<<előzmény

Balla D. Károly

Tejmozi (5.)

(befejező rész)

Ahogy kitavaszodott, heteken át tervezgettem: talán ismét elutazom apámhoz. Mentem is volna, meg nem is, a lehetőség egyszerre vonzott és taszított, és ez a kettőség meglepett. Korábban mindig egyértelmű volt a nem, és csak ezt leküzdve szántam rá magam az utazásra. Egyáltalán nem a hiányérzet motiválta látogatásaimat, sokkal inkább a lelkiismeret-furdalás. Elvégre a fia vagyok, ha eltaszított, elidegenített is, mégis elsőszülött és egyetlen, ki más zörgessen rá magányában, gondoltam. Most azonban önérdek vezérelt, amikor fontolgattam, melyik napon, melyik héten, mely hónapban szánjam rá magam az újabb látogatásra. Ez a belső késztetés meglepett, megzavart. Nem is tudom, mi hiányzott akkor jobban: hogy némán sakkozzunk vagy hogy történeteit hallgassam, hogy beavasson filozófiájába – vagy valami egészen más. Talán nem is a gondolkodó, hanem az ösztönös lényre vágytam, aki úgy beépült a tájba, mintha nem csupán szerves tartozéka, hanem meghatározó tényezője lenne, mintha őáltala nyernének értelmet a legnagyobb és legkisebb dolgok. Hiába jártam nála oly ritkán, számomra – kellett bevallanom magamnak – mégis ő jelentette az évszakok váltakozását, a domboldalt, a folyó völgyét, a hajnali szelet, a hófúvást. Apám volt a völgy csendje, az erdő hangja. A szedres színe. A gomba íze. A borz bűze. A vadnárciszok illata. A tűz forrósága és a víz hidege. Egyre jobban vágytam arra, hogy, mint elutazásom napján, beülhessünk a pici fürdőház izzasztó hőségébe, hogy locsolhassam a vizet az áttüzesedett kövekre és amikor már csontjaim legmélyére is behatolt a forróság, akkor jegeket törve megmártózhassam a patak kiszélesített medrében.

Aztán mégsem szántam rá magam, ostoba kifogásokat találtam, most nincs rá időm, majd ha ezt a munkát befejeztem, ha azt a valamit elintéztem, ha megkapom a megbízást, ha megérkezett a szerződés – így lett a tavaszból nyár.

Azzal áltattam magam, apám még mindig az a mogorva öregember, akinek felnőtté válásom óta ismerem, aki annak örül a legjobban, ha semmilyen hírt nem hall az elhagyott és eltaszított gyermekeiről. Próbáltam elhomályosítani, eljelentékteleníteni kitárulkozásának ritka pillanatait, elhessegettem a képeket, amelyek sakkjátszmáinkat idézték volna fel, nem hagytam, hogy hatalmába kerítsen az érzés, amely a zarándokló hófúvásban el-elfogott. Leginkább pedig húgom vastag borítékának a tartalmát próbáltam feledni. Úgy tettem, mintha semmit sem fejtettem volna meg, semmit sem értenék a történet balladai, már-már mitologikus összefüggéseiről, próbáltam inkább felületes lenni, apró dolgokon bosszankodni, s amikor mégis meg-megálltam apám szobámban függő festményeinek valamelyike előtt, akkor, mint annyiszor, a sérelmeimet hánytorgattam fel, a tönkrement családot, a korai félárvaságot, amely az ő elköltözésével nem egésszé, hanem hatványozottá, felfokozottá vált. Igen, azt akartam, újra az árvaság oly sokáig tapasztalt tobzódó ereje vonjon hatása alá, egyben szabadítson fel mind attól a kényszertől, hogy a nyomasztó érzések kiváltóját meglátogatni szándékozzam, mind a bűntudattól, amiért ezt a gesztust megtenni mégis elmulasztom.

