Kettenklub - Balla D. Károly: Öt ukrán Belaruszban

Jó pár heti lazítás (és pár napi teljes tétlenség) után tegnap újra dologhoz láttam, értve ezen, hogy a napi játszódásokon túl (honlap, blog, fórumok) írni kezdtem ezt-azt: új felkérések is éreztek, meg a régebbiek is körmömre égtek. Miközben több mindennek is nekiugrottam, éreztem a kiesést: mint aki alig találja az akkordokat a hangszerén. Érdemi munka helyett ezért egyelőre inkább csak skálásztam.

A belarusz fővárosban április 26-án a fehérorosz ellenzék Csernobili út (vagy Csernobil útján? vagy Csernobil útja - vajon mi lenne a szabatos fordítása a «Чернобыльский путь»-nak?) címmel engedélyezetlen felvonulást szervezett az elnöki hivatalnál, a rendőrség pedig őrizetbe vett 13 belarusz, 14 orosz és 5 ukrán állampolgárt. Amennyire követni tudtam az eseményeket, az orosz diplomácia azonnali kemény fellépésének köszönhetően az oroszokat szinte azonnal szabadon engedték, az ukránok azonban (alighanem saját érdekképviseleti szerveik késlekedése és határozatlansága miatt) csak napokkal később szabadultak, miután részben vagy egészében már letöltötték a 9-15 napi elzárást, amelyre 27-én reggen ítélte őket a bíróság. (Egyébként valamennyien az összukrán ifjúsági szervezet, a Nemzeti Szövetség («Национальный альянс») tagjai; négyüket 5-5 évre kitiltották Belaruszból.)

Amint a proUA.com és hotline.net.ua internetes lapokban olvastam, Minszkben aznap mintegy százan gyűltek össze az elnöki hivatalnál és petíciót akartak átadni a belarusz állami vezetésnek. A csernobili katasztrófa következményeinek felszámolását célzó hatékonyabb intézkedéseket követeltek. Orosz és ukrán zászlókat lobogtattak (néhány "ellenzéki tartalmú" transzparens is feltűnt), és azt skandálták, hogy "A ti szabadságotokért és a mi szabadságunkért", meg azt, hogy "Ma - Ukrajna; holnap - Belarusz". (A csernobili megmozdulásoknak már hagyománya is van a fehérorosz fővárosban: 1989 óta több alkalommal éles politikai tüntéssé nőtt a békés megemlékezés.)

Nos, bár még az USA részéről is aggodalmas nyilatkozat látott napvilágot, az incidens szerencsére nem fejlődött valódi diplomácia konfliktussá, az ukrán külügy ugyan sérelmezett, de nem követelt, és az Oroszországban és Ukrajnában zajló szimpátiatüntések sem váltak kezelhetetlenné. 9-én meg éppenséggel azt olvastam, hogy a Moszvában találkozó két elnök, Juscsenko és Lukasenko megvitatta az ügyet és az előbbi megbocsátott az utóbbinak, aki azt állította, nem tudott az ukrán állampolgárok letartóztatásáról.

Fejlemény tegnap: Ihor Huz, a Nemzeti Szövetség vezetője sajtókonferencián jelentette be, mindent megtesznek azért, hogy visszavonassák tagtársaik kiutasítását, és nemcsak a külügyminisztériumokig, hanem, ha kell, a hágai nemzetközi bíróságig is elviszik az ügyet. Ami pedig Lukasenko belarusz elnöknek azt a kijelentését illeti, hogy nem tudott az ukrán állampolgárok letartóztatásáról, azt nemes egyszerűséggel hazugságnak nevezte az demokrácia-párti ifjúsági mozgalom vezetője.

D telefonhívása. Zavaros beszéd, alig forgó nyelv. D-t, mivel mindent túlbeszél és ezer mellékszállal tesz átláthatatlanná, akkor is nehéz megérteni, ha józan, most azonban nyilvánvalóan ittas, azért artikulál ilyen furcsán. Két dologban kéri a tanácsomat-segítségemet, de én jószerével azt is alig értem, miről van szó. Egy idézetben elírást vélt felfedezni, beolvassa nekem, nem értem, megismétli, akkor sem értem, hol sejti a hibát. Csak hümmögök, sajnos nem tudom. A másik kérdésben pedig neki otthonosabbnak kellene lennie, mint nekem: szakmája, megélhetése (míg én csak pár éves kirándulást tettem ezen a területen), ezen felül a konkrét helyzetet itt is úgy traktálja, hogy alig értem; kitérek a válasz elől. Megkérdezem, nem beteg-e, mert olyan furcsa a hangja. A telefon torzít, mindja ő. Aha.

Aztán még privát dolgok, mentegetőzik, amiért évek óta nem volt ideje feljönni hozzánk, pedig azelőtt ez milyen gyakran előfordult.

D az az ember, akivel a munkakapcsolat is eléggé fárasztó volt, így egyáltalán nem bántam, hogy jó pár éve másfelé kanyarodott az életem. Amikor, talán 1990-ben, I. J. összehozott vele, eléggé kétségbe voltam esve: mondd, jobb partnert nem találtál nekem?, kértem számon. Hidd el, annál a cégnél még ő a legjobb. Úristen, milyen lehet a többi! Aztán 7-8 évig szoros munkakapcsolatban voltunk. Valamit megbeszélni vele: életveszély. Képtelen arra, hogy konkrét kérdésekre konkrétan válaszoljon. Ha az ember megkérdezi: mennyi?, onnan kezdve 20 percen át taglalja, hogy ki betegedett meg a cégnél, milyen beruházásaik voltak, milyen sürgős munkákat vállaltak, és különben is ki kell mennie az anyósáért az állomásra. Egyik első közös munkánknál ezt a fogas kerdést tettem fel: és mondd, fekete? Válasz gyanánt először elmondta, hogy az egyik munkásuknak születésnapja volt előző nap, beivott, és ma késve és másnaposan érkezett a munkahelyére, azért aztán... És mondd, fekete?, kérdeztem rá másodszor, harmadszor, de még mindig csak köntörfalazott. Azt hiszem, kicsit már ideges lehettem, amikor sokadszor, felemelt hanggal kérdeztem: DE FEKETE? Ekkor jött az a válasz, amit azóta is emlegetünk: Tudod, Károly, a feketének vannak árnyalatai.