<<előzmény

Balla D. Károly

Tejmozi (4.)

Azt reméltem, a vonaton majd megemészthetem mindazt, amit az apámnál töltött három nap felhalmozott bennem; örültem, amikor üres fülkét találtam, és azonnal át is akartam magam adni a gondolataimnak, de valami belső gát nem engedte, hogy a történtekkel foglalkozzam, figyelmem folyton másra terelődött. Sebaj. Majd otthon.

Előbb szórakozottan nézelődtem, figyeltem az ablakon át a sietősen igyekvő vagy éppen egykedvűen várakozó utasokat, aztán elővettem a könyveket, amelyeket apám azzal nyomott a kezembe, hogy feltétlenül tanulmányozzam őket. El sem képzelhettem, milyen úton szerzi be az öreg ezeket a remek kiadványokat, filozófia, szociológia, nyelvészet, szociolingvisztika, tudománytörténet, kultúrantropológia, utoljára egyetemistaként olvastam ilyesmit, hogy is lenne időm mostanában nekem Chomskykra és Gadamerekre, hermeneutikára, tér-idő elméletre, grammatológiára, összehasonlító nyelvészetre. Felemeltem és vissza is dobtam a könyveket a táskámba azzal, hogy utazási unaloműzőnek egyik sem felel meg. Inkább abban a dosszié-formátumú, vaskos borítékban kezdtem kotorászni, amelybe apám a húgom „hagyatékát” és küldeményeit gyűjtötte össze, iskolai táborozások képeslapjait, gyerekkori és újabb fotókat, valami kamaszkori, félbehagyott füzetet: „Most én is elkezdek naplót írni, de ezt ne nagyon vegyék a szívükre…”, no és az utóbbi évek során felhalmozódott leveleket. Fénymásolatból is volt benne egész kötegnyi, ahogy első pörgetésre láttam: a húgom és mások szakcikkei. Olvassak el mindent, kötötte a lelkemre az öreg, hiszen évek óta semmit sem tudok egyetlen testvéremről. Valóban, talán tavaly hívott fel utoljára, felköszöntött a születésnapomon, pár anzikszra is emlékszem. Be kellett látnom, még arról sincsen fogalmam, a szlavisztikán belül mi a szakterülete.

Apám eddig féltékenyen őrizte ezeket az ereklyéket, soha nem mutatta meg a húgom küldeményeit, nem is értettem, miért adta most ide, mi volt gesztusában az a különös nyomaték, amellyel mintha utalt volna valamire, amiről nekem tudomást kell szereznem.

De miért nem indulunk? Azon vettem észre magam, fél órája ücsörgök egyedül a kupéban, senki nem nyitott rám, senkit se láttam elmenni a folyosón… Affenébe, biztosan kihirdetett valamit a hangosbemondó, csak nem figyeltem. Ördög vigye ezt a mozdulatlan vonatot, hisz majd megy a következő! Felkászálódtam, elhagytam a teljesen üres szerelvényt, rövid kérdezősködés után találtam másikat egy külsőbb peronon, felszálltam, itt persze már nem volt üres kupé, pechemre addig keresgettem kevésbé zsúfoltat, amíg két fiatal bölcsész kollégára nyitottam rá – és innen már nem volt menekvés. Hogy igyekezzem elejét venni a szívélyeskedő vagy pláne szakmai diskurzusnak, elnézést kérve azt füllentettem, dolgoznom kell, a húgom borítékjából kihalásztam egy fogásnyi fénymásolatot, első oldalait, ahol név vagy cím volt, ügyesen visszacsúsztattam, és tollal a kezemben lázasan „korrigálni” kezdtem a szöveget. Két útitársam, némi tiszteletteljes sértődöttséggel, csendben maradt.

Még alig indultunk el, amikor váratlan afférra került sor. Egyre hangosodó szóváltásra lettünk figyelmesek, kiléptünk a folyosóra, lássuk, mi történik. A kalauz lyukasztójával hadonászva ordítozott egy utassal, nemcsak potyázással vádolta, hanem azzal is, hogy meg akarta őt vesztegetni. A megvádolt nő (ötven körüli, de harmincötnek látszik, mert az emberek nem szeretik ötven körülinek látszó ötven körüli nőkön felejteni a szemüket) tiltakozni akart az esztelen vád ellen, de amint kinyitotta a száját, az a gauner rátámadt, még a lyukasztót is felé hajította, olyan erővel vágta hozzá, hogy az egészen a két kocsi közti harmonikáig repült. Saját indulatától és az elrepített fémtárgy becsapódásának az erejétől a kalauz maga is megszeppenhetett, halk udvariasságra váltott, szinte udvarolni kezdett megrémült áldozatának, mi pedig visszahúzódtunk a fülkébe.