Amikor megkaptam az értesítést egyesztendős vendégtanári kinevezésemről, megkönnyebbülve éreztem, mégsem kell kettőnk történetében új fejezetet nyitnom, veszem a kalapom, odébbállok, kilépek a saját életemből, kibújok ez alól kínos kötelezettség alól, amelyet kézzel nem fogható, néven nem nevezhető és mondatokba nem foglalható formájában szabadítottam magamra. Hát csak menj, biztattam, nógattam magamat, ez a legokosabb, amit tehetsz, menj el, szakadj ki a megunt mindennapokból. Menj, távozz, fuss, utazz el messzire, de előbb gyűjtsed össze a felhalmozódott törmelékeket, a fölösleges tettek hulladékát, a félbehagyott munkák erjedni kezdő töredékeit, a kiszáradt, rághatatlan érzéseket és az eldugult gondolatokat, minden színevesztett és elkoszlott nagy elhatározást, szedd össze mindet, hogy elmenet az egészet beledobhasd a sarkon már messziről bűzlő konténerbe. Nézz szét még egyszer magad körül, és győződj meg róla, hogy tényleg nem felejtettél el semmit, vidd magaddal a szemeteszacskót, és csapd be magad mögött az ajtót.

Nem várt vissza. Lezárta magában a kapcsolatunkat azon az utolsó estén, amikor a különös zarándoklatból megtértünk, és ezt véglegessé tette másnapi monológjával, amelyet készülődésem közben mormolt maga elé.

Nem várt vissza, ezért bízta rám a húgom tömött borítékját és ezért adta át legkedvesebb könyveit. Előtte hosszasan álldogált a könyvespolca előtt, sorra mutatott rá a legnagyobb tekintélyű tudós elmék könyveire. Majd ha az ő művük nem szent már senkinek, ha annak fennmaradása vagy eltűnése felett csak használhatósága döntene, majd akkor tudnám csak meg, hogy életem során mit csináltam volna szívesen, mondta tűnődve alig értelmezhető újabb bölcsességét, majd, mintha csak találomra, lekapkodott néhányat a vitatottabbak, modernebbek közül. Utólag úgy értelmeztem, a gesztusainak hagyományozó, átörökítő jelentésük volt. Nem kevésbé annak a szűkszavúságnak, amellyel másnap délelőttünk telt. Szinte némán reggeliztünk, majd ugyancsak szótlanul együtt szaunáztunk. Aztán, amíg holmimat összepakoltam, inkább csak maga elé dünnyögve, újra nekiállt bölcselkedni. Nem tudhatjuk, mikor és hol kezdődött az élet, fejtegette, de annyi bizonyos, akkor és ott kezdődött a halál is. A pusztulás folyamatos, nem ismerhetjük a kezdetét. Ez olyan, mint a Római Birodalom összeomlása, arról se tudja a kutya se, hogy valójában mikor kezdődött. Fokozatosan gyülemlik fel a világban a végromlás, mint ahogy mibennünk is apránként halmozódik fel a halál. Nem figyeltem rá eléggé, nem sejtettem: így végrendelkezik. Később csak annyit sikerült még felidéznem, a temetőnek az erdőszéllel érintkező részéről beszélt, mint a legkívánatosabb nyughelyről, majd az öreg rabbit emlegette, és újra kifejtette, egyszer mindnyájunknak fel kell ismernie a lelke mélyén lakozó fenevadat, mert nem az eb kiváltsága az igazi hűség és nem a macskáé az igazi szabadság, csak a remetefarkas élhet tiszta és őszinte életet.

Mindezt már idegenben gondoltam végig. Eleinte nyugtalanná tett, bántott, hogy ott és akkor nem reagáltam felvetéseire. Vendégtanárkodásom első hónapjaiban, amikor nemigen utazhattam haza, folyton mehetnékem támadt, újra és újra mardosott a lelkiismeret, úgy éreztem, végzetes mulasztást követtem el. Amikor pedig az első szemeszter elteltével már elszabadulhattam volna, halogattam a dolgot, mint előzőleg, még otthon.

Aztán egy álmatlan éjszakán, reménytelen hadakozást folytatva tanári vendégszobámban az itteni enyhe telet vidáman túlélő szárnyas vérszívókkal, a magam számára is váratlanul teljesen megnyugodtam. Akkor történt, amikor hosszas hajsza után végre sikerült kinyírnom egy szúnyogot. Jókora hízott példány, vérrel teli. Vérfolt maradt utána a falilámpa fölött. Győzelmem előbb gyermeki örömmel töltött el, aztán azonnal el is szégyelltem magam, mert valami módon azon hiábavalóságukban hirtelen megmutatkoztak előttem az élet kicsinységei. Nem nevetséges-e, hogy önvéremmel összerondítottam a falfestést és ez boldoggá tesz? Ilyen kevéssel beérném? És nem komikus dolog-e általában is apró bosszúságokkal lekötni energiánkat, és megelégedni, ha bosszút álltunk? Ugyan mi az értelme a szakmánkat övező sok féltékenységnek, a becsvágynak, a kilihegett karriernek, nem mérhetetlen ostobaság-e azt hinni: ez a valódi élet. Nem apám-e az, aki a maga elvonultságában éppen azáltal részesül a teljességből, hogy felhagyott a hívságokkal, kivonult a mindennapos nyüzsgésből, mert még a művészet elefántcsonttornya sem nyújthatott számára elegendő védelmet, hát inkább feláldozta azt is, odavetette a mulandóságnak a műveit, magunkra hagyott bennünket és kivonult a civilizációból, hogy állatok és filozófusok társaságában töltse maradék életét. Mérhetetlen önzésnek hittük, de nem inkább alázat volt-e, a saját életének beteljesítése előtti bölcs megadás?

