– Lengyel Tamás evangéliuma –

Az előadásom alcímében szereplő tömörítéses szójáték, amely egyberántja a tárgyalt könyv szerzőjének a nevét (Lengyel Tamás) és a könyv címét (Tamás evangéliuma) – nem nekem jutott eszembe. Így használja az ajánló fülszöveget jegyző Kalász Márton is, aki a költő kitalált világának komor játékosságára és meghökkentő bölcsességére hívja fel az olvasók figyelmét; s fogjuk látni: nem alaptalanul.

A kínálkozó szójáték azonban – önmagán túlmutatóan – egyben jelképértékű is, lévén egymástól távoli fogalmakat, tudattartamokat úgy tömörít egyetlen kifejezésbe, hogy ezzel sajátos alkotói szándékot és magatartást szimbolizál. Azonosítás létesül ugyanis

• egyrészt a szerző és a mű,
• másrészt a kortárs költő és a kétezer évvel ezelőtt élt apostol,
• harmadrészt egy verseskönyv és egy apokrif evangélium között.

Ám felruházhatjuk a jelképes szójáték-címet további jelentésekkel is. Aligha számítana szerzőnk elképzelésétől idegennek, ha kijelentenénk, könyvének címében már megelőlegezi annak tartalmát azzal, hogy:

• egymásba csúsztatja az önfeledt játék könnyedségét és a krisztusi megváltástörténet tragikumát.

E kettő egybejátszása pedig nem egyéb, mint vérbeli posztmodern gesztus, s szerzőnk ki is használja az ebből adódó lehetőségeket. Azt gondolom, ha valaki eltökélné, összeálltja a posztmodern magyar költészet példatárát, mélyet meríthetne Lengyel Tamás új verseskötetéből, amely szinte tantárgyi alapossággal sorakoztatja fel ennek az iskolának a tartalmi és stiláris jegyeit, legyen szó akár iróniáról és paródiáról, intertextuálitásról és önreflexióról, szójátékról és nyelvcsavarásról, rontott mondatokról és műfaji különbözőségek egybemosásáról. Mindezek a formai és stiláris elemek, mint tudjuk, a posztmodern alkotásban lényegi, tartalmi jegyekké válnak, így járulnak hozza a hagyományok demitologizálásához, s egyben teremtek egyfajta posztmodern újmitológiát.

Ennek tudatában térjünk is vissza a már önmagában is erősen posztos címre. A Tamás evangéliuma néven ismert szöveg eredetileg az Újszövetség ún. pszeudoepigráf irata, amely gnosztikus nézeteket tartalmaz Jézus gyermekkori csodáiról, valamint Jézus apokrif mondásait is közli. Hogy szerzőnk ezt a címet választotta, abban nyilvánvalóan szerepe volt az említett szójátékra is módot adó apostoli druszaságnak, egyben kiváló ürügyül szolgált arra, hogy a keresztény mitológia fogalmait ne csak felhasználja, hanem meg is pörgesse ujjai körül, szentségtelen kontextusba helyezze, további szójátékokba foglalja. Ilyenekre gondolok: isteni szájpadlás; interjú a magas tetszési indexű sztár-istennel; istenülés a szent-szándékú orgiában; az ős-varjú tanítja beszélni istent; az apa mint megfáradt ősz Noé; nem ismeri istent, mert még nem kártyázott és nem nőzött vele; „ki mondta, hogy nehéz a vízen járni”, példabeszédek; a tudás kígyóenergiája; a verset nem feszítik keresztre; isten kinyitja a szekrényajtót; zene a mennyországban; „nincs feltámadás”, „hívnék angyalt vagy rendőrt”; stb. A nem-kanonizált evangélium védjegye eközben arra is jó, hogy az effajta merész megfogalmazások ne váltsanak ki olyan indulatokat, mint a Petri György-féle „Isten tömi Máriát”, s az ironikus-parodisztikus hangütés ne feltétlenül hasson blaszfémiának, hanem úgy tűnjön fel, mint lehetséges költői értelmezés, mint posztmodern apokrif.