Észrevettem, a két kolléga meglehetős respektussal figyeli, amint idegen nyelvű szakszöveget javítgatok. Gondoltam, ráteszek még egy lapáttal, úgy kezdtem kotorászni apám könyvei közt, hogy egy rossz mozdulattól mind kiboruljon a táskámból a padlóra, segíteniük kelljen összeszedni. Látszott rajtuk, utoljára ők is diplomázás előtt tartottak ilyesmiket a kezükben, elismerően bólogattak. Nagyot nőttem a szemükben. Nem sokat tudtam róluk, de annyit mindenképpen, hogy éppen a nagy politikai változások után szerezték oklevelüket esztétikából, amikor ehhez valódi tudás és teljesítmény helyett inkább csak a múltbéli sérelmeket és a jelen sanyarúságot kellett bizonyítani, aztán a megszerzett végzettséggel jól végig lehetett lébecolni a következő évtizedet valamelyik intézetben.

Bár csak elterelő műveletnek szántam, egyre jobban belemerültem a borítékból találomra kihúzott tanulmány olvasásába. És lassan mintha azt is érteni kezdtem volna, mire célzott apám, amikor külön jelentőséget tulajdonított annak, hogy húgom küldeményeit átadta.

Ám bármennyire is érdekesnek találtam a dolgozatot, a monoton zakatolásban mégis elbóbiskoltam. Vonaton az ember rövid, de intenzív álmokat lát, olyanokat, amelyekbe beleszűrődik a kinti valóság, olykor sokkal hihetőbb formában, mint ahogyan körbevesz bennünket. Csak pár percet alhattam, de ezalatt képek sokasága futott le előttem. Mint majdnem minden álmom, ez is fehér lebegéssel indult és sötét zuhanással fejeződött be. Előbb fényes, világos templomban, talán zsinagógában találtam magam, egy felzúdult, hullámzó tömeg közepén. Az indulat, az értetlenség, a káosz egyre nagyobb lett, már-már elviselhetetlen. És akkor, váratlanul, a magas orgonasípok felett, leszállt, úgy tűnt, egy már nagyon zavarodott, fekete madár, szemmel láthatóan megrémisztette a tömeg, forrongásával, hullámzásával, amely nem akart véget érni. Ám az ideges tolongást megállította valami láthatatlan erő, s a madár akkor megnyugodott, elbújt egy magas oszlop mögé, igaz, közel a kijárathoz, s most már ő szemlélt bennünket kívülállóként. Váltott a kép, vakítóan világos képernyő előtt ültem, azzal a nyomasztó kényszerrel, hogy regényt kell apámról írnom. Kezemben papírok, fényképek, kacatok (talán a faház komódjáról?), és én lázas igyekezettel próbáltam belőlük egységes művet alkotni, de mivel ez nem sikerült nekem, a technikát hívtam segítségül, furcsa szerkezetet idéztem magam elé, amely majd összeállítja a töredékekből a regényt. Igen, csak bele kell táplálni az adatokat, a többit elvégzi magától. Megkönnyebbültem, de aztán ijedten figyelem, amint a gép, amelynek vörösréz táblácskáján ez a név állt vastag betűkkel: KOMPILATOR, olvashatatlan konfettifoszlányokká darálta a papírt, határtalan mohóságában bezabálta még a fényképeket is, legfalánkabban éppen az arcokat, amitől nagyon ideges lettem. Újra fehérség, hómező, amelyet nem úgy érzékeltem, mint a korábbi lebegést, hanem, amennyire ez álomban lehetséges, „valóságosan”. A téli táj villódzó, végtelen betűsivatagra váltott lassan. De a sivatag nem volt valóságos. A valós sivataga volt. Egy digitálisan manipulált hiperdokumentum, amelynek büszkesége, hogy információt köt össze, és ösvényt nyit a följegyezhető pusztulásba. Igen, egy olyan cybermezőbe álmodtam magam, amelyben sorra megnyíltak életem rejtett állományai, és amely pontról pontra vezetett az apámról szóló regény pusztító sötétségébe. Ott, álmomban nem volt kétségem afelől, hogy midőn a művel készen leszek, én magam megszűnök földi létező lenni, bináris számsorrá válok, amely önmaga eredetét kutatja, a képletekbe írható időt. Ó jaj, megint az idő, apám heideggeri saját ideje, amellyel még kamaszkoromban kizökkentett engem az enyémből. Hisz voltaképp viszonyunk nem apa és fiú, nem két férfi, nem két élő ember relációja volt, hanem két időé, egy hegemón, világba jól beágyazott folytonosságé, és egy alárendelt szaggatottságé. Ennek alapján emelkedett fölébem, uralkodott érzelmeimen és gondolataimon akkor is, amikor ezeket őellene fordítottam. Tökéletesen tisztába jöttem mindezzel álmomban.

