Beérni látszik a gyümölcs, amit effajta produkciók kitervelői legszebb álmaikban ringatnak: olyan médiaeseménnyé turbózni a dalversenyt, amelyben az érték és a színvonal nem akadályozza az egekbe csapó közönségérdeklődést. Persze a reklámbevételek végösszegeit figyelőknek az utóbbi a fontosabb, de azért egy magára valamit adó kereskedelmi tévécsatorna jobban örül annak, ha ezt nívós művészeti produkcióval éri el, semmint ha valami szupergagyival.

Nos, a Megasztár 7. döntője volt a sorozatban az első olyan este, amikor már egyik számnál sem kellett felsóhajtanom azzal, hogy „na ez milyen szar!”. Egyik dal sem sértette direkte az ízlésemet vagy a fülemet, sokuk pedig igazi, önfeledt zeneélvezethez juttatott.

Ebben döntő szerepe volt annak, hogy a feldolgozásra került szerzők, az eredeti előadók és számok, no meg a stílusok végre a műfaj legjobbjai közül kerültek ki. Dés, AC/DC, Kispál, Bon Jovi, Joplin, U2, Lennon, Bowie, rock, blues, gospel – már ez is mutatja, Megáék ezúttal nem felvizezett popra fizették be a nézőt.

Ez kihozta az énekesekből is a legjobbat. A zsűri értékelésével meg a közönség döntésével is meg lehettem elégedve, talán a műsor története során először. Most valóban a leggyengébb esett ki, akinek szerintem a döntőig se nagyon kellett volna eljutnia, de akit eddig számomra érthetetlen módon vagy a zsűri, vagy a közönség továbblökködött.

No, akkor kezdem is vele, Bocskor Bíborkával. Tűrhetően dalolt, bár Lennon klasszikus Imagine-jét azért szerintem alaposan elrontotta, és enyhén hamis éneklése különösen szembetűnt Palcsó Tomi mellett, aki a lányom szerint olyan tisztán, de olyan színtelenül énekel, mintha egy katolikus templomi fiúkórusban nevelkedett volna. Ezzel együtt ő adekvát módon adta elő ezt a beathimnuszt, míg Bíborka (ezt is) elérzelegte. A több hamis hang ellenére élvezhetőbb volt az, ahogy a Kispál és a borz remekét, a Ha az életben címűt hozta Póka Angélával. Fergeteges színpadi játékot mutattak be, de van egy olyan érzésem, hogy Bíborunk itt is csak véletlenül talált bele a naiva szerepébe. A két énekesnő között fényévnyi a távolság mind tudásban, mind zenei felfogásban és habitusban (csodálkoztam is, amikor a párosítást olvastam), de ez a nagy különbség nem vált a produkció kárára: izgalmas és emlékezetes 2 percet teljesítettek; nem tudni, csak valószínű, hogy Angélának alaposan meg kellett dolgoznia partnerét, hogy ilyen legyen a végeredmény. Érdekes (ez is a lányom megállapítása), hogy az eredeti dalszöveg erős széttagoltságát (a következetes enjabement-eket) kicsit elmosták, így a mondatjelentések könnyebben voltak követhetők, mint Lovasi Andrásnál eredetiben, aki még rá is játszik arra, hogy a ritmikai egységek és a szintagmák véletlenül se essenek egybe).

Angélának nem igazán volt szerencséje Gáspár Lacival (sem). Nem tudom, a technikai baki (Lacinak az elején nem szólt a mikrofonja) hagyott-e nyomot a teljesítményükön, de engem nem igazán győzött meg. A kedvencem persze remekül, erőteljesen és átéléssel énekelt, de a partnere túlságosan enerváltnak, visszafogottnak tűnt, hiába magyarázta a végén, ez azért történt, hogy a nem létező (égi) kórust is hallani lehessen mögöttük (?). Egy gospeltől én azt várom, hogy belém hatoljon, titkos húrokat pendítsen meg bennem, de ez nem hatolt és nem pendített. Szép, kulturált előadás volt, nívós vagy akár mesterinek is mondható, ám azt hiába vártam, hogy meghasson.

