Egy monográfiából (26.)

A Szembesülés szerzője a legvalódibb valóságot fikcióként veti föl, a legvalótlanabb fikciót pedig valóságként kezeli. Valós művekből kiemel ezt-azt és belehelyezi a művi valóságba, ezáltal az ismert tények szinte függőónnal kimérhető mértékben elhajlanak a tényszerű valóság tengelyétől. Ugyanakkor mindezt olyan színben tünteti föl, mintha csak a tényállás hitelességéért tenné, amit tesz. Ugyanakkor megteremti a hitelvesztés hitelességét. Ugyanakkor az egészet behálózza a rejtett hivatkozások rendszerével. Ugyanakkor a mű némely pontján még az avatatlanabb érdeklődő is fel tudja ismerni az utalásokat. Ugyanakkor mindezt a valóság és a fikció közti határ egybemosása miatt és végett hozza létre.

És mégis: hiába az eredetieskedő ötlet, hiába a változatosságot túlhajtó fogalmazásmód, az értekező stílus olcsó karikírozása – maradandó esztétikai élményt nem tud nyújtani. Már csak azért sem, mert még a tartózkodóan óvatos és ítéletekben fukarkodó véleménymondást is a végletekig megnehezíti a hivatkozások kusza szövedéke, úgyhogy a laikus olvasónak és a tudós irodalomtörténésznek egyaránt az a határozott benyomása támad, mintha csupán a kíváncsiságát igyekeznék felkelteni és a türelmével játszanának.

A szerző szánalmas kísérletet tesz arra, hogy megfeleltesse egymásnak a görögség kultúrájából jól ismert személyneveket és az Övezetben élő neves személyeket. Ugyanakkor Agamemnon és Egiszthosz összecsapását egyetlen idézettel sem támasztja alá, így a jó és rossz dichotómiája csu-pán mint az antikvitás és idegenség közvetítettsége szolgál arra, hogy révén megteremtődjön a korszakolás jellegzetességlétesítő szándéka, amely párosul – Heideggerrel szólva – a létfeledettségből előhívni kívánt, annak takarásában létező világ felmutatásának szándékával. A szimbolikus értelemvilágot alkotó kollektív megelőzöttség azonban nem eléggé irányult, a költői létgond így aztán a szociokulturális és a társadalmi-politikai alapozottságú tendenciák történetében nem mutatja meg magát eléggé markánsan. A szemléletváltás indokoltsági paradigmája hiányos marad, az önreflexív egzisztenciamódosulatok fáziskésésbe kerülnek az alkotói attitűd kiterjedtségéhez képest.

A szerző regényhiánynak mondja művét, amelynek témája – az általa megjelölt évszámok tanúsága szerint – már 1980-ban elkezdte foglalkoztatni, majd 1989-ben megfelelő keretet is talált megalkotásához, ám akkor erről még nem tudta, hogy amannak a létrehozását segítheti. Csupán a 90-es évek elején döbbent rá, a megíratlan történet és az üres struktúra egyazon műnek lehet tartalma és formája. E késleltetés ellenére ugyanakkor és mindazonáltal kijelenthetjük, már a pálya legelején felismerhető a szerzőnek az az igénye, hogy irodalomszemlélete megfogalmazottságát a hagyománnyal való szembenézéssel ütköztesse. A múlt tisztázásának a szándékán túl ebben az irányultságban mélyen ott gyökerezik a közösség által meghirdetett igazság felülírásának az igénye is, amely végül elidegeníti a szerzőt önvéreitől, érvénybe lépteti a hagyományelfogadás és a közmegállapodás felfüggesztettségét. Végül a túlhajszolt liberális gondolatrelativizálás (egyrészt) és az eredettagadásra alapozódó kozmopolitizmus (másrészt), illetve ezeknek az argumentumsorát és értékkészletét egyaránt preferáló posztmodern kánon (harmadrészt) az írói programok elvetőjét mégis programhirdetővé teszi. Így ezen háromfokúság által az önazonosság körüli jellegzetességek és a metaforizálódó számbeli kiteljesedés ugyancsak a létrehívó-visszaszerezhető életminőségre utalható jelek. És a távlatnak épp ez a megformáltsága minősül át nevelői szereppé, ami különös megvilágításba helyezi a már csak motívumaiban és fragmentumaiban jelenlevő másféle minőségeket. Ezek szerint a tanúságok szerint a létgond esztétikai minőségében való föltárulásnak egyedüli érvényességével a szerző valószínűleg mindig is tisztában volt. Csak aztán a megváltozott világrend és egzisztencia kiváltotta a személyiség irodalomszemléleti változás miatti elbizonytalanítását. Az elhiteltelenedés így egyenes ágon vezet a posztmodern kánonhoz való átrendeződéshez, vagyis, egyszerűbben szólva, ami normatörő kreativitásként próbálná feltüntetni magát, azon látszik, hogy valójában a posztmodern normaelvárás buzgó túlteljesítése.