egy kis adalék; pár napja Kőszeghytől

Ukrajnai Magyar Krónika, 2005. április 13.:

Egy KMKSZ-közgyűlés margójára

(Pót)cselekvésre fel!

Akár büszke is lehetnék magamra. Elképzelem ugyanis, ahogyan hős Herkulesként, avagy merész Toldiként egymagam szállok szembe egy negyvenezres hadsereggel. És mi az, hogy szembeszállok: szinte fele-fele arányban vesztek vagy nyerek csatát velük szemben. Ám egy csöppet sem vagyok büszke. Egyrészt azért nem, mert nincs a láthatáron negyvenezres hadsereg, csupán egy klikk, másrészt az ellenem meghirdetett hadjárat nem az én rettenthetetlenségemet minősíti, hanem e maréknyi csoport "nagyságát".

Büszkeség helyett tehát némi szomorúság tölt el. Szomorú vagyok, mert egy valaha szépreményű szövetség nevében lassan tíz éve eljáró naftalinszagú és kényszerpályán mozgó csoportocska mára odáig degradálódott, hogy az elvégzett munkák felsorolása és az újabb kitűzött célok megnevezése helyett már a tisztújító közgyűlésen is azzal foglalkozik, hogy tegyen tönkre egy magyar lapszerkesztőt, s ezáltal hogyan kényszerítse térdre Ukrajna legnépszerűbb, az olvasók által legszeretettebb, minden szempontból egyre szilárdabb lábakon álló magyar nyelvű sajtóorgánumát.

Persze, megértem őket, mert lépéseikre lehet magyarázatot adni. Eleve bosszantja a tagság nevében eljáró társaságot, hogy megszűnt a kárpátaljai magyarság egypártrendszere, és kiderült, a KMKSZ-en kívül is van élet. Ráadásul ne feledkezzünk el egy másik dologról sem: a legnépszerűbb lap padlóra küldésével vélhetően saját, a jelek szerint óriási belső gondokkal küzdő bulvárlapjuk kerülne kedvező helyzetbe.

Igaz ugyan mindkét magyarázat, ám a valós ok talán mégsem ebben keresendő. Nem ebben keresendő az, hogy a határon túli magyar közösségek életében példátlan módon — semmilyen elfogadható indokot nem tudva felhozni — nyílt leszámolásra szervezkednek az egyik ilyen, a kárpátaljai közösség egyik legfontosabb intézménye ellen.

Állandó boszorkányüldözésével, ellenségkeresésével a kulturális szövetség mindinkább marginalizálódó vezetésének magatartása valójában a pótcselekvés egyik megnyilvánulása. E pótcselekvésre óriási szüksége van e tucatnyi személyből sem álló csoportocskának önmaga létjogosultságának bizonygatására, hiszen, ha jól belegondolunk, más szervezetek, illetve azok vezetőinek szapulásán kívül nemigen van mit felmutatnia, letennie a közösség asztalára.

És a főiskola? — kérdezhetné valaki. Valóban ez az egyetlen úgy-ahogy működő kreációja ennek a klikknek. Csakhogy tisztában kell lenni azzal is: a társaság legfőbb, majdnem egyedüli éléskamrája a felsőfokú intézmény, így, amikor követelőznek, kalapoznak világszerte, valójában önmaguk húsos fazékját féltik. Apropó, kalapozás. Talán nem állok messze az igazságtól, ha azt állítom: az ukrajnai viszonylag pozitív fogadtatás és viszonyulás ellenére nincs még egy ilyen problematikus felsőfokú tanintézménye a határon túli magyarságnak, mint a beregszászi. Talán nem véletlen, hogy az állandó siránkozástól, kunyerálástól lassan sokak hócipője telik meg határon innen és túl is.