A kötetcím egyben a keleti filozófiák felé nyitó szabad felfogást is megcélozza. Egyes források ugyanis azt állítják, Tamás evangéliuma szerkezetében, felépítésében, stílusában azért is nagyban különbözik Jánosétól, Márkétól, Mátéétól és Lukácsétól, mert „tipikusan keleti gondolkozás tükröződik rajta. Tamás evangéliuma nagy valószínűséggel Indiában is népszerű volt.” Lengyel Tamás evangéliumában pedig India népszerű. Ugyanis a kötet legizgalmasabb egysége, a rövid és hosszú példabeszédeket tartalmazó ikerciklus voltaképp egy speciális szellemi jógatanfolyamként is felfogható, amelyben a minden titkokat ismerő tréfás kedvű guru (régi dadaistákat megszégyenítő montázstechnikával) összekeverte, egybejátszatta a súlyos bölcselmet a sekélyes közhellyel, az eredendő keleti tanítást a belőle gyártott gagyi nyugati kommersszel, a halálos komolyságot az iróniával és feketehumorral. S hogy még nehezebb legyen a dolgunk akkor, ha lótuszülésbe ereszkedve ki akarnánk rakni ebből a húsz versnyi töredezett-összekevert mondatból a magunk irodalmi puzzle-ját, még „belemeditálta” Oscar Wilde-ot, Babitsot, Calderont, Orwellt, a Tibeti halottasakönyvet és egy bennszülött-viccet, nehogy hiányát szenvedjük az intertextualitásnak, felöntötte továbbá, ahogy a tantra jógában illik, szexualitással és gasztronómiával, megszórta a bor és a halál egyazon (etruszk?) tőről fakadó filozófiájával, és feltálalta az adományozás cikluszáró elvrendszerével. A jó montázs azonban több önmagánál, a műegész értékét nem a részértékek összege adja meg, mindezt felszorozzák, meghatványozzák a felfedezhető és a rejtve maradó összefüggések, az örök dolgok és a napi aktualitások közti áthallások.

Végösszegként pedig alighanem az élet értelmét és értelmetlenségét kapjuk. És akár tetszik nekünk, akár nem: állnunk kell a cechet a „jelenkor lengyel-piacán”. (Lám, még egy szójáték a szerző nevével.)

Nagyra értékelhető, hogy a megfejtési-értelmezési kombinációk száma szinte végtelen, egyben gyanús is ez a radikális elbizonytalanítás. Ahol az éle, ott a csorbája is az ilyesminek, tudja ezt a költő is, miközben tesz arról, hogy az önreflexió se maradjon ki a példatárból:

Lám, még épp csak eljutottam a címtől egy alegység motívumaihoz, és máris belebotlottam Lengyel Tamás költészetének alapproblémájába, amely számomra valahogy így fogalmazódik meg:

• milyen arányban van egymással a jó ötlet és a míves kidolgozás,
• hol végződik a versfabrikáló rutin és hol kezdődik az igazi alkotói invenció,
• mikor lesz a vágástechnikából stílus és szemlélet.

Illetve: megoldható-e, hogy ennek a lírának látszólag eléggé távoli két forrásvidéke közé kifeszüljön valamiféle járható ívhíd. Nevezetesen:

• egyfelől ott találom a reminiszcenciák sokaságát, az „életvalóságnak” filmek, olvasmányok, zenék közvetítette másodlagos élményét,
• másfelől pedig látom a versírónak önmagára mint elsődleges tárgyra figyelő belviszonyát

– és nem tudom, hogy e kettő, az idegenkezű művészi produkciókon átszűrt valóság és a köldöknéző „alanyiság” megfelelő távolságban (közelségben?) van-e egymáshoz, befér-e közéjük harmadik elemként a külvilág észlelésének saját, primer élménye úgy, hogy mindez szintézisbe kerüljön és tiszta hangon megszólaljon, úgy, mint a kötet legjobbjaiban, a mese, a macska a fán, a lassú séta címűekben, illetve a Kong ciklusban; avagy marad helyette az ügyeskedés, mint a bűvész-ben: „hopp egy vers”.

De bármilyen szigorú is legyek, az bizonyos, Lengyel Tamás túl van alkotói kamaszkorán, azon az állapoton, amikor még egy öncélú poénért, szójátékért feláldozta a verset. Mintha előző kötetében még csak azt tudta volna, mit kíván megtagadni, és akkor ehhez a negációhoz bármilyen eszköz megfelelt; most már azt is tudja, mit nyújthat az elvetett historizmus, a közelbe sem engedett pátosz, a meg sem kísérelt sorsvallás helyett. Megtanulta, a meghökkentés csak akkor ér valamit, ha rádöbbentés követi (legszebb példák talán a Ted Hughes-t idéző varjú-ciklusban). Megtanulta, hogy a legáltalánosabb és legegyszerűbb érzelmekről is beszélhetünk egyénien és láttatva – ha láttatni képes egyéniségek vagyunk (erre például a „családi verseket” említhetem).

Költőnk eljutott arra a pontra is, amikor megkerülhetetlenné vált olyan filozófiai, ismeret- és lételméleti alapfogalmaknak az értelmezése, mint a hiány, a halál, az idő, az isten. Ezeket egyfajta személyes eszmerendszer – ha tetszik: privát mitológia – keretében szemléli, ám közelítésmódjai igen szerteágazóak, sokfélék, széttartóak. Mondhatnám úgy is, az egyetlen koherens erőt az eklekticizmusban sikerült felfedeznem. E percben nem tudnám eldönteni, ez a tobzódó heterogenitás az üdvözítőbb-e, vagy talán elvárható lenne egységesebb költői világnézet a kételkedő apostol druszájától.

---

Lengyel Tamás: Tamás evangéliuma,
Kortárs Könyvkiadó, Bp., 2004.