Ebben az utolsó közzétett műhelyszövegben azt a részt mutatom be, amelybe nem a megírás folyamatában, hanem utólag dolgoztam bele 4 „maradék” idézetet (a korábbiak mellé, közé); egyben sokat javítottam is rajta. Az alábbi részletnek a korábbi változata a 3. közleményben olvasható.

Külön nem publikálom a vendégszövegeket nem tartalmazó záró szakaszt: ezt majd a teljes elkészült művel együtt ismerhetik meg olvasóim. (Lásd munkanaplómat is.)

Balla D. Károly

TEJMOZI

egy készülő novella műhelyszövegei
          5. közlemény

Azt reméltem, a vonaton majd megemészthetem mindazt, amit az apámnál töltött három nap felhalmozott bennem, örültem, amikor üres fülkét találtam, és azonnal át is akartam magam adni a gondolataimnak, de valami belső gát nem engedte, hogy a történtekkel foglalkozzam, figyelmem folyton másra terelődött. Sebaj. Majd otthon.
      Előbb szórakozottan nézelődtem, figyeltem az ablakon át a sietősen, izgatva igyekvő vagy éppen egykedvűen várakozó utasokat, aztán hirtelen abbahagytam; az üveg mögötti világ meglesése rossz képzeteket idézett fel bennem, inkább elővettem hát a könyveket, amelyeket apám azzal nyomott a kezembe, feltétlenül tanulmányozzam őket. Fogalmam sincs, milyen úton szerzi be az öreg ezeket a remek kiadványokat, filozófia, szociológia, nyelvészet, szociolingvisztika, tudománytörténet, kultúrantropológia, utoljára egyetemistaként olvastam ilyesmit, hogy is lenne időm mostanában nekem Chomskykra és Gadamerekre, hermenautikára, tér-idő elméletre, grammatológiára, összehasonlító nyelvtanra. Felemeltem és vissza is dobtam a könyveket a táskámba azzal, hogy utazási unaloműzőnek egyik sem felel meg. Inkább abban a dosszié-formátumú vaskos borítékban kezdtem kotorászni, amelybe apám a húgom „hagyatékát” és küldeményeit gyűjtötte össze, iskolai táborozások képeslapjait, gyerekkori és újabb fotókat, valami kamaszkori, félbehagyott füzetet: „Most én is elkezdek naplót írni, de ezt ne nagyon vegyék a szívükre…”, no és az utóbbi évek során felhalmozódott leveleket. Fénymásolatból is volt egész kötegnyi, ahogy első pörgetésre láttam: a húgom és mások szakcikkei. Olvassak el mindent, kötötte a lelkemre, hiszen évek óta semmit sem tudok egyetlen testvéremről. Valóban, talán tavaly hívott fel utoljára, felköszöntött a születésnapomon, pár anzikszra is emlékszem, de levélre nem. Jószerével azt sem tudom, a szlavisztikán belül mi a szakterülete.
     Apám eddig féltékenyen őrizte ezeket az ereklyéket, soha nem mutatta meg a húgom küldeményeit, nem is értettem, miért adta most ide, mi volt gesztusában az a különös nyomaték, amellyel mintha utalt volna valamire, amiről nekem tudnom kellene.
     De miért nem indulunk? Azon vettem észre magam, fél órája ücsörgök egyedül a kupéban, senki nem nyitott rám, senkit láttam elmenni a folyosón… Affenébe, biztosan kihirdetett valamit a hangosbemondó, csak nem figyeltem. Ördög vigye ezt a mozdulatlan vonatot, hisz majd megy a következő! Felkászálódtam, elhagytam a teljesen üres szerelvényt, rövid kérdezősködés után találtam másikat egy külsőbb peronon, felszálltam, itt persze már nem volt üres kupé, pechemre addig keresgettem kevésbé zsúfoltat, amíg két fiatal bölcsész kollégára nyitottam rá – és innen már nem volt menekvés. Hogy igyekezzem elejét venni a szívélyeskedő vagy pláne szakmai diskurzusnak, elnézést kérve azt füllentettem, dolgoznom kell, a húgom borítékjából kihalásztam egy fogásnyi fénymásolatot, első oldalait, ahol név vagy cím volt, ügyesen visszacsúsztattam, és tollal a kezemben lázasan „korrigálni” kezdtem a szöveget. Két útitársam némi tiszteletteljes sértődöttséggel csendben maradt.
