<előző

Hollandia, 1996

legújabb>

Hollandiai Mikes Kelemen Kör, Tanulmányi Napok 1996

Az alábbiakat pontosan 10 évvel ezelőtt írtam és olvastam fel Hollandiában, a hollandiai Mikes Kör azévi Tanulmányi Napjain. Pontosabban nem is felolvastam - és ezt a módot akkor próbáltam ki először - hanem kitérőket téve, az írott szövegtől el-elszakadva (például a lábjegyzetek helyén) végigbeszéltem bő másfél órát. (Elég nagy sikerem volt, egy pap bácsit kivéve mindenkinek teszett a mondandóm, egyedül ő fűzte hozzá előadásomhoz kifogásait: szerinte Kárpátalján javában virágzott a magyar élet; ő tudta, kétszer is hozott egyházi segélyszállítmányt.) Később ennek a szövegnek az első részét használtam alapul Kisebbségi áramszünet a schengeni fal tövében c. nagyobb tanulmányomhoz. A második részben a meghívók kifejezett kérésének eleget téve tértem ki a ruszin kérdésre. A befejező részt amolyan vallomásnak szántam. Érdekes megfigyelni, hogy 10 évvel ezelőtt még többé-kevésbé a kárpátaljai magyar közösség tagjának tekintettem magam, egy részével pedig sorsközösséget is vállaltam. "Íróságomban" még meghatározó jelentőséget tulajdonítottam lakhelyemnek, fontosnak tartottam, hogy beszámoljak kisebbségi szorongásomról (amely aztán - erről másutt hosszan beszámoltam - 2000 táján egyszer s mindenkorra megszűnt). Akár hogy is, most hogy elővettem ezt a szöveget, számomra is érdekes olvasmánynak bizonyult.

----------------------

Balla D. Károly:

Sorsverés vagy kiváltság?

Kárpátalja: múlt, jelen, jövő

A Hollandiai Mikes Kelemen Kör 1996-os Tanulmányi Napjainak keretében tartott előadás alapjául szolgáló szöveg

  A mai Kárpátalja négy történelmi magyar vármegye – Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros – területén (ill. azok egy részén) helyezkedik el, közel 13.000 km²-nyi területen, 1 millió 300 ezernél több lakossal. Ebből – a legutóbbi, 1989-es népszámlálás adatai szerint – 156 ezer a magyar nemzetiségű.

Kárpátalját északról és északkeletről az Erdős Kárpátok (más néven az Észak-keleti Kárpátok) gerince határolja, a területi egység itt Ukrajna két szomszédos közigazgatási területével (megyéjével) határos. Délről az ukrán-román, dél-délnyugatról az ukrán-magyar, nyugatról pedig az ukrán-szlovák államhatár zárja a mai Kárpátalja területét.

  Nagyobb városai: Ungvár, Munkács, Beregszász, Nagyszőlős, Ilosva, Rahó, Szolyva, Huszt, Técső, Csap; legmagasabb hegycsúcsa a Hoverla (2061 m), fontosabb folyói: a Tisza és annak jobb oldali mellékfolyói: a Tarac, a Talabor, a Nagyág, a Borzsa és a Tiszába a Bodrog közvetítésével ömlő Ung és Latorca.

  Történelmileg a vidék ezer éven át Magyarországhoz tartozott; az első világháborút követően a trianoni békeszerződés értelmében a csehszlovák Köztársaság kebelezte be (1919. május 6.); az első bécsi döntés értelmében 1938. november 2-án az Ungvár-Munkács-Beregszász tengely mentén az alföldi részt visszacsatolták Magyarországhoz, miközben a vidék főleg szlávok lakta területe csehszlovák kézen maradt önálló közigazgatási egységként (Podkarpatska Rus); 1939. március 15-én a magyar csapatok elfoglalták Kárpátalja egészét, amely így egészen 1944 októberéig újra Magyarországhoz tartozott; ekkor a vidéket megszállták az ún. felszabadító szovjet csapatok és saját érdekterületükké tették, amit több hónap átmeneti állapot után aztán az 1945. június 29-én megkötött szovjet-csehszlovák szerződés szentesített. A vidéket 1946-ban az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság Kárpátontúli területe néven az akkori Szovjetunió, vagy ha tetszik: Szovjet-Ukrajna legkisebb közigazgatási egységévé szervezték, s ez a státusa megmarad egészen 1991. augusztus 24-éig. Ekkor kikiáltják Ukrajna függetlenségét, s attól kezdve Kárpátalja és annak magyarsága ennek az új államalakulatnak képezi részét, hivatalosan továbbra is Kárpátontúli terület néven.

