Ha valaki eltökélné, összeálltja a posztmodern magyar költészet példatárát, mélyet meríthetne Lengyel Tamás új verseskötetéből^[1], amely szinte tantárgyi alapossággal sorakoztatja fel ennek az iskolának a tartalmi és stiláris jegyeit.

Maga a cím is erősen posztos. A Tamás evangéliuma néven ismert szöveg eredetileg – mivel utánanéztem, hadd legyek szakszerű – az Újszövetség ún. pszeudoepigráf irata, amely gnosztikus nézeteket tartalmaz Jézus gyermekkori csodáiról, valamint Jézus apokrif mondásait is közli. Hogy szerzőnk ezt a címet választotta, abban nyilvánvalóan szerepe volt az apostoli druszaságnak, egyben kiváló ürügyül szolgált arra, hogy a keresztény mitológia fogalmait ne csak felhasználja, hanem meg is pörgesse ujjai körül, szentségtelen kontextusba helyezze, szójátékba foglalja (isteni szájpadlás; interjú a magas tetszési indexű sztár-istennel; istenülés a szent-szándékú orgiában; az ős-varjú tanította beszélni istent; az apa mint megfáradt ősz Noé; nem ismeri istent, mert még nem kártyázott és nem nőzött vele; „ki mondta, hogy nehéz a vízen járni”, példabeszédek; a tudás kígyóenergiája; a verset nem feszítik keresztre; isten kinyitja a szekrényajtót; zene a mennyországban; „nincs feltámadás”, „hívnék angyalt vagy rendőrt”; stb.). A nem-kanonizált evangélium védjegye eközben arra is jó, hogy az effajta merész megfogalmazások ne váltsanak ki olyan indulatokat, mint a Petri-féle „Isten tömi Máriát”, s az ironikus-parodisztikus hangütés ne hasson blaszfémiának, hanem úgy tűnjön fel, mint lehetséges költői értelmezés, mint egy posztmodern apokrif.

A kötetcím a keleti filozófiák felé nyitó szabad felfogást is megcélozza. Egyes források ugyanis azt állítják, az eredeti pszeudoepigráf evangélium szerkezetében, felépítésében, stílusában azért is nagyban különbözik a többitől, mert „tipikusan keleti gondolkozás tükröződik rajta. Tamás evangéliuma nagy valószínűséggel Indiában is népszerű volt.” Lengyel Tamás evangéliumában pedig India népszerű. Ugyanis a kötet legizgalmasabb egysége, a rövid és hosszú példabeszédeket tartalmazó ikerciklus voltaképp egy jógatanfolyam, amelyben a minden titkokat ismerő tréfás kedvű guru (régi dadaistákat megszégyenítő montázstechnikával) összekeverte, egybejátszatta a súlyos bölcselmet a sekélyes közhellyel, az eredendő keleti tanítást a belőle gyártott gagyi nyugati kommersszel, a halálos komolyságot az iróniával és feketehumorral. S hogy még nehezebb legyen a dolgunk akkor, ha lótuszülésbe ereszkedve ki akarnánk rakni ebből a húsz versnyi töredezett-összekevert mondatból a magunk irodalmi puzzle-ját, még „belemeditálta” Oscar Wilde-ot, Babitsot, Calderont, Orwellt, a Tibeti halottasakönyvet és egy bennszülött-viccet, nehogy hiányát szenvedjük az intertextualitásnak, felöntötte továbbá szexualitással és gasztronómiával, megszórta a bor és a halál egyazon (etruszk?) tőről fakadó filozófiájával, és feltálalta az adományozás cikluszáró elvrendszerével. A jó montázs azonban több önmagánál, a műegész értékét nem a részértékek összege adja meg, mindezt felszorozzák, meghatványozzák a felfedezhető és a rejtve maradó összefüggések, az örök dolgok és a napi aktualitások közti áthallások. Végösszegként alighanem az élet értelmét és értelmetlenségét kapjuk. És tetszik, nem tetszik: állnunk kell a cechet a „jelenkor lengyel-piacán”.

Nagyra értékelhető, hogy a megfejtési-értelmezési kombinációk száma szinte végtelen, egyben gyanús is ez a radikális elbizonytalanítás. Ahol az éle, ott a csorbája is az ilyesminek, tudja ezt a szerző, miközben tesz arról, hogy az önreflexió se maradjon ki a példatárból:

Lám, még épp csak eljutottam a címtől egy alegység motívumaihoz, és máris belebotlottam Lengyel költészetének alapproblémájába, amely számomra valahogy így fogalmazódik meg: milyen arányban van egymással a jó ötlet és a míves kidolgozás, hol végződik a versfabrikáló rutin és hol kezdődik az igazi alkotói invenció, mikor lesz a vágástechnikából stílus és szemlélet. Illetve megoldható-e, hogy ennek a lírának látszólag eléggé távoli két forrásvidéke közé kifeszüljön valamiféle járható ívhíd. Nevezetesen: egyfelől ott találom a reminiszcenciák sokaságát, az „életvalóságnak” filmek, olvasmányok, zenék közvetítette másodlagos élményét, másfelől pedig látom a versírónak önmagára mint elsődleges tárgyra figyelő belviszonyát. És nem tudom, hogy e kettő, az idegenkezű művészi produkciókon átszűrt valóság és a köldöknéző „alanyiság” megfelelő távolságban (közelségben?) van-e egymáshoz, befér-e közéjük harmadik elemként a külvilág észlelésének saját, primer élménye úgy, hogy mindez szintézisbe kerüljön és tiszta hangon megszólaljon, mint a kötet legjobbjaiban, a mese, a macska a fán, a lassú séta címűekben, illetve a Kong ciklusban; avagy marad helyette a bűvész „hopp egy vers”-ügyeskedése.

De bármilyen szigorú is legyek, az bizonyos, Lengyel Tamás túl van alkotói kamaszkorán, azon az állapoton, amikor még egy öncélú poénért, szójátékért feláldozta a verset. Mintha előző kötetében még csak azt tudta volna, mit kíván megtagadni, és akkor ehhez a negációhoz bármilyen eszköz megfelelt; most már azt is tudja, mit nyújthat az elvetett historizmus, a közelbe sem engedett pátosz, a meg sem kísérelt sorsvallás helyett. Megtanulta, a meghökkentés csak akkor ér valamit, ha rádöbbentés követi (legszebb példák talán a Ted Hughest idéző varjú-ciklusban), hogy a legáltalánosabb és legegyszerűbb érzelmekről is beszélhetünk egyénien és láttatva – ha láttatni képes egyéniségek vagyunk (a „családi verseket” említhetem). Eljutott arra a pontra is, amikor megkerülhetetlenné vált a hiány, a halál, az idő, az isten fogalmának az értelmezése. Ezeket egyelőre sokféle szemlélettel közelíti, s nehéz eldönteni, a heterogenitás üdvözítőbb-e, vagy talán egységesebb költői világnézet is elvárható a kételkedő apostol druszájától.