Hozadékként említhető még, hogy az elnökválasztást követően — egyáltalán nem mellékesen: UMDSZ-t utánzó — történelmi lépésre szánta rá magát e szűk társaság azzal, hogy a KMKSZ berkeiből ajánlott vezetőt az egyetlen magyar többségű járás élére. Minden tiszteletem az újonnan kinevezett közigazgatási elnöké, hiszen nagyon tisztességes és becsületes ember hírében áll, ám ismerve e klikk mentalitását, csupán idő kérdése, hogy ő is ne kapja meg a hatalompárti magyar, kollaboráns, magyarul beszélő mit tudom és kicsoda gyönyörűséges jelzőket. Talán nem árt megemlíteni azt sem, hogy ha alaposabban megvizsgáljuk alacsonyabb szinten is a kádercseréket, bizony, magyar szempontból e győzelem pirruszi a javából. Még egy ilyen "győzelem", és a szegény magyar atyafiaknak nem sok mindenkivel lesz lehetőségük anyanyelvükön szót ejteni a Vérke-parti "fehér házban".

Egy másik régi "projektje" e csapatocskának a vereckei emlékmű. A valóban szép terv azonban a nagyzási mánia miatt már a kezdetek kezdetén kudarcra lett ítélve. Tisztában voltak ezzel maguk az ötletgazdák is, nem véletlen, hogy szegény torzót csupán a választási csatározások alatt ráncigálják elő — mint bűvész a nyulat — a képzeletbeli cilinderből, s tolják előtérbe konkrét választási programok helyett. Mostanában nem szerepel terítéken, mintha nem is létezne. Nagyon úgy tűnik, lemondtak róla, pedig a politikai széljárás most még talán kedvezne is a befejezéséhez. A rossznyelvek szerint azért ez a nagy hallgatás, mert ha tényleg lehetőség nyílna újraindítani az építkezést, talán az emlékműre annak idején összegyűjtött nem kis pénzek kérdése is előtérbe kerülne.

Szó se róla, sikeresen foglalkoztak a magyarigazolványok igényléseinek begyűjtésével. Mármint sikeresen a maguk szemszögéből, mert erőszakos tagtoborzásra használták fel. Abba ne menjünk most bele, hogy az ilyen tagokra valóban komoly tetemrehívás esetén a velük erőszakosan fellépők nemigen számíthatnak, az viszont már érdekes, hogy mihelyst átmeneti finanszírozási gondok merültek fel, azon nyomban felfüggesztették az adatgyűjtést. Nincs pénz, nincs szerelem — mondták az egyszeri nő szavaival. Még csak abban is hozzá hasonlóan viselkedtek, hogy a felfüggesztéstől függetlenül minden korábban megkapott javakat — ingatlanokat, berendezéseket — bölcsen megtartották maguknak. Pótcselekvésként pedig megírtak egy-két feljelentést.

Jelen voltam és nagyot derültem magamban azon, amikor szerintem korábban többször elgyakorolt teátrális mozdulatokkal, hanglejtéssel annak idején kivonultak az Illyés Közalapítvány Ukrajnai Alkuratóriumából. Az volt az indokuk, hogy állítólag felborult az egyensúly azzal, hogy a két mérvadó érdekvédelmi szervezet fele-fele arányban képviseltette magát a testületben, s az alkuratóriumba bevonták a hágón túli magyarság egy képviselőjét is. Érdekes mód az nem zavarta őket, hogy korábban éveken át hat a kettő arányban billent a képzeletbeli mérleg nyelve az ő javukra, s tették azt, amit úri kedvük éppen jónak tartott: lehetetlenítettek el szervezeteket, ötleteket, mások által kidolgozott programokat. Az persze bosszantó, hogy a testület működik, a pályázók elégedettek, a bent maradt kurátorok már-már betegesen ügyelnek arra, hogy a részrehajlás árnyéka se vetüljön rájuk, így pótcselekvésként mindent el kell követni a lejáratásuk érdekében.

Bár annak idején a szövetség elnöke nem szavazta meg a kedvezménytörvény módosítását, az elemi etikát félrerúgva mégis maguknak vindikálták a jogot, hogy részt vegyenek a jogszabály ukrajnai végrehajtásában. Annak ellenére, hogy a kezdetekkor még az adómentességet sem tudták elintézni a jogosultak esetében, s amikor magyarországi jogi módosításra került sor, saját maguk nem tettek semmit annak érdekében, hogy megfeleljenek az új követelményeknek. Mindez nem számít, mint ahogyan az sem, hogy a megbízatást elnyerő alapítvány abszolút panaszmentesen végzi a tevékenységét, s nem csupán az adómentesség ügyében járt el sikerrel.