A részletezéseket nem tartalmazó száraz tényekből is kiolvasható, hogy ennek a vidéknek a lakossága XX. századi történelme folyamán több olyan állam‑, rendszer‑ és hatalomváltást is átélt, amelyekből akár egyetlen is elegendő lett volna sorsverésnek.[1] Ha a rövidebb életű és átmeneti alakulatokat – például az 1919-es Magyar Tanácsköztársaságot vagy a Huszt székhellyel 1938-ban szervezett Karpatszka Ukrajina nevű bábállamot – nem tekintjük, akkor is öt különböző államnak lehetett a polgára az, aki a század elején született. Ráadásul – a hat éves magyar visszacsatolástól eltekintve, amelyre viszont a második világháború viszonyai nyomták rá a bélyegüket – ezeknek a hatalomváltásoknak a során az itt élő magyarság az egyik kisebbségi vödörből a másik kisebbségi csöbörbe került, s a különböző államok és rendszerek váltogatott módszerekkel igyekeztek ellehetetleníteni, asszimilálni, megtizedelni, szülőföldjéről elűzni. Ezzel kapcsolatban – és főleg a régió magyarságának a szovjet megszállást követő évtizedeit tekintve – állítottam egy tanulmányomban, hogy Kárpátalja magyarsága halmozottan hátrányos helyzetű. Ennek a szociológiából ismert szakkifejezésnek a használatára a következő három szempont alapján merészkedtem:

  l. Az anyaországától elszakított magyar népcsoportok közül – a burgenlandit leszámítva – a kárpátaljai volt a legkisebb lélekszámú.

  Aligha szorul bizonyításra, hogy a több milliós erdélyi vagy a közel milliós szlovákiai magyar etnikumhoz képest a kétszáz ezret sem elérő magyar populáció sokkal elesettebb, hátrányosabb helyzetű. Bizonyos lélekszám alatt egy elszigetelt népesség ugyanis nem képes önmaga reprodukálására, s még kedvező létfeltételek közepette is lassú kihalásra vagy felmorzsolódásra-asszimilálódásra van ítélve. Ezen kívül egy kis lélekszámú közösségben sokkal lassúbb a kiválasztódás (kiválogatódás), ritkábban születnek kiugróan nagy tehetségek, előfordulhat, hogy nemzedékek nőnek fel, amíg a kétszáz ezerből kiválik egy nagy zeneszerző, egy költőzseni vagy akár egy igazi „népvezér”. Még bármiféle negatív diszkrimináció hiányában is lassan alakul ki az értelmiségi réteg, a „kisebbségi többletmunkát” vállaló pedagógusi elit, az alkotó művész-intelligencia, az orvosi-ügyvédi-jogászi vagy a tudósréteg. Ez a lassú kiválasztódás azután – második fokon – visszahat: példák, tapasztalatok hiányában az új és újabb nemzedékek számára egyre nehezebbé válik a kiemelkedés. Mindez – nem árt ismételni – még akkor is fenyeget, ha egyébként nincsenek negatív külső tényezők. Kárpátalja vonatkozásában azonban ezek megléte nem kétséges.

  2. Egy időben divatossá vált a megállapítás, mely szerint Magyarország volt a szocialista tábor legvidámabb barakkja. Nos, a kárpátaljai magyarság vonatkozásában ezt a képet úgy módosíthatjuk, hogy nekünk viszont a „legszomorúbb kaszárnya” jutott, ugyanis ez a magyar kisebbség szenvedte meg leginkább a kommunista rezsim embertelenségét azáltal, hogy a tábor leghatalmasabb és országához, a Szovjetunióhoz kötötte sorsa. És itt sorolhatnánk a tényeket: az 1944-es etnocídiumot (az új, sztálini hatalom birtokosai gyakorlatilag a teljes munkaképes magyar férfilakosságot deportálták), az államosítást és kollektivizálást, amely egyik „utódállamban” (és magában az anyaországban) sem zajlott le olyan mértékben és olyan erőszakosan, mint itt; a vallási felekezetek felszámolására (görög katolikus egyház) és korlátozására (római katolikus és református egyház) irányuló intézkedéseket (vagyonelkobzástól papok internálásáig); a teljes magyar intézményrendszer felszámolását és szovjet vágányra történő átállítását; egyáltalán: az ötvenes évek nyomasztó diktatúráját.[2]

  3. Azzal, hogy Kárpátalja magyarsága történetesen épp a Kelet-Európát saját befolyási övezeteként birtokló nagyhatalom kötelékébe került, még egy vonatkozásban vált hátrányos helyzetűvé: a leghosszabb időn keresztül és a leghermetikusabban ez a magyar etnikum volt elzárva anyaországától. Két vonatkozásban is: egyrészt a „nagy testvértől” való félelmében a hivatalos Magyarország nem vett (nem vehetett) tudomást az itteni magyarságról, mint ahogy ez utóbbi sem kereshetett intézményesen kapcsolatot amazzal, másrészt a személyes kontaktus is szinte lehetetlenné vált: útlevélhez jutni hatalmas kiváltságnak számított. Egészen a hatvanas évek közepéig semmilyen magyar sajtótermék nem juthatott Kárpátaljára, mint ahogy az itteni kiadványokat is tilos volt külföldre vinni-küldeni[3] A határon túli magyarság más csoportjaival szemben is volt egy elszigetelődési szándék, de például Csehszlovákiába utazni minden további nélkül lehetett és könyvek, lapok szabadon áramolhattak; Erdély pedig akár szellemi önellátásra is berendezkedhetett. Kolozsvár, Marosvásárhely, Kassa, Pozsony, Újvidék, Szabadka soha nem rekesztődött ki annyira a magyar köztudatból vagy a hivatalos tudomásulvételből, mint Ungvár vagy Beregszász. Erdélyi, felvidéki, délvidéki magyar alkotókkal, intézményekkel mindig is volt nexusa az anyaországnak (hivatalos vagy félhivatalos, netán baráti, személyes csatornák mentén kialakuló), Kárpátalja azonban még tíz évvel ezelőtt is szinte kirekesztett tartománynak számított. A politikai elzártság egészen a nyolcvanas évek végéig fennállt, amelyet mostanra felváltott a gazdasági (erről később szólunk), illetve egy újabb politikai elszigetelődés veszélye van kibontakozóban. Ha ugyanis Magyarországot felveszik az Európai Közösségbe és a NATO-ba, Ukrajnát viszont nem, akkor – és erről valahogy „nem illik beszélni”, mintha szőnyeg alá seperhető kérdésről lenne szó – nos, akkor a két ország között azonnal bevezetik a vízumkényszert, és a civilizált egységes Európa szűrő-kapuja Hegyeshalomról áttevődik Záhonyba, mi pedig, kárpátaljai magyarok, a szűrőn túlra kerülünk és újra elérhetetlen messzeségbe szakadunk a magyar nemzettest törzsétől.