     Még alig indultunk el, amikor váratlan afférra került sor. Egyre hangosodó szóváltásra lettünk figyelmesek, kiléptünk a folyosóra, lássuk, mi történik. A kalauz lyukasztójával hadonászva ordítozott egy utassal, nemcsak potyázással vádolta, hanem azzal is, hogy meg akarta őt vesztegetni. A megvádolt nő (ötven körüli, de harmincötnek látszik, mert az emberek nem szeretik ötven körülinek látszó ötven körüli nőkön felejteni a szemüket) tiltakozni akart az esztelen vád ellen, de amint kinyitotta a száját, az a gauner rátámadt, még a lyukasztót is felé hajította, olyan erővel vágta hozzá, hogy az egészen a két kocsi közti harmonikáig repült. Saját indulatától és az elrepített fém tárgy becsapódásának az erejétől a kalauz maga is megszeppenhetett, halk udvariasságra váltott, szinte udvarolni kezdett megrémült áldozatának, mi pedig visszahúzódtunk a fülkébe.
     Észrevettem, a két kolléga meglehetős respektussal figyeli, amint idegen nyelvű szakszöveget javítgatok. Gondoltam, ráteszek még egy lapáttal, úgy kezdtem kotorászni apám könyvei köz, hogy egy rossz mozdulattól mind kiboruljon a táskámból a padlóra, segíteniük kelljen összeszedni. Látszott rajtuk, utoljára ők is diplomázás előtt tartottak ilyesmiket a kezükben, elismerően bológattak. Nagyot nőttem a szemükben. Nem sokat tudtam róluk, de annyit mindenképpen, éppen a nagy politikai változások után szerezték oklevelüket esztétikából, amikor ehhez valódi tudás és teljesítmény helyett inkább csak a múltbéli sérelmeket és a jelen sanyarúságot kellett bizonyítani, aztán a megszerzett végzettséggel jól végig lehetett lébecolni a következő évtizedeket valamelyik intézetben.
     Bár csak elterelő műveletnek szántam, egyre jobban belemerültem a borítékból találomra kihúzott tanulmány olvasásába. És lassan mintha azt is érteni kezdtem volna, mire célzott apám, amikor külön jelentőséget tulajdonított annak, hogy húgom küldeményeit átadta.
     Ám bármennyire is érdekesnek találtam a dolgozatot, a monoton zakatolásban mégis elbóbiskoltam. Vonaton az ember rövid, de intenzív álmokat lát, olyanokat, amelyekbe beleszűrődik a kinti valóság, olykor sokkal hihetőbb formában, mint ahogyan körbevesz bennünket. Csak pár percet alhattam, de ezalatt képek sokasága futott le előttem. Mint majdnem minden álmom, ez is lebegéssel kezdődött valami tejfehér fényben, és sötét zuhanással fejeződött be. Előbb fényes, világos templomban, talán zsinagógában találtam magam egy felzúdult, hullámzó tömeg közepén. Az indulat, az értetlenség, a káosz egyre nagyobb lett, már-már elviselhetetlen. És akkor, váratlanul, a magas orgonasípok felett, leszállt, úgy tűnt, egy már nagyon zavarodott, fekete madár, szemmel láthatóan megrémisztette a tömeg, forrongásával, hullámzásával, amely nem akart véget érni. Ám az ideges tolongást megállította valami láthatatlan erő, s a madár akkor megnyugodott, elbújt egy magas oszlop mögé, igaz, közel a kijárathoz, s most már ő szemlélt bennünket kívülállóként. Váltott a kép, vakítóan világos képernyő előtt ültem, azzal a nyomasztó kényszerrel, hogy regényt kell apámról írnom. Kezemben papírok, fényképek, kacatok (talán a faház komódjáról?), és én lázas igyekezettel próbáltam belőlük egységes művet alkotni, de mivel ez nem sikerült nekem, a technikát hívtam segítségül, furcsa szerkezetet idéztem magam elé, amely majd összeállítja a töredékekből a regényt. Igen, csak bele kell táplálni az adatokat, a többit elvégzi magától. Megkönnyebbültem, de aztán ijedten figyelem, amint a gép, amelynek vörösréz táblácskáján ez a név állt vastag betűkkel: KOMPILATOR, olvashatatlan konfettifoszlányokká darálta a papírt, határtalan mohóságában bezabálta még a fényképeket is, legfalánkabban éppen az arcokat, amitől nagyon ideges lettem. Újra fehérség, hómező, amelyet nem úgy érzékeltem, mint a korábbi lebegést, hanem, amennyire ez álomban lehetséges, „valóságosan”. A