Keresőoptimalizálás - Mozgó Világ

Beavatkozó művészet - komplex létezés

Illő, hogy egy regényírónak legyen saját esztétikája és saját lételmélete.
Tsúszó Sándor

Ez a művészet csodája, hogy az ember sokkal nagyobbat szarik, mint amekkora a seggén kifér. - Weöres Sándor

Annak legalább 30 éve, hogy - miután fizikusi múltamban a hálózatelmélet tanulmányozását rezártam - értelmes tartalom keresési vágyamtól hajtva esztétikát tanultam. Illetve pontosabb úgy fogalmazni, hogy volt ilyen nevű tantárgyunk az ungvári egyetemen. De bizony mondom, Lessing Laokoónján kívül semmi érdemi nem jut eszembe az egyébként szigorúan marxista keretek közé fogott és a szovjet kultúrpolitikához igazodó okításból. A csekély felidézhetőségnek a fő oka talán nem is az ideológiai megterheltségben vagy a politikai marketingben keresendő, hanem abban, hogy a tanárnőnk kicsit sem vette komolyan a feladatát, és az órái leginkább irodalmi, azon belül szerelmi pletykákkal felöntött szellemtörténeti franciasalátára emlékeztettek. Amikor össze nem függő két gondolatmenete között egy óvatlan, de ihletett pillanatban azt találtam kérdezni, hogy vajon a jeles ógörög–római–olasz–német és a még jelesebb szovjet-orosz gondolkodók tézisei mellett magyar tudós esztéták műveiről fogunk-e hallani az órák keretében, kicsit zavarba jött, majd olyasmit válaszolt, hogy nemzeti sajátosságként a magyaroknál az irodalmárok teremtették meg az esztétika alapjait. És rögvest bele is kezdett Mikszáth vagy Jókai vagy Móricz Zsigmond szövevényes házassági történetébe… A következő órán azért mellékesen annyit még odavetett, hogy ha engem valóban ennyire érdekel ez a dolog, akkor éppenséggel Lukács György körül tehetek pár tiszteletkört.

A diáktársaim által sosem hallott név ismerősen csengett az én vájt fülemben, és arra is pontosan emlékeztem, hogy apámnak egy budapesti kollégája nemrégiben pünkt Az esztétikum sajátosságai két roppant kötetét ajándékozta… Nekivágtam a német eredetibőlmagyarra fordított hatalmas munkának. Az egyetemen már rég túl voltunk a szigorlaton (rémlik, hogy Lunacsarszkijt húztam), de én még a lukácsi esztétikának a felénél sem tartottam. Volt, amit megértettem, és volt, amit nem, ám annyi bizonyos, az úgynevezett 1’ jelzőrendszer elméletét igencsak izgalmasnak találtam, és lényegét talán fel is fogtam.

Ezt követően, további buzgó önszorgalomból, összeolvastam még sok egyebet (Heideggerig is eljutva, belőle halálesztétikát kiolvasva), amihez hozzájutottam. Mivel pedig később József Attilából szakdolgoztam, az ő esztétikai töredékeit is alaposan áttanulmányoztam szíves okulásomra - mintha már készültem volna a hálózarelméletre.

Bár az oktatónk salátáját ezzel nemigen sikerült átfogó szépészeti elméletté strukturálnom, nekem mégis kialakult az a (hamis?) érzetem, hogy tisztába jöttem az esztétikum mibenlétével, így képes vagyok a művészi értéket akkor is felismerni, ha rejtettebb formában jelentkezik, s hogy ez összekapcsolható privát lételméletemmel, miszerint az internet és a virtuális forradalom fényében a magyar digitális y generáció tagja is tudják, hogy a keleti egzisztencializmu szerint

minden létező komplex módon létezik:

van valós és van képzetes létezése. Igen, minden létezőnek van, bár igaz, hogy egyik is, másik is lehet zérus. Ettől függően sorolunk valamit vagy a valóság, vagy a képzelet világába. A létezés intenzitása, a van ereje azonban csupán a tényezők nagyságától függ, s nem attól, melyik szférába tartozik valami. Ennek az asztalnak itt a szobában például számottevő a valós létezése, de elenyészően kicsi a képzetes léte, mert ez utóbbit senki nem alkotta meg. Zeusznak viszont végtelenül nagy az imaginárius volta, hiszen alakját évezredek alatt alkották meg páratlan műgonddal – miközben valós léte a nullával egyenlő. Na most: a komplex létezés elmélete szerint Zeusz létezése összességében sokkal-sokkal intenzívebb, mint a szobában álló asztalé. Mondhatni: az emberi szellem csúcsteljesítményeként értékelhető és mindnyájunk képzeletében igen erőteljesen jelen lévő Zeusz (római Jupiter) főisten sokkal inkább van, mint ez a banális asztal itt a szobában, amelyikre soha senki még csak nem is gondol. Sőt az elménkben megképződött tudattartam a maga strukturáltsága, árnyaltsága és megjelenésének dinamizmusa révén bizonyos mértékig áthullámozhat, átcsaphat az érzékelési szférák határán. Ha például igazi művészi erővel van megformálva, akkor

• az imagináció megjelenik a valóság árnyképeiben.

az arcélek láthatatlan túlfelén, kitölti a hiátusokat, beszüremlik a szóközökbe, és magáévá foglalja a hangok közti szünetet. Kézzel foghatóvá ugyan nem válik, de több lesz puszta absztrakciónál, mert beavatkozik a valóságba, mert rajta hagyja nagyszerű lenyomatát. És mi éppen ezt a lenyomatot keressük, amikor esztétikumot keresünk.

Ebben a megközelítésben művészi értékűnek én éppen azt az alkotást tartom, amely nem csupán megragadja a létezés komplexitását, hanem elménkben olyan intenzív létezésű képzetet, imaginációt hoz létre, amely képes az objektív valóság szubjektív észlelését élményszerűvé tenni. Azaz

a művészet beavatkozik valóségérzékelésünkbe

Másképpen szólva: a tényleges művészi erővel megformált imagináció kézzel foghatóvá ugyan nem válik, de több lesz puszta absztrakciónál, mert beavatkozik a valóságba, mert rajta hagyja nagyszerű lenyomatát. Egy alkotás akkor művészi értékű, ha nem csupán megragadja a létezés komplexitását, hanem a fikcióból, az absztraktból, a transzcendensből kilépve beavatkozik a valóságba, birtokot foglal benne, miközben elménkben olyan intenzív létezésű képzetet hoz létre, amelynek birtokában képessé válunk arra, hogy az objektív valóság szubjektív észlelését valódi élményként éljük meg.