Kettenklub - Balla D. Károly: Megasztár - Gál Csaba Boogie

Többször is kísértést éreztem arra, hogy írjak valamit a Megasztárról, de mindeddig ellenálltam. Mert bár az énekesek tudása imponáló, a nemes vetélkedés pedig mindvégig szórakoztató volt, eközben erősen zavart a sok hatásvadász show-elem, a túl nagy felhajtás, az önreklám, a felturbózott közönség és a gyakran idétlen műsorvezetés. Ezzel együtt a TV2 produkciósorozata az utóbbi idők legelfogadhatóbb zenei szórakoztató műsora volt, így most a verseny végeztével csak elmondom pár gondolatomat.

A második forduló majd' mindegyik adását megnéztük, legtöbbször maradéktalanul élveztük is. Én a reklámoknál mániákusan mindig átkapcsolgattam más csatornára (ez nálam már zsigeri inger), még akkor is, amikor azt mutogatták újra és újra, mit nyerhetnek a szavazók és mit a versenyzők (olykor még egy-egy produkcióról is lecsúsztunk amiatt, hogy nem kapcsoltam vissza időben), meg a túl sok ismétlést is igyekeztem a távirányító segítségével kiszűrni, így hát valamivel tömörebb-élvezhetőbb verziót láttunk a 3 órányira széthúzott, felhígított helyett.

Azt még a tavalyi forduló során megállapíthattuk, hogy a gagyival telített magyar popvilág silány produkcióihoz képest felüdülés egy Oláh Ibolya-színvonalú új hang megjelenése (nálunk magasan ő nyert), de voltaképp nagyon jó anyagnak gondolhattuk Gáspár Lacit és néhány száma alapján Tóth Veronikát is. Ugyanakkor azt is láttuk, mekkora a veszélye annak, hogy be fogja őket darálni a popipar (első csalódás: amikor Ibolyka meg Gáspár Laci elszegődött Máté Péter-számokat énekelni; pfffrrrrr), és hiába adták elő a vetélkedőn remekül a külföldi dalokat, mert ha majd eredeti magyar szerzeményekkel kell megtölteniük első saját CD-jüket, akkor az semmivel sem lesz jobb, mint amivel tele van a piac. No, így is lett: Vera teljesen hallgathatatlan, Gáspár Laci kicsivel jobb, Ibolya pedig majdnem jó, Novák Péter mégis egyfajta színvonalat képvisel, de azért ez a CD (amennyit hallottam belőle) is mélyen alulmúlja azt, amire ez a blúzos hangú, rekedtes, és hatalmas hanganyagú lány képes lett volna.

Az akkori és az idei fordulóban is számomra az egyik legérdekesebb megfigyelés a következő volt: hogyan tudják a zsűritagok összeegyeztetni saját személyiségüket, ízlésüket - és a tömegízlést kiszolgáló szupershow elvárásait. Pierro láthatóan teljesen a helyén volt: ő sztárokat keresett; nem kivételesen tehetséges énekeseket, nem előadó-személyiségeket, hanem olyan fiatalokat, akikből sztárokat gyárthat. Pély Barnában furcsán keveredett a színvonalra és egyediségre figyelő jazztanár és a United-es gagyiárus, sajnos néha az utóbbi kerekedett felül. Soma alternatív és underground zenei ízlésén át-áttört egy idősödő nő nedvedző szexualitása, így véleményét nem mindig lehetett komolyan venni. Presser okosakat mondott, látta az értékeket, de olykor számomra megbocsáthatatlanul szavazott (a legeredetibb figurát hozó Boogie kiejtése a virnyogó Tóth Gabival szemben). Bakátsnak meg leginkább az volt a fontos, hogy elsüthesse a sziporkáit, s hogy ezt milyen produkció okán teszi, az majdnem mindegy volt (Boogie-t neki sem bocsájtom meg).

Érdekes volt azt is megfigyelni, hogy a szavazóközönség ízlése hol és mennyiben tér el a zsűritagok, vagy akár a mi véleményünktől. Tanulságos volt látni, hogyan szavazzák a jobbak közé fordulóról fordulóra a szerény képességű szépfiúkat, s hogy az egyébként kedves és kellemes hangú Palcsó Tamás a szavazatok alapján megelőzheti nemcsak Torres Dánielt és Bartók Esztert, hanem még Boogie-t is. Szó se róla, nagyot csalódtunk volna, ha őt kiáltják ki 2005 hangjává.

Molnár Ferenc Caramel kétség kívül megérdemelte az elsőséget. Kivételes zenei tehetség, nemcsak a muzsika süt belőle, hanem valami vele született ösztönös zenészelagancia és biztonság is (nekem láttán gyakran Duke Ellington jutott eszembe). Caramel nem énekel, hanem előad, nem reprodukál, hanem alkot, nem kijön a színpadra, hanem megjelenik. Mi Boogie-Caramel-döntőt reméltünk, s ha ez összejött volna, nem lett volna könnyű eldönteni, kinek szurkolunk. Gál Csaba Boogie a maga különleges "independent" személyiségével, sokszínűségével és élményszámba menő, mindig színpadképes szereplésével kétség kívül méltóbb riválisa lett volna a romafejedelem megjelenésű győztesnek, mindt a kedves, de két klasszissal gyengébb Palcsó. A végeredményt tekintve azért így is jól van. Most már csak azon kell izgulni, nehogy Caramelt is rábeszélje valami elvetemült producer egy Máté Péter-számra. Mint nyilatkozta, első lemezén csak saját számokat akar énekelni; ez az elhatározása dicséretes, de nem biztos, hogy bölcs is. Mi szép lenne, ha pl. Szakcsi Lakatos Béla írná első világszámait.