Nem remekelt Varga Ferenc Rúzsa Magdival, erőtlennek, feledhetőnek éreztem közös számukat. (Dés-Bereményi: Vetkőzés). A régi megásokkal előadott két másik duettjük ellenben fergetegesre sikerült.

Rúzsa Magdolna végre Joplint énekelt. Ennek előbb-utóbb be kellett következnie: épp ez való neki hangszínben, erőben, odaadásban. Torres Dani ehhez igazán kitűnő partnernek mutatkozott, még ha el is vitte az eredeti joplini nyersességet ugrabugrálásával a lágyabb reggie felé: a szám ezzel nem vesztett lendületéből, sodró ereje megmaradt, zenei feszültsége pedig átalakult valami mássá, nem kevésbé izgalmassá. Pompás volt!

Varga Ferenc most is óriásit énekelt Tóth Veronika oldalán. Veront én olyan nagyon nem kedveltem (talán Oláh Ibolya miatt), de ketten igazán finom csemegét kínáltak. Teletűzdelték a számot apró játékokkal, felelgetéssel, ahogy egy igazi duettben illik. Az ember eszi a pudingot, és nem tudja, mire harap rá: csokidarabra, mogyoróra vagy olajbogyóra. Nekem a legvége tetszett a legjobban, amikor Ferencből előjött az a bizonyos Bowie-féle hullámzós-késleltetős éneklés, ami olyan borzongtató benne. Mindent összetéve a nap egyik legemlékezetesebb versenydalának éreztem.

Kontor Tamás Tóth Gabival kettősözött. Alaposan átírták az U2-t, különös hangulatú és igen szép szám lett belőle. Gabi közönséges és virnyogó hangját én alapból ki nem állhatom, de szerencsére most ezt nem eresztette ki, jól kiegészítették egymást, szeretni lehetet őket.

Szabó Eszter és Caramell! Egy ilyen párostól az ember valami egészen különleges hatásra számít. Talán a túlzott várakozásom mondatja velem, hogy szerintem több rejlett bennük, mint amennyit mutatni tudtak. Számomra mindkét énekes maga a megtestesült muzikalitás. Hallatlanul pontos, tiszta, érzékeny előadást produkáltak most is,  bármeddig elhallgattam volna őket. Finom kis 2 perc volt, de talán többet is bele lehetett volna sűríteni.

Az élvezetek csúcsra járatását ezúttal kétség kívül Kontor Tamás és Szabó Eszter "duettje" érte el nálam. Belőlem is kibújt az öregedő ősrocker, és hiába a többi produkcióban a sok elmélyültség, a szellemes ötletesség, az intellektuális finomság – ilyenkor az emberből előjön a vadállat, felhúzza a hangerőt, átadja magát a zenének, tegye vele azt, amit tennie kell: tépje szét és rakja össze úgy, hogy más legyen, mint ami előtte volt. Amit ez a két énekes és a két gitáros (a produkció minden idők Megasztárjának legeredetibb figurájával, Boogival egészült ki, ő tépte a húrokat Tamással) kiadott magából, azt csak szuperlatívuszokkal lehet érzékeltetni. Tamás úgy szólalt meg, mind egy Ozzy Osbourne-be oltott Axl Rose, Eszter is hozta a legjobb blúzos-rockos kemény formáját (csak semmi ábrándozás!), most végre már (majdnem teljesen) kinyílt. És nyomták, nyomták, ahogy egy százezres stadionban illik az üvöltő és a berendezést pozdorjává törő tömeg előtt. Olyan erős volt, még a videószalag is beleszakadt. De így is rögzült számomra, mert az agytekervényeimbe szerencsére maradéktalanul beleégett.

-----------
Minden döntős fordulóról írtam: MEGASZTÁR