Aput hazaengedték a kórházból. Egészen jól van, ha akadozva is, de megérteti magát. Egész mondatokat, pláne hosszúakat, nem tud összerakni, inkább külön szavakat, néha szószerkezeteket mond, de ezekből elég jól ki lehet következtetni mondandóját. Anyuval egyész nap, Pali bácsival délután, és velünk ebéd közben élvezetesen elbeszélget. Még Kőszeghyékkel is elboldogult (erről majd alább).

*

Évának elég sokan gratuláltak Márai-díjához, bár ő szokás szerint most is inkább csodálkozik ezen az egészen. Csönge egyébként gond nélkül átvette a díjat az Iparművészetiben a minisztertől. Sem sípcsonton nem rúgta, sem puszit nem adott neki. Máskor is őt küldjük :)

Épp 15 éve jelent meg a Kortárs 1991-es januári számában a Közös sorsverésben című esszém. Emlékszem, Szakolczay Lajos levélben kért fel egy átfogó kép felrajzolására. Akkori modoromra és magatartásomra igen jellemző a stílus: keveredik benne az irónia és cinizmus a kisebbségi pátosszal. Későbbi írásaimból az utóbbi fokozatosan kikopott, az előbbi pedig egészségtelen mértékben elburjánzott…

Az írásban kezdőbetűvel vagy név nélkül szereplő személyeket másfél évtized távlatából talán már megnevezhetem. D. – Dalmay Árpád, I. – Dabóczy Imre. A személyek pedig, akik az autonómia-beadvány ügyében visszavonták aláírásukat: Debreceni Mihály és Horváth Anna. Mihály egyik nap már el is látta kézjegyével az okmányt, de másnap ezt visszavonta: Anna „csak” beleegyezett előzetesen, hogy aláírja, aztán, amikor Kovács Elemér megjelent nála az ívekkel, már nemet mondott.

*

Éppen öt esztendeje 2001 januárjában jelent meg először egyik legjobb novellám, az Egy semmivel ki nem tüntetett hely. A Holmi közölte (2001/1), legutóbbi novelláskötetemet, a Világvégét meg éppenséggel ezzel indítottam.

"A novella szereplői a képzelet szülöttei és esetleges hasonlóságuk valós személyekhez csupán a véletlen műve." Ha ezt a mondatot látjuk egy szöveg fölött, bizonyosak lehetünk abban, hogy a megjelenített figurákat a szerző valós emberekről mintázta. Megtévesztésül én nem írtam fölé...

Ismerőseim, barátaim közül eddig csak egyvalaki kérdezett rá, hogy ugye... Mivel a megírt történet néhány részlete szakmai körökben eléggé ismert - maga az egyik szereplő mesélte el minden távolabbi és közelebbi ismerősének, nekem is, aki pedig nem tartozom szűkebb baráti köréhez -, így valószínűleg többen is felfedezték a hasonlóságot akkor is, ha nekem ezt nem jelezték vissza.

Annyit még azért persze le kell szögeznem, hogy hiába szolgálnak az írás alapjául valós helyzetek, valóban megtörtént események, hiába emlékeztetnek szereplőim prototípusaikra, ennek ellenére ez természetesen egy novella és ekként a belletrisztika szabályait követi, nem pedig az életet. Így semmit sem lehet rajta számonkérni, mert a feltételezhető egyezések és különbözőségek rendszerében irodalomnak, fikciónak kell tekinteni, a valóság művészileg átlényegített projekciójának, nem pedig hű másának.

Péter jött el, hogy kicsit késve ugyan, de felköszöntsön születésnapomon. Évi 2-3 alkalommal megejtett látogatásai során mindig előadja az Egy iskolaigazgató sirámai című folytatásos dokumentumjátékot. Minden egyes alkalommal elborzadok, megállapítva, aligha létezhet kínosabb helyzet, mint egyfelől egy olyan állami intézmény vezetőjének lenni, amelyet a mindenkori hatalom úgy kezel, mint saját propagandaeszközét és vezetőjét kézileg vezérli a saját céljai szerint, másfelől pedig jócskán beleágyazottnak lenni a megosztott kisebbségi magyar érdekszférába, amely szintén kisajátító jellegellel igyekszik az oktatási intérményeket és azok személyi kontingensét maga alá kaparni. Aki mindeközben még saját iskolája érdekeit is védelmezni szeretné egy olyan világban, ahol az oktatás presztizse minden korábbinál mélyebbre zuhant, az annyi ellentmondásba keveredik és olyan nehézségekkel találja szembe magát, amelyek fel- és megoldhatatlanok, így aztán az igazgató, ha még nem fásult el és lelkiismeretesen akarja a rá bízott feladatokat ellátni, akkor folyamatosan meg kell alkudnia, ami előbb-utóbb felőrli egészségét, elhasználja idegrendszerét. Sajnos ezt látom Péteren, nincs valami jó bőrben, lassan felőrlődik a permanens frusztráltságban. Tökéletesen elégedetlen a körülötte levő világgal, odáig láthatóan nem jut el, hogy magában is keresse a hibát.

*

Kőszeghy és Tóth Viktor látogatása. Apuhoz jöttek betegnézőbe, de mivel az öreg még nem kelt fel délutáni sziesztájából, felhívtam őket magunkhoz, és aztán Apu is itt csatlakozott a társasághoz.

Persze szóba került a KISzó. Elemér szokás szerint teljes erőből dicsérte a lovát, én pedig meg nem álltam, hogy egy kicsit bosszantsam. Feljövőben van a fekete Igazszó is, mondtam, Palkóval és Tárczyval sokat nyertek. (Ezt valóban így gondolom.) Meg azt is elmondtam, nekem szimpatikus, hogy nem vesznek részt a két magyarságszervezet közti sárdobálásban, míg ebben a zöld KISzó nagyon is kiveszi a részét - és ez engem eléggé taszít. Pártlap vagytok, mondtam, ugyanúgy, mint a Kárpátalja. Juj, eléggé felkapta a vizet. Persze apu is védelmükre kelt, azt mondta, hogy Erdélyiék lapjának nincsen koncepciója. Ami szintén igaz. Erre én: igen, a zöld Igazszónak van koncepciója, ennek első pontja az, hogy Gajdos István a kárpátaljai magyarság üdvözítője.

Ezen csak Tóth Viktor mert hamiskásan mosolyogni.

S ha már a KISzóról. Azt írja a zöld, az igazi - mai számában - hogy Kárpátalján legalább 2 évtizede ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját. Haha. Ez az ünnep újkeletű, csak 1992-től létezik, tehát legjobb esetben is csak tizennegyedik éve.

Ami ennél nem kevésbé meglepő: a cikkben kétszer is szerepel az, hogy engedtessék meg, pedig nem is Horváth Sanyi írta.