  De ne ugorjunk ennyire előre az időben, hanem vizsgáljuk meg, hogy a három hátráltató tényező („a legkisebb közösség”, „a legszomorúbb kaszárnya”, „a legelszigeteltebb nemzetrész”) hogyan alakult át mára. A magam részéről megkockáztatom a kijelentést, hogy a kárpátaljai magyarság ma, a kilencvenes évek derekán szorongatottabb helyzetben és súlyosabb válságban van, mint az elmúlt évtizedekben, lakhelye ugyanis kaszárnya helyett nyomortanyává vált.

  Ukrajnában ugyanis súlyos gazdasági krízis alakult ki: rohamosan csökken a termelés[4], évekig tartott a hiperinfláció, egyre nagyobb mérvű a belső és külső eladósodás, teljes a gazdasági káosz. Az alapvető szükségleti cikkek, az energiaárak és a szolgáltatások ára lassan világpiaci szintűvé válik, miközben az átlagjövedelmek alig haladják meg a magyarországiak egy tizedét (nem tévedés!). Nő a valódi és rejtett munkanélküliség, terjed a bűnözés, sosem látott mértékeket ölt a korrupció és lassan mindent behálóz a hatalommal összeszövődő maffia[5]. Végzetes mértékben polarizálódik a társadalom: egy szűk réteg anyagi vonatkozásban „mindent megengedhet magának”, miközben egyre nagyobb tömegek élnek mélyen a még emberhez méltó nívó alatt.

  Mindezek általános, országos válságról tanúskodnak, és nem csupán a magyar kisebbségre vonatkoznak, ám erre nézve fokozott veszélyekkel járnak. Lássuk, melyekkel is!

  A) Számbeli csökkenés.

  Említettem, hogy a legutóbbi népszámlás 1989-ben 156 ezer magyar lelket mutatott ki Kárpátalján. Ez abszolút számát tekintve háromezerrel kevesebb, mint amennyit a tíz évvel korábbi, az 1979-es állapított meg. Önmagában ez nem jelentős csökkenés, két tényező miatt azonban igencsak ijesztő. Az egyik az, hogy a háromezer fő elvesztése a területi egység összlélekszámának dinamikus gyarapodása közepette történt, így a magyarság részaránya Kárpátalján 13,7 %-ról 12,5 %-ra esett vissza tíz év alatt, s azóta ez a szám újabb fél százalékkal lett kisebb. Tehát miközben a magyarság lélekszáma csökken, aközben a vele együtt élő (főleg szláv) népességé növekszik. Nem nehéz megjósolni, mihez vezet ez hosszabb távon. A másik elgondolkozásra ösztönző tényezőt azzal kapcsolatban fogalmazhatjuk meg, hogy a háromezres csökkenés egy igen jelentős növekedési várakozással szemben következett be. Miről is van szó. Arról, hogy a hivatalos statisztikákkal szemben mindig is úgy gondoltuk, nagyjából 200 ezren, esetleg még többen lehetünk, s hogy a kimutatásokban mintegy 40 ezerrel kevesebben vagyunk, annak pontosan megnevezhető történelmi okai vannak, amelyek közül kettőre igen röviden kitérek. Elsőül arra, hogy a már említett 1944-es deportálások során csak a magyar (és német) férfiakra irányultak. Akik valódi nemzetiségük helyett orosznak, ukránnak, szlováknak vallották magukat, megúszták a kényszermunkát. Talán ezrek vagy akár tízezrek estek így ki a statisztikák megfelelő rubrikájából, s hamis nemzetiségüket a szovjet törvények szerint örökölték gyermekeik is. Második kitérőül a magyar ajkú görög katolikusokat kell említenünk: amikor a szovjet hatalom számba vette új alattvalóit, többük nemzetiségét önkényesen megváltoztatta. Így lettek moldovánok a románok, ukránok a ruszinok – és ez utóbbi analógiája alapján azok a magyarok is, akik nem a romai katolikusoknak vagy reformátusoknak vallották magukat, hanem görög katolikusoknak, amely egyház a Kárpátalján élő szlávok nemzeti egyházának tekinthető. Ezeknek az ukránná tett magyar görög katolikusoknak a számát 30 ezerre becsültük a szovjet éra előtti egyházi nyilvántartások alapján. Nos, 1989-ben már nem volt diktatúra, a peresztrojkától és a nyíltságtól volt hangos a világ, s a Szovjetunióban először történt meg, hogy a népszámlás során szabad bevallás, bemondás alapján töltötték ki a nemzetiségi rubrikát, s nem kérték a személyi okmányokat. Joggal várhattuk, hogy mindazok és mindazok utódai, akik a fentebb említett okok miatt eddig más nemzeteket gyarapítottak, most végre magyarnak íratják be magukat, és így 160 ezer körüli lélekszámunk akár 200 ezer fölé ugrik. Erre a várakozásra következett hideg zuhanyként a háromezres csökkenés[6]. Azaz: Kárpátalján ma 156 ezren vallják magukat magyarnak, tehát: csökkenésünk vitathatatlan tény. A csökkenés oka pedig nem az asszimiláció és nem is a stagnáló népszaporulat, hanem a kivándorlás. Az elmúlt évtizedben (pontosabban 1980 és 1992 között, amikor is a felmérés történt) Kárpátalját 8 ezer 200 fő emigrált, s bár nemzetiségi összetételükről az illetékesek nem közöltek adatokat, feltehető, hogy a Magyarországra települő közel ötezer fő nagy többsége magyar volt. Az elmúlt két-három évben a kivándorlás felgyorsult, és ha ez a tendencia folytatódik (márpedig mi állítaná meg), akkor etnikai határaink egyre inkább elmosódnak, az egy tömbben élők közössége szigetekre szakadhat s a felső-Tisza mentén élő szórványmagyarság fel is morzsolódhat. A kárpátaljai magyarság egésze pedig – mint közösség – működésképtelenné válhat.

