- Esterházy is épített fel szöveget kölcsönmondatokból, miben különbözik ettől a te módszered?

- Először is: ez egy kollektív és poliglott akció. Az idézeteket nem én választottam, hanem a projektumban részt vevő 30 kolléga. Idegen nyelvekben és kultúrákban járatos író- és szerkesztőtársakat, barátokat kértem arra: magyarul még meg nem jelent kortárs prózaműből műfordítsanak számomra egy-egy mondatot vagy rövidebb szövegrészt azzal a céllal, hogy én ezeket leendő saját művembe beépíthessem. Novellámat csak akkor kezdtem írni, amikor – adott határidőig – beékezett a 43 szerző művéből származó, 30 fordító által 18 nyelvből tolmácsolt 53 darab idézet!

Akcióm második sajátossága tehát az, hogy nem én választottam az idézeteket egy készülő művem számára, hanem a kapott (és meglehetősen heterogén halmazt képező) vendégszövegek alapján kezdtem saját mű írásába.

A harmadik jellegzetesség, hogy bár az akció alapötletét nyugodt szívvel nevezhetjük olyan posztmodern kezdeményezésnek, amely az intertextualitás zászlaját lobogtatja, ám az eredmény mégis egyfajta hagyományos prózamű. Novellám tartalmilag és történetmondását illetően is a modern realista epika jegyeit mutatja, és csak előtörténetét is beleolvasva válik „szövegművészetté”. Az akció egészének ismeretében világlik ki annak a momentumnak a jelentősége is, hogy prózám főhőse maga is író, aki többek között éppen írói problémákkal küszködik. De a posztmodern önreflexivitástól is tudatosan eltávolodtam, mert ez a probléma egészen más jellegű, mint amilyennel nekem kellett munka közben szembenéznem.

Végül talán az is megkülönböztető sajátossága munkámnak, hogy nem alkalmaztam kollázstechnikát és nem éltem az idézetek módosításának, torzításának a lehetőségével. Nem összeapplikáltam és nem „betűztem”, nem tettem „Függő”-vé az idézeteket, hanem úgy vezettem a saját szövegemet, úgy haladtam mondatról mondatra, hogy egy adott ponton a vendégmondat „elhangozhasson”, sajátomként hasson. A dolog nehézsége éppen abban állt, hogy egy stílusában egységes, egyetlen szerző alkotói jegyeit mutató, jól olvasható elbeszélés matériáját kellett úgy felépítenem, hogy ne kivesse, hanem szervesítse az idegen anyagot.

- Úgy tunik, páneurópai novellát írtál, adódik a kérdés: ellopják-e benne Európát?

- Mint Bajor Andor egyik írásából tudjuk, Európáról az az utolsó hiteles hír, hogy elrabolták... Ha csak érintőlegesen is, de novellám többször foglalkozik a modern (európai) társadalom problémáival, lévén történetem a civilizációból kivonult, remeteségében is teljes életet élő édesapa és a világ sűrűjében az élettől elidegenedett fia kapcsolatát boncolgatja; márpedig az apa-fiú konfliktus – mondjuk Szophoklész Oedipus királya óta – eléggé tipikus európai toposz. Ha pedig Európa sorsát a hazátlan és/vagy kihaló nemzetek és nyelvek problémája felől közelítjük, az elrablás tényét ez esetben is rögzíti az írásom, lévén erős szálként szövődik bele egy saját országgal sosem rendelkezett, nyelvének-irodalmának-vallásának önállóságáért évszázadok óta meddő küzdelmet vívó kisnemzet, a ruszinság sorsa. És, ha csak áttételesen is, de utalok öreg kontinensünk 20. századi történetének egyik legsúlyosabb tragédiájára és annak szenvedő nemzetére is. Novellám ugyanis egy zsidó szertartás szerint tartott házasságkötés szimbolikus képeivel zárul.

- Volt már virtuális regényed, készíted az UngParty webszótárát, webesíted a Tejmozival az alkotást... mi lesz a következo lépésed?

- Fontolgatom, hányadik születésnapom alkalmából lepjem meg barátaimat virtuális öngyilkosságommal, hogy még életemben élvezhessem egymással versengő nekrológjaikat.

Kérdezett: Gergely Tamás