Rurális metafikció (egy kritikából) (116.)

A hiányregény szerzője, úgy tűnik, a recepcióhatást olyan kontextus-effektusnak fogja fel, amely a műbe szubsztanciálisan beleavatkozhat. Ilyen átalakító szerepet tulajdonít más szövegek saját szövege általi bekebelezésének, illetve korlátlan idézésének. Művét úgy konstruálja, hogy koncepciója az intertextualitás végtelen szövegének eszméjével konvergáljon. Úgy alkot, hogy a majdani műbefogadás folyamatában – működjön a recepció akár produkciós, akár konzumációs formában – tovább éljen a regény, sőt, tovább íródjon, s ezáltal örökre lezáratlan maradhasson. A végtelen, elvileg befejezetlen textus koncepciója így utat nyithatna az elmélet merev, finitista zsákutcájából egy újfajta szövegérvényesülés felé. (Mindeközben hangsúlyozni fontos a továbbíró olvasó – mint társszerző – bennefoglaltságát az értelmezési folyamatban.)

Ugyanakkor a Szembesülés, mivel saját genealógiáját is teljes egészében magában foglalja, voltaképp egy totális metafikció, és mint ilyen, súlyos paradoxonokkal terhes. Ugyanis a kitaláltság alakzatait, noha a metafikció mintha megőrizni látszana a fikció valamilyen fokú világ- és valószerűségét, mégis áthatja-föloldja a szövegiség hangsúlyozása (netán még a textus kategóriáját is föloldó diszkurzivitás). Ennek folytán a jelentésszóródás (az ún. disszemináció) esztétikai tapasztalata elválaszthatatlan attól, ahogy az irodalmi és nem irodalmi, pontosabban irodalomalatti regiszterek váltogatása valójában lehetetlenné teszi az összeválogatott elemek eredeti kontextusára való visszakövetkeztetést, így aztán csupán az érzékelés, valamint a nyelv medializáló jellegét képezi le. Más szavakkal: a vágások (a szerző által annyira kedvelt időt, helyszínt és nézőpontot cserélgető síkváltások) fölsokszorozása esetenként a végletekig redukálja az epikai világalkotás hatókörét, így ez az eljárás értelemromboló gesztusokat eredményez. Mondhatnók, nehézkes átpoetizáltsága révén a kitalált és valós appercipiációs teret erőszakosan egybevonó szöveg a világszerűségét vesztő világ paradox tapasztalatát közvetíti.

Hamisnak mutatkozik tehát az a szofisztikált posztkonceptualizmus, melynek narrativitása akkor is jellegzetesen kemény, ironikus és paradoxonra építő, amikor nem a jellemző kontextuális formában nyilatkozik meg. Valójában nem ezzel a keménységgel, hanem a hagyományos technikákat sután variáló, ügyetlen, mondhatni rurális írásművel állunk szemben.