Pilinszky János a tömörítés mestere. Versei mintha a beszéd ősrobbanása előtt létezett végsűrítmények lennének: szavai eposzok és drámák premisszáiként hatnak, mintha bármelyikükből kilövellhetne az irodalom valahány bonyolult galaxisa.

Talán ez a példátlan feszültség adta, hogy Két szonett c. remekének sokadik olvasása közben felmerült bennem, két tizennégysorosa voltaképp olyan, mintha egy-egy mesterszonett lenne: nem önmagában álló egyszeri képződmény, hanem a „megelőző” 14 szonetten át variált képek és gondolatok végső konklúziója, összegzése.

Persze a „hiányzó” 2 × 14 szonett nem létezik, szóban forgó művét Pilinszky „egyszerű” ikerszonettnek szánta, tudomásom szerint soha nem is készült szonettkoszorút alkotni.

Mégis (vagy éppen ezért?) elhatároztam, a feltételezés alapján megkísérlem megírni a közbülső darabokat úgy, ahogyan azt a verstan megszabja: az egyes versek nyitó sorait egymás alá írva össze kell állnia a mesterszonettnek, ezen felül minden szonett záró sora egyszersmind kezdősora a következőnek.

Úgy is mondhatnám: minden Pilinszky-sorközt egy-egy új szonettel kell kitöltenem.

Célom: tisztelgés a költő személye és életműve előtt, továbbá bizonyítása annak, hogy műveinek tömörsége olyan mérvű, mintha mindenik valamely nagyobb alkotás esszenciája lenne. Ezen felül: kellő alkotói alázattal űzött költői játék, megfelelési kísérlet egy magam-támasztotta kihívásnak.