Na, ilyen sem volt még. Ma reggel egy ideig nem jött be a Blogtér. Rövid átmeneti hiba lehetett, mert délre újra felállt a rendszer. Nagyon nem ijedtem meg, kibirnám, ha elvesznének ottani anyagaim: a manzárdosak javát ide is átmentettem, a nyúzosaknak meg végül is miért szánnék nemesebb sorsot, mint amilyent a napi aktualitások érdemelnek. A friss újság is csak addig érdekes, míg az új szám meg nem jelenik, a régibe azonnal lehet szalonnát csomagolni, kibélelni vele a szemetes kukát - vagy vinni a budiba.

Talán végre megoldódott a levelezési mizériám. Roppant módon zavart, hogy hiába lett tisztességes netkapcsolatom, levelezni csak úgy tudtam, hogy fel kellett másznom az ingyenes levelezők honlapjára, és onnan küldeni üzeneteimet (ez a halálom). Tegnap Kelt segítségével (akit internetes barátomnak tudhatok) sikerült gmail-címet beüzemelnem. A regisztráció könnyen ment, de aztán sokat kínlódtam, amíg elértem, hogy az Outlookom le is szedje meg el is küldje a leveleket.

Éppen 15 éve, 1991 februárjában írtam alábbi versemet, amely talán legtipikusabb opuszaim egyike. Szeretném hinni, hogy sokféle hangom van és mindegyik felismerhető, ám ami ebből a 24 sorból leszürhető, az alighanem a rám legjellemzőbb versbeszéd és "lírai logika". Ezen felül nagyon jól példázza azt a kaotikus állapotot, ami akkoriban nemcsak a híd tövére, hanem kis világunk egészére jellemző volt: mindent elborított a mocsok, de mégis kötört a szabadság, aminek akkor az orgazdák és a ponyvakrisztus megjelenése volt az egyetlen látható jele.

 

Tavaly ilyenkor (kicsit később, télvíz idején) is felidéződött bennem a jellemző ungvári helyszín (akkor az orosz céklasaláta okán), és akkor Csöngével készíttettem néhány képet, ezekhez fűztem pár kommentárt. A vershez kapcsolódóan most felelevenítem. Többek között ezeket írtam akkor:

A helyszín mára meglehetősen megváltozott, tisztább, rendezetteb lett, és ez a mostani hókásás-saras időben készített fotókon is látszik.

A folyamatos bűzellátást a város kis számú nyilvános vécéinek egyike szolgáltatta. Az intézmény most is működik, de kis épületet állítottak fölé (korábban ugyanitt le kellett menni a föld szintje alá - lépcső vezet az ékes latrináig -, de gyakorta már a lépcső is járhatatlan volt a trutyitól. A belső helyiségek közvetlenül a felszínre szellőztek). Felteszem, hogy mostanában rendesebben takarítják és a szellőzését is megoldották, Csönge szerint csak nyáron, forró melegben érezni néha kellemetlen szagot.)

Továbbra is elmaradhatatlan szereplői a helyszínnek a koldusok.

A mindkét oldalon álló-ülő, és asztalkákról, tábori székekről, ládákról vagy a földre terített fóliákról portékáikat kínáló árusok hosszú sorát egyetlen popcorn-árus váltotta fel, a "standok" helyét pedig padok foglalták el -

- télvíz idején persze ezeken nem sokan ücsörögnek. És hogy azért szotyolahéjtól most se legyen mentes a körlet, arról a sor utolsó padján gondoskodik egy zugárus. Ha rendőrt lát közeledni, összeszedi a motyóját, odébbáll, aztán, ha elvonult a szerv, visszajön.

A háttérben egy gyümölcsárus bódé azért megis ide néz, a hídfő "sétánya" felé - a többinek csak a teteje látszik, ezeket a mélyebben fekvő ellen oldalról lehet megközelíteni. Valaha kb. itt kezdődött a könyvárus-sor: hosszú faasztalok, fóliával, viaszosvászonnal, "ponyvával" letakarva, azon a nagyon vegyes kínálat. A rendszerváltás után a fantasztikus, ezoterikis, erotikus és vallási könyvek képezték a kínálat javát.

Hogy a környéket valamennyire tisztán és rendben tartják, abban nyilvánvalóan üzleti szempontok is közrejátszanak. Hiszen a hítfőtől balra étterem üzemel, jobbra pedig a város legelegánsabb szállodája nyílt meg.