És ekkor megnyugodtam. Rájöttem, minden a lehető legnagyobb rendben van az én apámmal, sokkal inkább, mint velem, húgommal vagy bárki mással környezetemből. És ott a távoli és kietlen tanári vendégszobában megszállt valami angyali harmónia, amely arra képesített, fölébe emelkedjek eddigi aggodalmaimnak, elvessem kicsinyességemet, de anélkül, hogy a világ nagy dolgaihoz mért kicsinyégemről megfeledkeznék. A megbékélés fennkölt, de mégis végtelenül egyszerű érzésével aludtam el hajnaltájban, és mikor néhány óra múlva reggel felébredtem, két dologban egészen biztos voltam: abban, hogy apám már nem él, és hogy most már meg tudom írni a történetét.

A húgom sírva hányta a szememre a telefonban, amiért nem előtte értesítettem, majd számon kérte, teljesítettem-e apánk végakaratát. Köszörültem a torkomat, és a hazugságot kerülni akarván kínomban úgy fogalmaztam, teljesült a meghagyása. Elhallgattam, hogy ebben nekem a legkisebb szerep sem jutott, s hogy mindez hónapokkal ezelőtt történt, én is csak most jártam először a sírjánál.

Mindent a falubéliek intéztek. És bár nehezen fogadták el, hogy az öreg semmilyen vallási szertartást nem engedélyezett, de – talán az átadott bankók hatására is, és miután sok évig volt rendszeres vásárlójuk – ezt elnézték neki ugyanúgy, mint a rossz szellemekkel cimboráló öreg ruszinnak. Pedig már a békítő természetű, gyülekezet nélkül maradt vénséges rabbi sem élt.

Amikor vendégtanárkodásomból hazaérkezve postámban megtaláltam az értesítést, nem tudott felkavarni. A papiros nem volt több, mint könnyű kis külső adalék a súlyos belső bizonyosság mellé. Egy másik levél az illetékes hivataltól érkezett örökösödési ügyben, határidőkkel, kiszabott összegű illetékekkel. A dolog meglepett. Valahogy azelőtt egyáltalán nem számoltam azzal, egyszer majd tulajdonosa leszek annak a faháznak, amely oly sokáig az idegenség és kirekesztés szimbóluma volt számomra. Az enyém lesz az, ami a nem-enyém fogalmát testesítette meg, rendelkezhetem azzal, amivel rendelkeznem azelőtt a legkevésbé lehetett. Nem tudtam még, mit kezdek ezzel a helyzettel, s ha a bürokrácia nem szab számomra határidőket, talán soha nem szántam volna rá magam semmilyen intézkedésre, megelégedtem volna azzal, hogy városi lakásom ablakán kinézve néha megidézzem apámat, amint tesz-vesz a ház körül, befűti a szaunát, fát hasogat, aztán bemegy teát főzni, kenyeret pirítani, és így, a szakadék túlpartjáról lássam a zömök, sötét faépületet a nyirkos tavaszi vagy szikrázó téli tájban, és lássam külön a domboldalt az elvadult szedressel, és ha közelebb lépek az üveghez, hogy jobban kivehessem a részleteket, hogy belekapaszkodjam az ismerős formákba és színekbe, akkor mosódjon el előttem minden, és csak a saját idegen arcom tükröződjön az üvegen, mert így, csak ebből a helyzetből láthatom igaznak életem kudarcát, amellyel szükségszerű naponta szembesülnöm.