  B) És ez a felvetés már el is vezet bennünket a második válság-tényezőhöz, a minőségi sorvadáshoz. A kivándorlók többsége ugyanis értelmiségi, akiknek a számaránya a korábban említett többszörösen hátrányos helyzet miatt amúgy sem volt túl magas. Eddig is akadtak hiányszakmák, de mára nemcsak a magyar ügyvédek, közgazdászok, szociológusok számítanak fehér hollónak, hanem ijesztően csökken az orvosok, mérnökök, pedagógusok és a művészek száma is. Tegyük még hozzá: az áttelepülők többsége pályáját most kezdő vagy tanulmányait most befejező fiatal, akiknek távozása tovább rontja a közösség reprodukciós esélyeit. És lehet ugyan vitát folytatni arról, hogy egy szellemi vezércsapat (értelmiség) nélkül maradó és elöregedő etnikum meddig tarthatja meg vitalitását, az azonban nyilvánvaló, hogy – mint közösség – szerves egészként nem képes sokáig funkcionálni és gyógyíthatatlanul súlyos működési zavarok lépnek fel életében. Említsem csupán a pedagógushiányt: magyar iskoláinkban egyre több olyan oktatót alkalmaznak, aki maga nem járt magyar iskolába, a nyelvet csak töri, szaktárgya kifejezéseit nem ismeri.

  C) A válsághelyzetre utaló harmadik momentumot én – gyakran felháborodást keltő merészséggel – a kárpátaljai magyarság demoralizációjának szoktam nevezni, ami kétség kívül kicsit erős kifejezés, mégis úgy látom, hogy amíg az ötödfélszázados szovjet uralom ideje alatt magyarságunk megőrizte tartását, önbecsülését, identitását, s mindig büszke volt különbözőségére, s ha másutt nem, hát kis falujában, templomában, saját telkén-portáján, a magára csukott lakásban megteremtette azt a világot, amelynek alig volt köze a szovjet valósághoz –, addig ebben a mostani létbizonytalanságban, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy tisztességes munkából nem lehet megélni, hogy hol törvénytelen, hol „csak” megalázó tevékenységre (például csempészésre, piacolásra) kényszerül a létfenntartásáért küldő kisember –, nos akkor minden fontosabbá válik számára, mint nemzeti hovatartozása. És amíg a többségi nemzetekhez tartozók „csak” általános emberi értelemben válnak elutasítókká vagy közömbösökké például a kulturális értékekkel szemben, és ezeket az értékeket, ha más nem, hát gyermekeik újra felfedezhetik, addig a magyar kisebbség a nemzeti értékekről mond le, s ha lemond, ezek többé nem gyökereztethetők meg egy idegen közegben.

