Egy másik kritikából (53.)

Miközben a regény egészét áthatja a dekonstruktivista szkepszis és az ontológiai mélabú, aközben részletei egy eszkatológiai mítosz különböző szöveg-móduszait sejtetik. A szerző egyfajta nem-patetikus és nem-monumentális szemléletmóddal él, narratívái és látomásai ironikusan szétírják, illetve feltehetően aláássák a cím kínálta jelentéstulajdonítást: a könyv ugyan szembesít bennünket az efféle bonyolultságokkal, egységes szemléleti keretként való feltételezettsége viszont a megnyitottságot világképi határoltságban rögzíti. Az így definiált diskurzus könnyen válhat önreprodukálóvá, ha kizárólag oly módon kíván és tud beszélni, mintha saját előzményeinek és mentalitástörténeti feltételeinek a létrehozásában lenne érdekelt.

Mondhatnók, a Szembesülés demitologizált és deszakralizált látomásos ógörög apokalipszise ugyan belül marad önnön burkain, mégis, az a sokat emlegetett Semmi inkább az érzéki világ hemzsegésének pars negatívája, és nem a belterjesség üressége. A világnál is van innensőbb, mondjuk úgy, mint Heidegger Lét és idő című filozófiai monumentumában: „A világ mintegy »kívülebb« van annál, mintsem hogy objektum lehessen. A »transzcendenciaprobléma« nem redukálható arra a kérdésre, hogy miként jut a szubjektum kívülre az objektumhoz, ahol az objektumok összességét a világ eszméjével azonosítjuk.” Bizonyos fokig tanulságos és mindenképpen megrendítő, hogy a „világot” a világon át elérő transzcendenciának a szorongás és az otthontalanság a velejárója, úgy is mint a posztmodern kor emberének két világérzése, és úgy is mint a Semmibe vetett regényhős, Oresztész emocionális attribútumai. E szempontból, ha a szerző konzekvensen és megfelelő teoretikus alárendeltséggel alkotta volna meg a hiány apoteózisát, alighanem megvalósítható volna regé-nyének egy Heideggerre épített olvasata.