téli táj villódzó, végtelen betűsivatagra váltott lassan. De a sivatag nem volt valóságos. A valós sivataga volt. Egy digitálisan manipulált hiperdokumentum, amelynek büszkesége, hogy információt köt össze, és ösvényt nyit a följegyezhető pusztulásba. Igen, egy olyan cybermezőbe álmodtam magam, amelyben sorra megnyíltak életem rejtett állományai és amely pontról pontra vezetett az apámról szóló regény pusztító sötétségébe. Ott, álmomban nem volt kétségem afelől, hogy midőn a művel készen leszek, én magam megszűnök földi létező lenni, bináris számsorrá válok, programmá, amely önmaga eredetét, mostani mivoltát és jövőbeni vetületeit kutatja, a mindezek megfejtéséhez vezető algoritmust: a képletekbe írható időt. Ó jaj, megint az idő, apám heideggeri saját ideje, amellyel még kamasz koromban kizökkentett engem az enyémből. Hisz voltaképp viszonyunk nem apa és fiú, nem két férfi, nem két élő ember relációja volt, hanem két időé, egy hegemón, világba jól beágyazott folytonosságé, és egy alárendelt, kizökkent szaggatottságé. Ennek alapján emelkedett fölébem, uralkodott érzelmeimen és gondolataimon akkor is, amikor ezeket őellene fordítottam. Tökéletesen tisztába jöttem mindezzel álmomban.
     A kompilátor oldalanként kiadagolta apám életét, és én mohón, a két esztéta figyelmétől kísérten, szerkeszteni kezdtem a szöveget, egy már elkészült rész felől közelítettem az éppen összeálló felé. Miközben a mondatokat javítgattam és a történet előző szakaszát csiszoltam, a múltba töltögettem a jelen pillanatot, világossá vált, hogy az átélt tapasztalatokat a tudatomban az időszerű események irányítják, s kilétem utáni kutatásaim során eljutok majd arra a pontra, ahol végérvényesen meg kell határoznom helyzetem a jelenben; tudatosult, hogy a helyzet, amibe belecsöppentem, kihatással lesz arra, hogy miként birkózom meg a történet idejével. Egyszerre láttam a feladat kilátástalanságát és megoldhatóságát, valami külső erőre, lökésre vártam, amely elindít a megfejtés felé. A gép, akár egy fékező vonat, rezonálva felzúgott, csikorgott. Képernyőmön megjelent az apám műterméből kilépő tündér, az orgonasípok fölött vergődő galamb, a sírjába farkasként alászálló öreg ruszin, a tengerparton napozó húgom, végül egy befejezetlen sakkparti, melynek figurái fenyegetően elindultak felém. Fel akartam állni székemből, de nem volt erőm, visszarogytam. Távoli géphang állomásneveket kezdett sorolni. Lyukasztóba öltözött egyenruhás kalauz hadonászott. Két esztéta meztelenül indult a büfébe. Zökkent a világ, és én belehullottam a kompilátor digitális éjszakájába.
     A fékezéstől kissé előrebukva egyszersmind fel is ébredtem, még láttam a két kolléga hátát, és rémlett, amint félhangosan az imént közölték velem, hogy isznak valamit a büfékocsiban; ez az utolsó megálló, mielőtt befutnánk.
     Én meg zúgó fejjel kezdtem összeszedni a körülöttem a földön szétszóródott fénymásolatokat.
     Nem volt kedvem sétálni, az állomáson taxiba ültem, siettem, hogy mielőbb magamra zárhassam megszokott környezetemet, magányomat. Otthon bekapcsoltam a rádiót, hogy elnyomjam vele gondolataimat, hogy agyonnyomjam őket zenével. Hogy kiegyezzek Istennel.
     De a különböző adókon csak politikusok vannak. Mindegyik az én lakásomban pofázik... a hazával piszkít a szőnyegre. Az egyik vörösen, a másik feketén. Mind az én lelkiismeretemre pályáznak, magukénak vallanak, hogy cserében én is magaménak valljam őket.
     Ingerültem kikapcsoltam a tunert, találomra betoltam három CD-t, beállítottam a véletlenszerű lejátszást és felhúztam a hangerőt, hogy zuhanyzás közben is halljam a zenét fürdőszobában.
     Az estét és az éjszakát, amíg szemmel és figyelemmel bírtam, húgom küldeményeinek a tanulmányozásával töltöttem.