  Bizonyos fokú demoralizáltság figyelhető meg a kárpátaljai magyarság súlyos megosztottságában és az érdekcsoportok közti torzsalkodásban is. Illúziónak tűnt az itt élő magyarság összefogásáról, egységéről, belső szolidaritásáról dédelgetett kép. Talán ha három esztendőn át mutatott valami egységes képet etnikumunk: azonos célokért és azonos keretek közt tett erőfeszítéseket kollektív jogainak érvényesítése érdekében. 1989-ben érdekvédelmi szervezett alakított Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség néven, amelynek tagságához fénykorában minden ötödik-hatodik magyar csatlakozott. Aztán az történt, mint pártok, szervezetek, egyesületek esetében oly gyakran: vezetése egy idő után nem a tagság, hanem a saját érdekeit kezdte képviselni, s maga a szervezet csekélyke hatalmának mind nagyobb hányadát önmaga legitimálására és fenntartására kezdte fordította. Megtörténtek a látványos kizárások és kilépések, újraalakulások, és feloszlatások, így mára 7-8 különböző szintű és hatáskörű, az „anyaszervezettel” inkább rossz, mint jó viszonyt ápoló szervezetben tömörül a régi tagság – helyesebben annak csupán egy hányada, mert igen sokan hátat fordítottak mindenféle szervezkedésnek, megcsömörlöttek az egy helyben topogástól, a melldöngető magyarkodástól, a lassan minden hétre eső emléktábla-avatástól és Himnusz-énekléstől és inkább megélhetés után néznek. Meg kell itt jegyeznem, hogy a torzsalkodások egyik oka éppen a „megélhetés”, az anyagi javak megszerzése, ami esetünkben szinte kizárólag magyarországi támogatásokat jelent. A mára kialakult támogatási rendszer lényege az, hogy Magyarország csak a kereteket és a „témákat” (például. sajtó, oktatás, könyvkiadás) határozza meg, azt, hogy milyen szervezet, munkacsoport, melyik iskola, melyik lap stb. kapja, azt helyben, Kárpátalján döntik el bizonyos kuratóriumok, amelyeknek létrejötte éppenséggel nem a legdemokratikusabb úton történt, mint ahogy pénzosztó döntéseik nyomán sem igen fognak becsületrendet kapni. Ki mennyit kapott s mire költötte – állandó ok a civakodásra, irigykedésre, vádaskodásra, sőt: a kijátszásra, csalásra. Némi malíciával azt is mondhatnám: az anyaországi támogatások anyagi hozadéka a pénzösszegeknek megfelelő mértékű demoralizáló méreganyagot tartalmaz.

***

  Túl sötét a kép? Túlontúl sok negatív vonatkozást sorakoztattam egymás mellé, miközben nem vagy alig szóltam vívmányainkról? Más előadó, például valamely otthoni magyarságszervezetünk prominense, nyilvánvalóan egészen másképp beszélne: úgy rakta volna össze mondandóját, hogy kiválogoljon belőle az általa vezetett szervezet áldásos tevékenysége és az, hogy a problémák megoldása jó kezekben van. Hosszan sorolta volna a megtartott rendezvényeket, a felavatott emléktáblákat és szobrokat, a jobbnál jobb kezdeményezéseket, amelyek végigvitele azonban csak megfelelő külső támogatások mellett lehetséges - és e ponton ez utóbbiak elégtelen voltát panaszolta volna fel. Egyfelől panasz lett volna szavaiban "sanyarú sorsunk" miatt, másrészt a maga és a vele együtt küzdők bősz kitartásáról és eltökélt tenniakarásáról biztosította volna önöket. És meglehet, igaza is lett volna.

Meglehet, azonban az elért eredmények szerintem jobbára eseti jellegűek, vagyis felületi jelenségek, míg az általam említett tényezők tendenciájukban és messze ható vonatkozásaikban lényegi vonásokat mutatnak és hosszú távon vallanak a kárpátaljai magyarság veszélyhelyzetéről.

  Ennek ellenére nem kívánom elhallgatni, hogy a kollektív jogok gyakorlásának elvi biztosítottsága terén jobban állunk mint akár romániai, akár szlovákiai sorstársaink. Ukrajna most elfogadott alkotmánya egy ugyan erősen centralizált és már-már autokratikus, de mégis a demokráciára épülő jogállam távlatát vetíti elénk, amelybe például az emberi jogokra vonatkozóan minden eddiginél több garanciát építettek be. Annál kevesebb szó esik a kollektív jogokról, viszont az új alkotmány érvényben hagyta (e körül sokáig bizonytalanság volt) Ukrajna nemzetiségi törvényét, amely az önrendelkezésen és az autonómián kívül szinte minden kollektív jogot biztosít az anyanyelv védelmétől és anyanyelvű oktatás garantálásától az etnikai alapon szerveződő pártok létrehozásának szabadságáig. Az új alkotmány az „ukrán nép” kifejezés helyett ugyan nem használja a kisebbségi képviselők által ajánlott „Ukrajna népe” terminust, de kiegészítést fűz a fogalomhoz, mégpedig így: „Az ukrán nép – Ukrajna minden nemzetisége”, ami egy kicsit „nesze semmi, fogd meg jól” fogalom, hisz egyrészt a nemzetiségeket államalkotó elemeknek tekinti, másrészt viszont ezt a szerepét az „ukrán nép” gyűjtőfogalomban képzeli el.

