Balla
D. Károly
A
mundér becsülete
Ha
végigpörgetem magamban, miként vélekedtem és miket írtam szűkebb
pátriámról az elmúlt húsz évben, akkor nagyjából azt látom:
morális kötéltáncot lejtettem a ragaszkodás és az elvetés, az
igenlés és a tagadás, a szeretet és a gyűlölet két póznája között.
Olyasformán viselkedtem, mint aki szülőföldje hű fiaként a mundér
becsületének feltétlen védelmére szegődött, ugyanakkor nyers
őszinteséggel kiteregeti egy egész népcsoport családi szennyesét.
Ez
a kettősség most arról jutott eszembe, hogy rég látott ismerősünk
rácsodálkozott: ti még nem települtetek át Magyarországra?
Hát
nem. Sem még, sem már, sem egyáltalán. És itt bajban vagyok
a magyarázattal. Meg azzal is: miért a maradást kell indokolnom.
Nem, nem kalandvágyból élek ma is szülővárosomban, ezt a poént
nem sütöm el. De nem is valami elszánt lokálpatriotizmusból:
viszonyom mindahhoz, amit Kárpátalja jelent számomra, legalábbis
kétféle, a vonzás és a taszítás szépen ki is oltja egymást.
Akkor hát? Inertségből? A tehetetlen tömeg helyben maradásáról
szóló newtoni törvény lenne rám érvényes? Nem, ezt sem hiszem.
Talán
inkább valami hiúsági kérdés lehet ebben. Azelőtt arra sarkallt
a dicsvágy, hogy bebizonyítsam: ez a maroknyi magyarság a kárpátok
könyökhajlatában sokkal többre és jobbra képes, semmint azt
az előző rendszerek évtizedei megengedték. Kevéske szabadság
kell, kicsivel több lehetőség, és lesz itt olyan szellemi kibontakozás,
hogy ihaj! Ezzel a szándékommal azonban – irodalomszervezőként,
kiadóként, lapszerkesztőként – csúfos kudarcot vallottam. Nemcsak
azt kellett felismernem, hogy azelőtt sem a körülmények, inkább
képességeink korlátjai hátráltattak bennünket, hanem azt is,
hogy a mindenkori szerény teljesítményeket a cenzúra magasabbra
emelte akkor, mint most a szólásszabadság. Ennél súlyosabb az
a tanulság, hogy a sérelmi magatartás rezervátumán kívül könnyűnek
találtatik mindaz, ami odabent értékesnek látszik. Ezért aztán
nem is bomlik a karám: most már nem kívülről építik, hanem belülről
tartják.
Ezek
a felismerések alakították ki újabb hiú ambíciómat: bebizonyítani,
hogy nem ez, nem ilyen, nem ennyi a kárpátaljai magyar szellemi
élet, igazolni, hogy élni tudunk a felkínált szabadsággal, nem
veszünk el a tágasságban, megálljuk helyünket az egyetemességben.
Minthogy azonban abból a bizonyos karámból kifaroltam, szervezés,
szerkesztés és kiadás helyett csak a magam íróságára hagyatkozhattam.
És ha már magamat tettem tárgyi bizonyítékká, akkor nyilvánvaló,
hogy nem változtathatom meg a helyemet, mert a kárpátaljaiságról
csak kárpátaljaiként tehetek hiteles vallomást. A vallomásom
pedig vagy terhelő, vagy magasztaló aszerint, hogy éppen hol
egyensúlyozok a két pózna között. Leginkább azonban mindkettő
egyszerre, mert a kötél közepén billegve fontosnak tartom elmondani,
miért szeretek itt élni, miben látom a kisebbségek kiváltságát,
milyen egyedülálló tapasztalatokhoz juthat az, akinek megadatott,
hogy birodalmak, nemzetek, nyelvek és vallások határmezsgyéjén
éljen – mint ahogy azt sem hallgathatom el, miként demoralizálódik
és morzsolódik fel az a közösség, amelynek ünnepi mundérja alól
egyre inkább kilátszik köznapi szennyese.
----------
Megjelent: Új Szó (Pozsony), 2006. nov. 4. LÁSD