A pótcselekvés egyik logikus következménye azonban a "póteredmény". És ezt ennek a tucatnyi embernek is érzékelnie kell. Tisztában kell lenniük azzal, hogy a negyvenezres tagság rég virtualizálódott, legfeljebb az álmokban él, esetleg falinaptárak eltukmált példányszámaiban. Sose tudjuk meg, de kíváncsi volnék rá: a nagy tisztújítást megelőzően vajon sor került-e olyan tanácskozásra alsóbb szinteken, amelyik megfelelt az alapszabályban rögzített előírásoknak. Magyarul: az egyes falvakban papíron létező 400–600 tag vajon hány százaléka ment el ténylegesen a tanácskozásra? Mi úgy tudjuk, ha húszan voltak, már csúcsnak számított.

Érdekes fejezete e pótcselekvésnek az Igaz Szó ellen útjára indított hadjárat. Annak idején e sorok írójának is volt némi pozitív szerepe abban, hogy a KMKSZ egyik lapalapítója legyen vidékünk legpatinásabb magyar nyelvű sajtóorgánumának. Az azóta eltelt több mint tíz esztendő alatt azonban ez a nagyszerű és esetenként igen nehéz körülmények közepette tevékenykedő kollektíva egy falinaptáron és egy szál vörös szegfűn kívül — ezt még valahányadik születésnapunkon Fodó Sándor korábbi elnök nyújtotta át nekünk — nem profitált semmit ebből a jogviszonyból. A hála nem politikai kategória, szokták volt mondogatni sokan, ám ebben az esetben nem háláról lett volna szó, hanem elemi kötelességről. Azt már sokszor megírtuk, hogy erkölcsi, esetleges anyagi támogatás helyett mit kaptunk e társaságtól, ám hadd jegyezzem meg: más az ő helyükben ilyen esetben, ha egy csöppnyi gerincesség is volna benne, rég önként kivonult volna a lapalapítók közül.

Ám milyen gerincességről beszélhetünk, amikor e jogállás csak akkor jut eszükbe ezeknek a hölgyeknek, uraknak, amikor "ki kell csinálni" valakit.

Egyébként ezek a hölgyek és urak ez alkalommal alaposan elszámították magukat. Megígérhetem: nem lesz könnyű harcuk, mert mi, kárpátiigazszósok és több mint félszázezres valós olvasótáborunk tagjai többen vagyunk náluk, és többek vagyunk náluk! Nem mondok le csak úgy, a kedvükért, magamtól, ám mivel a békesség híve vagyok, szívesen belemegyek valamilyen cserébe. Teszem azt: szívesen elcserélem a főszerkesztői posztomat egy főiskolai igazgatói posztért, vagy egy jól fizető főiskolai áltanári állásért. De abba is belemegyek, ha cserébe kapok egy nyomdát, esetleg egy lapkibocsátással foglalkozó kft-t, lapostul természetesen.

A "tisztújításhoz" egyébként gratulálok. (Pót)cselekvésre fel, uraim! A munka továbbra is ránk marad ugyan, de mi szívesen elvégezzük.

Kőszeghy Elemér,

söpredék, kollaboráns, magyarul beszélő szocdem, nemzetáruló, tekintetes, hatalompárti magyar, csillagjós, kígyóbűvölő, 1944-ben nyilaskeresztes és/vagy kommunista párttitkár (kinek-kinek az ízlése szerint), földön kívüli, néger, a KMKSZ — nota bene (!) annak idején, mint a szövetség népszerűsítéséért sokat tevő újságíró, díjjal (Tóth Lajos festményével) kitüntetett — alapító tagja, az UMDSZ alelnöke, a Kárpáti Igaz Szó főszerkesztője