  A jogok és elvek szintjén nincs tehát nagyobb baj, hiszen az önrendelkezés és az autonómiai az egyetlen, amit nem lehet követelnünk, ám a gyakorlatban ennél azért sokkal összetettebb a kép. Először is talán azért, mert az ukrán törvények a nemzetiségi ügyekben következetesen megengedőek és nem előíróak. Azaz megengedik például a lakosság egy bizonyos százalékszámának esetén a magyar nyelvű feliratok használatát, de ezek elkészítésére és elhelyezésére sehol nem kötelezik a helyi adminisztrációt; biztosítják az anyanyelv széles körű használatát, de nem írják elő, mely településeken hivatalnokoknak kötelező magyarul is érteniük; garantálják az anyanyelvű oktatást, de nem szabályozzák, hol és mikor kell magyar iskolákat nyitni, stb. Másodszor azért kétséges a papíron deklarált jogoknak az érvényesíthetősége, mert ehhez nincsenek meg a gazdasági feltételek. Lehet magyar helységnévtáblákat kitenni a falvak határában, de nincs anyagi keret elkészítésükre; lehet magyar színházat működtetni Beregszászban, de a puszta falakon kívül semmit nem tudnak számukra biztosítani; lehet bővíteni az ungvári magyar iskolát, de pénzhiány miatt lassan tíz éve tart az új szárny építése, és nem biztos, hogy most másodikos kislányom már abban érettségizhet. Stb., stb.

  Kedvezőbb helyzetben vagyunk a környező országok magyar kisebbségeihez képest a nemzetiségek közti viszony tekintetében is. Ennek meglátásom szerint két oka is van. Az egyik, hogy az ötvenvalahány milliós Ukrajna számára a kétszáz ezret sem elérő kárpátaljai magyar lakosság – egyszerűen nem tétel, és sokkal jobban el vannak foglalva azzal, hogy a tízmilliós orosz kisebbség kérdését, ennek a puskaporos hordónak a problematikáját kezelni tudják. A másik, hogy Kárpátalján tradicionálisan jó a viszony az együtt élő nemzetiségek között, és az ukrán kontinuitás elvét valló hatalmi szempont számára sokkal nagyobb veszélyt jelent az itt élő ruszinok nemzeti ébredése, mint a magyarság önszerveződése.

  És ha már itt tartunk, hadd szóljak bővebben erről a kérdésről, amelynek tárgyalására külön felkérést kaptam a Mikes Kör vezetőitől.

  Nos, ha a legutóbbi hivatalos népszámlás adatait megvizsgáljuk, a fentebb említett magyar vonatkozásokon kívül még egy igen fontos momentum tűnik fel: találunk a kimutatásban orosz és ukrán, cigány és román, sőt belorusz és kirgiz lakosokat – de nem találunk egyetlen ruszint sem. Holott mindenki tudja, aki valaha is hallott Kárpátaljáról (amelynek egy időben hivatalos neve is ez volt: Ruszinszkó), hogy az itt élő szláv lakosságot ruszinoknak vagy ruténoknak nevezik, de ismeretesek a rusznyák, a kisorosz vagy magyar-orosz megnevezések is. Nos hol vannak ők, miért nem tud róluk a statisztika.

  A kérdésre csupán egy kis történelmi visszatekintéssel válaszolhatunk. Tudnunk kell, hogy az internacionalizmust hirdető Szovjetuniónak a nemzetiségi politikája bőven megengedte, hogy egyes nemzeteket-népeket eltöröljön, nem létezővé tegyen, ugyanakkor újakat kreáljon. Így lettek a Karél félszigeten élő finnek karélok, így lettek a moldáviai (besszarábiai) románok moldovánok, s így lettek a Kárpátalján évszázadok óta élő s így őslakosnak tekinthető szlávok – nem ruténok vagy ruszinok, hanem –: kárpát-ukránok. Azaz a hivatalos álláspont 1945 óta az volt, hogy ruszin nép vagy nemzetiség nem létezik, az itt élő szláv lakosság ukrán, történelmileg azonos ezzel a nagy néppel, épp csak elszakadt tőle, mert ezer évre elszakították a magyar hódítók. Épp ezért 1945-ben – és itt majdnem szó szerint idézek egy a 60-as években megjelent hivatalos történelmi alapműből – „megvalósult az ezer éves álom, az ősi ukrán földek a szovjet népek nagy és szabad hazájában újraegyesülhettek”. Ezen az ideológiai platformon állva tehették meg a hatalom birtokosai, hogy a ruszin népnevet törölték szótárukból, nyelvüket dialektussá degradálták, görög katolikus vallásukat pedig 1949-ben egyenesen likvidálták (hitvalló papjaik jelentős részével egyetemben).

  A kárpátaljai ruszinság azonban ezt az íróasztal mellett kiötlött verziót soha nem fogadta el, titokban újraszervezte vallását, igyekezett megtartani nyelvét, hagyományait. Erre talán nem is annyira öntudatossága okán, hanem leginkább azért adódott módja, mert e szláv népcsoport Kárpátaljának a szegényebb, elmaradottabb és erősen elszigetelt hegyvidéki részét lakja, ahová csak nagy késéssel ért el például a tömegkommunikáció, és így a külvilágtól szinte hermetikusan elzárt ruszin községekben, az ott élő földműveseknek és juhpásztoroknak bizony mindegy volt, hivatalosan kiknek-miknek nevezik őket.