De minden másképpen történt, az életem új fordulatot vett, magáévá fogadott a váratlan örökség, és nyűgeim alól éppen azzal szabadított fel, amivel korábban elviselhetetlen terheket aggatott rám. Korábban kiismerhetetlen kuszasággá keveredett bennem harag a megbocsátással, a ragaszkodás az örök menekülési vággyal, a szeretet az eltaszítottság nem múló sértettségével, egy adott pillanattól kezdve azonban kibékültek bennem az ellentétek. A világhoz való viszonyom is megváltozott, lepattant rólam minden álca, elhagytak a pózaim, úgy tetszett, elkerül a hanyatlás és enyészet, amelyből korábban sem kilábalni nem voltam képes, sem megszokni annyira, hogy ne érezzem magamon az állandó hullaszagot.

Igen, talán azt kellene majd elmesélnem a húgomnak, mit éltem át, amikor először léptem be apánk házába úgy, hogy ő már nem volt ott. Mi jelentett sorra venni, jegyzékbe foglalni a festményeit, s felidézni az aktok műterembe surranó hajnali modelljeit. Elmondani, mire gondoltam, amikor a másfél évvel korábban kapott könyveket sorra visszatettem a helyükre a polcon. Amikor a feladott játszmát szimbolizáló ledöntött világos királyt megláttam a sakktáblán. Amikor sorra rám támadtak mondatai a bezárult időről, a hanyatló életről, az önmaga ellentétébe forduló Semmiről. Amikor kimentem a fürdőházba és újra tüzet raktam a kályhában. Vagy amikor éjszaka meghallottam a farkasok távoli üvöltését, és végre megértettem, mit gondolhatott apám a szabadságról.

Ugye hoztál fényképet a sírjáról, fogja számon kérni a húgom, akinek fogalma sincs semmiről, el sem tudja képzelni azt a temetőt, azt a vadak járta gombaszagú erdőszélet. Nem ismeri a vergődést és gyötrelmet, amelyet civilizált életünk beteljesíthetetlensége és meddősége miatt érzünk, és nem ismeri a kéjsóvár kínt sem, amely akkor hasít belénk, amikor a rettentő teljesség hirtelen leveti magáról a hitvány látszatot, és azon nagyszerűségében megmutatkozik előttünk a halál gyönyörű és termékeny asszonyteste.

Nem, nem hoztam fényképeket, mondom majd színtelenül, és nem fogom elmesélni neki, hogyan vártam a napfényes hajnalokat utolsó közös nyarunkon a városi lakásban, nem mesélem el a zarándoklatot a hóesésben, sem a dosszié olvasása közben tett felfedezéseket. És szót sem szólok arról, milyen volt, amikor egy reggelen betoppant apám titkos fiatal szeretője a szederrel benőtt domb mögötti faluból, s amint a kendőkből, mint valami csecsemőt, kibontotta a még forró házikenyeret, hogy a kis faház megteljen a múlhatatlanság illatával, akkor rajtam beteljesedett mindaz, amire olajfestékszagú kamaszkorom óta vágytam.

Egyáltalán nem fogok mesélni semmit. Letelt a gyászév, nyugodjon a halott, éljen az ifjú pár.

Majd meghatódom a megtiszteltetéstől, amely a család legidősebb férfitagjaként ér, „Húgunk, legyen utódaid száma ezerszer ezer”, fogom hallani az ősi szavakat, gyertyát gyújtok apám helyett, vezetem a lányát a baldachin alá, hallgatom az esküt és az áldást, talán megrezzenek, amikor Paul Robert széttör egy üvegpoharat, s közben azt látom, hogyan repedt a vékony jég a patakon, amint a szauna forróságától ajzva vízében megmártóztunk apámmal.

Az éles napsütésben lassan ereszkedni kezd a gép. Találgatom, hogy amit odalent látok, felhőréteg-e vagy hómező. Csak amikor a tépett párafoszlányok feltűnnek, leszek bizonyos abban, magasan járunk, van még kis időm számba venni az elmesélhetetlent.

És továbblépnék apám regényében, amikor apró rezzenések jelzik, behatoltunk a felhő belsejébe. A kis kerek ablakra szegezem a tekintetemet, amelynek üvegét ellepi a tejfehér fényesség.

(VÉGE)

A novella törzsszövegében dőlt betűkkel szedett részletek az idegen nyelvből fordított vendégszövegek. A fenti próza megalkotásának előtörténetét a Színkép idei 3-as, 4-es és 5-ös számában ismertettük (szerk. megj.).