A
Duna TV-n ma este nyolctól egyik nagy kedvencem, Szabó István
filmje, az Apa. Ilyen korán nem szoktam a tévé elé heverni,
de ezt huszadszor sem akarom kihagyni.
Az
ember ritkán kap névre szóló levelet minisztériumi szervtől,
esetemben az ukrán igazságügy tudtommal még soha nem tisztelt
meg semmilyen küldeménnyel. Most mint a Pánsíp c. nyomtatott
kiadvány alapítójához fordulnak hozzám, tájékoztatva egy 2002-es
törvény kiegészítéséről. Bár néha a magyar hivatali bikkfanyelvet
is nehezen értem meg, ezt most kivételesen már második olvasásra
felfogtam. A nevezett törvény nevezett kiegészítése értelmében
arra kérnek (igen, kérnek, nem pedig felszólítanak), hogy eleget
téve a törvénynek az általam alapított kiadványból biztosítsak
egy köteles példány a területi tanács igazságügyi főosztályának
is.
Hivatalosan
aligha válaszolok, itt azonban tisztelettel üzenem a magas minisztériumnak
és helyi letéteményesének, hogy a Pánsíp nyomtatott
formában 1999-ben, azaz hét évvel ezelőtt jelent meg utoljára,
így sajnos nem áll módomban a szóban forgó törvénynek eleget
tenni. Ám a honlapját
szívesen felkínálom korlátlan számú letöltésre. És szívesen
adok honlapot
kölcsönbe is.
Azt
olvasom, hogy tegnap informális tanácskozást tartottak a Miniszterelnöki
Hivatalban (MeH), határon túli újságírók részére. Eltart egy
ideig, amíg erről valamelyik itthoni lapban cikk fog megjelenni,
de a Hírszerző máris terjedelemes
tudósítást közölt. Érdemes elolvasni!
A
talán legfontosabb passzus:
»„Tíz
év alatt százmilliárd forintot költöttünk el a határon túli
magyarság támogatására, ha megnézzük a közösségek gazdasági,
demográfiai vagy szociális helyzetét, azt kell mondanunk, hogy
az eddig főleg az identitás erősítését célzó, szimbolikus ügyekre
koncentráló programok eredménytelenek voltak” – mondta a találkozón
Gémesi Ferenc, a kül- és nemzetpolitikai kabinet vezetője.«
Én
hozzátenném, nemhogy eredménytelenek, hanem konktraproduktívak
voltak, többet ártottak, mint használtak. De erről már épp eleget
írtam.
A
bennünket közelebbről is érintő hír ugyaninnen:
»Teljesen
megnyitják a határon túli magyar fiatalok előtt a hazai felsőoktatást,
míg eddig országonként érvényes kvótákkal szabályozták, hányan
tanulhatnak itt államilag finanszírozott képzésben. A jövőben
bárki jöhetne, ha sikeres felvételi vizsgát tesz, de a tandíj-kötelezettség
természetesen rá is ugyanúgy vonatkozna. A jól tanuló és szociálisan
rászoruló hallgatók pályázati úton kapnának támogatást.«
Na
végre! Hálistennek, hogy megszűnnek a kvóták és hogy kiveszik
az önkényes döntések lehetőségét a határon túli (a helyi "érdekvédelmi"
szervezetek delegáltjaiból álló) ösztöndíjbizottságok kezéből.
Tavaly
hosszan és többször írtam arról, hogy Csönge hiába került be
az ELTÉre az "állami ponthatárt" bőven meghaladó eredménnyel,
mégsem kapott sem ösztöndíjat, sem kollégiumot, hanem évi 250.000
Ft tandíj ellenében tanulhatott, mert a kárpátaljai ösztöndíjbizottság
másképp számolt... Ez az első olyan igazságtalanság
volt az életében, amelyet nehezen emésztett meg. Azóta is 4-es
fölötti az átlaga... Az ELTE saját hatáskörében mindössze 25
% tandíjkedvezményt adott neki a második szemeszterben, és sikerült
a kollégiumi szállást is megpályáznia. Ezzel együtt a tandíj
és Bp-i megéhetése akkor is nagy terhet ró családi koltségvetésünkre,
ha diákmunkával elég szépen hozzákeres. Csak azt nem tudom,
hogy ha a fent idézettek értelmében a jövőben nem a helybéli
mindenható ösztöndíjtanács fog dönteni, akkor az új törvényt
vajon visszamenőleg is érvényesítik-e azokra, akik eddig az
ő jóindulatukból estek el az ösztöndíjtól?
Kicsit
más volt a Kolos esete, az ő egyeteme külföldiek részére eleve
nem tette lehetővé, hogy államilag finanszírozott oktatásban
vegyenek részt, így az ő pontszáma is hiába volt jóval magasabb
a szükségesnél. Nem volt túl igazságos ez sem, még kollégiumot
sem kaphatott és fizethette a tandíjat. Talán az egyetem is
érezte az ellentmondást, és előmenetele okán az utolsó félévi
tandíját elengedték.
Én
egyébként mindig is azt mondtam, nem kell kedvezményekkel pályolgatni
a határon túli magyarokat, bőven elég, ha nem részesülnek negatív
diszkriminációban.