  A ruszinokkal kapcsolatos ideológiát a volt Szovjetuniótól megörökölte a független Ukrajna is, azzal a különbséggel, hogy míg a diktatúra 45 esztendeje alatt ezt a kérdést nem létezővé lehetett tenni, addig a nyolcvanas évek végének és a 90-esek elejének erjedési folyamatai során, amikor a szovjet hatalom már, az ukrán pedig még nem tudott megfelelő nyomást gyakorolni, nos, akkor a ruszin szellem kiszabadult a palackból. A pravoszláv egyház óriási ellenállása ellenére Kárpátalján újjászervezték egyházukat a görög katolikusok, megalakult a Kárpáti Ruszinok Szövetsége, lapot indítottak, s megindult egy új ébredési folyamat, melynek egyik csúcspontja az volt, hogy az említett ruszin szervezet vezetői árnyékkormányt alakítottak és zászlajukra tűzték a független Kárpáti Rusz nevű köztársaság megalakításának szándékát. Itt azonnal hozzá kell tennem, hogy ne gondoljunk széles tömegeket érintő népi mozgalomra. A ruszin ébredés néhány szűk értelmiségi csoport magánügyének tűnik mind a mai napig, s ezen csoportok egymással is torzsalkodva, átfogó stratégia és tömegbázis nélkül, nem ritkán igen szélsőséges nacionalista hangot megütve és gyakran a nemzeti romantika szintjén gondolkodva állítják hol azt, hogy a ruszinság azonos az ősi Kijevi Rusz népével és éppenséggel az ukránok meg az oroszok származnak a ruszinoktól, nem pedig fordítva, hol azt, hogy a ruszinok a honfoglalás idején itt talált fehérhorvátok leszármazottjai, hol azt, hogy ők a Kárpát-medence több ezer éves őslakosai, Isten kiválasztott népe, sőt – ad absurdum – azt, hogy egyenesen a kozmoszból érkeztek erre a földre.

  Ezeken az „elméleteken” saját, azaz ruszin származású tudósaik is mosolyognak (említsünk csupán egyet, a magyarul is jól beszélő Kobály Józsefet), s történelmi, nyelvi, régészeti, antropológia vizsgálatok egybevetésével állítják – és ez ma a legtárgyilagosabbnak tűnő tudományos álláspont –, hogy a ma élő ruszinok ősei a XII-XIII. századtól kezdődően és Mária Terézia nagy betelepítési akcióival bezárólag jöttek-szivárogtak-települtek át a Kárpátok túloldaláról, genetikailag tehát azonosak a ma is ott élő ukránokkal. Azonban – és ezt már én teszem hozzá, úgy is mint liberálisan gondolkodó ruszinbarát – az évszázadok során a Kárpátalján élő szláv népcsoport meglehetősen nagy mértékben elhasonult az ukránoktól, más nyelvet beszél, amely a nyelvjárásiasságon túlmutató, alapvető grammatikai és lexikális különbségeket mutat az ukránokéhoz viszonyítva, mások a néprajzi és kulturális hagyományai, más a vallása – és talán más a mentalitása is, hiszen évszázadokon át mégis csak szorosabb-lazább közösségben éltek az alföldi magyarokkal, és mert mégis csak egy másik ország lakosai voltak, akik sorsközösséget vállaltak annak történelmével. (Gondoljunk csak a Rákóczi vezette szabadságharcra, amelynek során többször kitüntették magukat, s nagyságos fejedelmünk a „gens fidelissima” megtisztelő jelzővel említette őket.)

  Ukrán „testvéreik” részéről a ruszinokkal ugyanaz történt, amire számtalan példát mutattak az utóbbi esztendők: a grúzok, alighogy kivívták az oroszoktól függetlenségüket, azonnal kijelentették, hogy Abházia elszakadásáról szó sem lehet; Moldávia, amint elszakadt a Szovjetuniótól, azonnal elnyomta a gagauz kisebbség nemzeti mozgalmát – és akkor már ne is szóljunk a Szerbiától elszakadt Horvátországban élő szerbekről. Nos, Ukrajna függetlenségi nyilatkozatán még meg sem száradt a tinta, amikor azonnal kijelentették, hogy Ukrajna területi integritása szent is sérthetetlen, azaz: nekik szabad volt a Szovjetunióból kiszakadniuk, de őbelőlük valakinek – azt már nem! Az a hivatalos álláspont sem váratott magára sokáig, mely szerint ukrán nemzet és ukrán nyelv csak egy van, s a ruszinok is ukránok, a megnevezés nem jelent többet, mint azt, hogy kárpáti ukrán.

