Megjött a Debreceni Disputa legutóbbi száma, én éppen benne voltam valami csinálásban, félretettem a borítékot, Éva bontotta fel és éppen a Pilinszky-szonettjeimnél nyitotta ki. Kivételesen ez most meglepett, én azt hittem, hogy rajtam a sor, nekem kell a folytatást küldenem, én vagyok hátralékban a lappal szemben - de nem. Elég régen küldtem el ezt a két verset, és valahogy már megjelenteknek könyveltem el őket. De hát persze nem, a sorozatom 11. és 12. darabja most került sorra.

Mint minden esetben, ez a publikáció jó alkalom arra, hogy azt a szellemi vállalkozásomat szóba hozzam, amelynek keretében a Mester két szonettjének a sorközeit töltöm meg egy-egy sajátommal (a Pilinszky-projektum leírása). Két újabb vers elkészülte után épp a tervezet felénél fogok tartani.

Meg hát persze ilyen alkalmakkor magáról Pilinszkyről is meg lehet emlékezni, felidézni szikár alakját, éneklős, papos hangját, cigarettát tartó finom ujjait. És a verseit. Őelőtte tisztelegni mindig jóleső dolog. Csak ne úgy tegyük, mint a magát írástudónak valló két kárpátaljai ifjú, midőn egyik a másikkal interjút készített és a kérdezett, vagyis az alany(i költő) imigyen nyilatkozott: "megszerettem Pilinszky János költészetét, aki köztudottan önálló arculattal jelentkezett" (az interjú). Ezen a köztudottan önálló arculaton és az ezzel való jelentkezésen mindannyiszor kuncognom kell, ahányszor csak eszembe jut. Soha ennél méltatlanabb megidézést...

És akkor a most megjelent szonettjeim: A hírhozó | A kufár