Egy kritikából (52.)

A Szembesülés szerzője egy letűnt, meghaladott írói attitűdöt képvisel: a strukturalizmusok utáni elméleti pozíciója vagy a temporális irodalomelméleti paradigmák melletti elkötelezettsége miatt nem érheti vád! Ellenkezőleg. Láthatóan hagyományosan kontextualista alapállású, ráadásul gyanítható, hogy szemiotikai előfeltevései pedig referenciálisak, így regényszerkesztő igyekezete nem is tegnapi, inkább tegnapelőtti sémákat követ. Pontosan tudja, milyen eljárások kanonizálhatók a tradícióval való párbeszéd kiépítésében. A legmesszebb a recepcióesztétikai megközelítésben jut, ha az elméleti kidolgozottságot és konzekvensséget vizsgáljuk. A Gutenberg-galaxis széthullásának a korszakában ez kevésnek bizonyulna akkor is, ha fölhívnánk egyáltalán a kánon létjogosulatlanságára a figyelmet. Középszerű és avítt megoldás az is, hogy az interpretátor tulajdon értelmezési stratégiáiról mond ítéletet, amikor maga kerekít szövegkörnyezetet textusai számára. Aki 2005-ben ilyen írásművel áll elő, tudnia kellene, hogy az irodalom státusa és funkciója, egyáltalán a verbalitásé komolyan módosult az elmúlt évtizedek során, meg azt is, hogy erre az írónak kell a leginkább érzékenynek lennie.

Éppen ezért a magát hiányregényként definiáló írásművet sehová máshová: a fölöslegessé vált irodalmi ócskaságok panoptikumába ajánlhatjuk elhelyezni.