  Nekem mint magyarnak és a kárpátaljai magyarságnak nem lehet – és nem is kell hogy legyen – beleszólása ebbe a vitába; annál is kevésbé, mert ugyan az én személyes szimpátiám az önmagát most meghatározni igyekvő ruszinságé, azt látnom kell, hogy, ha történetesen sikerülne álmuk, az önálló ruszin állam létrehozása Kárpátalján, ebben a formációban nem túl nagy szerepet szánnának a magyarságnak, s nyilván azonnal kijelentenék, hogy a Kárpáti Rusz integritása sérthetetlen, a magyarok pedig esetleg nem egyebek elmagyarosodott ruszinoknál. A magam részéről botrányosnak tartom, hogy egy közel milliós lélekszámú etnikumtól elvitatják az önmeghatározás jogát, de elutasítok mindenféle nacionalizmust, így a ruszint, sőt a magyart is. Ugyanakkor igyekszem megértéssel szemlélni a ruszinok heveskedését, és belátom, hogy az őket ért igazságtalanságok ellen nem harcolhatnak egy grállovag eleganciájával. Nehezebb helyzetbe kerül a magyarság akkor, ha hivatalosan színt kell vallania ebben a kényes kérdésben; és itt hadd említsek egy konkrét példát. Hagyományosan minden év júniusában a Tiszapéterfalva határában újraállított turulmadaras emlékmű tövében gyűlnek össze mindazok, akik az Esze Tamás vezette 1702-es tiszabecsi átkelésre és a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcra kívánnak emlékezni. A nagygyűlést hagyományosan a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség szervezi, ennek vezetői engedélyeztetik az összejövetelt és állítják össze a forgatókönyvet: ki kap majd szót, és ki nem. Ugyancsak hagyományosan a magyarokkal együtt ünnepelnek az emlékmű tövében a ruszinok is, akik maguk is fejedelmükként emlékeznek Rákóczira, s akik a magyarokkal együtt a két együtt élő nép szimbolikus értelmű összefogásának hiszik a lassan háromszáz éves fegyverbarátságot. Nos, az idén a hatóságok csak azzal a feltétellel engedélyezték a KMKSZ számára a megemlékezést, ha a ruszin szervezet képviselőinek a rendezők nem adnak szót (akik egyébként ilyenkor, ugyancsak hagyományosan, ruszin identitásuk kinyilvánításának jó alkalmát látják a rendezvényben). A szervezők hát kurtára-furcsára fogták az ünnepélyt és nem adtak szót a ruszin szövetség képviselőinek, azaz belementek ebbe a méltatlan kompromisszumba. Máig rágódunk rajta, vajon az ellenkező verzió jobb lett volna-e, hiszen képtelen helyzet, hogy egy nemzeti kisebbség hivatalos vezetőinek az államhatalom iránti lojalitás vagy egy másik kisebbség iránti szolidaritás között kelljen választania.

***

  Előadásom végén egyetlen dologról szeretnék még szólni. Arról, hogy minden nehézség, minden hátráltató körülmény, minden „sorsverés” ellenére velem együtt sokan gondolkoznak ma Kárpátalján úgy, hogy dolgunk, szerepünk, tennivalónk van szülőföldünkön. Ugyan már hosszú ideje nem ítéljük el azokat, akik elhagyják ezt a vidéket és más, szerencsésebb tájakon keresik boldogulásukat, de magunk eléggé erősen a maradás mellett döntöttünk, mert úgy érezzük, hogy ennek a kisebbségi létnek is meglehetnek a maga szépségei és adhat számunkra olyan tapasztalatokat, amelyeket másutt megszerezni nem tudnánk. Azt szoktam mondani: ahhoz, hogy valaki felmásszon a Csomolungmára, ahhoz másvalakinek a Rottenbiller utca 16/b-ben is laknia kell, s ahhoz, hogy valaki a Holdra lépjen, másvalakinek Kárpátalján kell átélnie egy sajátos, semmi máshoz nem hasonlító léthelyzetet.

  S ha ez ember így gondolkozik, egyszerre több tévutat, végletet is kivédhet. Elkerülheti egyrészt a sorsveréses mártír-szerepet, másrészt a sorstársak problémái iránti közönyt. Én igyekszem minél pontosabban tisztába jönni helyzetünkkel, de nem gondolom, hogy ennek a helyzetnek a vállalása hőstett lenne, ugyanakkor azt sem állítom: ugyanolyan magyar író vagyok, mint az, aki egy budai villában tengeti életétét vagy Londonban töpreng azon, a Bahamákon vagy Korfun töltse-e szabadságát. Tényként fogadom el a velem született adottságokat (helyesebben azokat az adottságokat, amelyekbe beleszülettem), úgy gondolom, hogy a teljes élethez és a személyiség kiteljesedéséhez bármilyen körülmény megfelelhet (gondoljunk csak arra, milyen gazdag és teljes életet élnek a természethez közel álló és primitívnek nevezett népek), s a valódi értékeket egymásban és önmagunkban kell megtalálnunk és sok erőfeszítéssel kimunkálnunk, s ezek igazibbak lehetnek, mint azokat, amelyeket előre gyártottan megveszünk vagy elénk raknak, hogy aztán egy lélektelen szellemi mikrohullámú sütőben ízetlenre melegítsük.

  Kiváltságnak tekintem hát kisebbségi helyzetemet, értéknek gondolom konvertálhatatlan öntudatomat, és még azt a szorítást is, amelyet kiszolgáltatottságom okán itt érzek a gyomromban, még azt sem cserélném el semmilyen komfortos érzésre, mert hozzám tartozik, mert személyiségemmé vált, csakúgy, mint az a skizofrénia, amely nemzeti hovatartozásom és állampolgári determináltságom között alakult ki.

  Köszönöm kérdésüket, valahogy mindketten megvagyunk.

 

1996.