A kompilátor oldalanként kiadagolta apám életét, és én mohón, a két esztéta figyelmétől kísérten, szerkeszteni kezdtem a szöveget, egy már elkészült rész felől közelítettem az éppen összeálló felé. Miközben a mondatokat javítgattam és a történet előző szakaszát csiszoltam, a múltba töltögettem a jelen pillanatot, világossá vált, hogy az átélt tapasztalatokat a tudatomban az időszerű események irányítják, s kilétem utáni kutatásaim során eljutok majd arra a pontra, ahol végérvényesen meg kell határoznom helyzetem a jelenben; tudatosult, hogy a helyzet, amibe belecsöppentem, kihatással lesz arra, hogy miként birkózom meg a történet idejével. Egyszerre láttam a feladat kilátástalanságát és megoldhatóságát, valami külső erőre, lökésre vártam, amely elindít a megfejtés felé. A gép, akár egy fékező vonat, rezonálva felzúgott, csikorgott. Képernyőmön megjelent az apám műterméből kilépő tündér, az orgonasípok fölött vergődő galamb, a sírjába farkasként alászálló öreg ruszin, a tengerparton napozó húgom, végül egy befejezetlen sakkparti, melynek figurái fenyegetően elindultak felém. Fel akartam állni székemből, de nem volt testem, amelyet megemelhettem volna. Távoli géphang állomásneveket kezdett sorolni. Lyukasztóba öltözött egyenruhás kalauz hadonászott. Két esztéta meztelenül indult a büfébe. Zökkent a világ, és én belehullottam a digitális éjszakába.

A fékezéstől kissé előrebukva egyszersmind fel is ébredtem, még láttam a két kolléga hátát, és rémlett, amint félhangosan az imént közölték velem, hogy isznak valamit a büfékocsiban; ez az utolsó megálló, mielőtt befutnánk.

Én meg zúgó fejjel kezdtem összeszedni a körülöttem, a földön szétszóródott fénymásolatokat.

Nem volt kedvem sétálni, az állomáson taxiba ültem, siettem, hogy mielőbb magamra zárhassam megszokott környezetemet, magányomat. Otthon bekapcsoltam a rádiót, hogy elnyomjam vele gondolataimat, hogy agyonnyomjam őket zenével. Hogy kiegyezzek Istennel.

De a különböző adókon csak politikusok vannak. Mindegyik az én lakásomban pofázik... a hazával piszkít a szőnyegre. Az egyik vörösen, a másik feketén. Mind az én lelkiismeretemre pályáznak, magukénak vallanak, hogy cserében én is magaménak valljam őket.

Ingerültem kikapcsoltam a tunert, találomra betoltam három CD-t, beállítottam a véletlenszerű lejátszást és felhúztam a hangerőt, hogy zuhanyozás közben is halljam a zenét a fürdőszobában.

Az estét és az éjszakát, amíg szemmel és figyelemmel bírtam, húgom küldeményeinek a tanulmányozásával töltöttem.

Úgy képzeltem, Paul Robert az a fajta ember, aki reggelente becsülettel leül a számítógép elé és este öt óráig az egyik idegen nyelvről a másikra vontatja át a szavakat. Hogy megőrizze az eredetinek a betűit és az ízét, mindazt, amit nem tud lefordítani, lábjegyzetbe teszi és odaillő ukrán sajátságokkal érzékelteti. Az esetek többi részében a szótárra hagyatkozik. Ezért hajlik az általa legyűrt elbeszélések mindegyike skizofréniába. Pontosabban ő kerül egyre közelebb ahhoz, hogy angol nyelvű mindennapjai közepette kettészakadjon benne a modern ukrán műveltség és a ruszin ősiség. Mióta napjának nagy részét azzal tölti, hogy a kettő között csatornákat nyisson, hogy egyikből a másikba engedje átáramolni a szavakat és mondatokat, egyre jobban elkülönül benne a civilizáció a mítosztól. Egyik énje a korszerű európai nemzeteszményt szolgálja, a másikkal egy jogfosztott, örökségéből kiforgatott nép homályba vesző történetének és hagyományainak megmentésén dolgozik harcos elszántsággal. Egyik primitívnek, elszigeteltnek, elhasonlottnak látja a másikat, a másik elnyomót, kisemmizőt lát az egyikben. Egyik identitásától vergődik a másikig, előbbiben integrál, összefog, egyesít a kontinuitás felkent papjaként, a másikban elzárkózik, titkos ősiségbe vonul, mitikus eredetbe kapaszkodik, mint valami örök szellemi partizán. A ruszinok voltaképp ukránok, mondja mosolyogva reggel egyetemi asszisztensének; ez két teljesen különálló nép, két vallás, két nyelv, két hagyomány, vallja délben lengyel barátainak az elegáns torontói étteremben; este pedig azzal a meggyőződéssel fekszik le, hogy ruszin ősei latinul beszéltek, görögül imádkoztak, héberül írtak, arabul számoltak, törökül káromkodtak, perzsa, arámi, sumér dalokat énekeltek, értettek az állatok nyelvén, és alighanem a csillagokból érkeztek erre a földre.

A húgom elvarázsolva hallgatja Paul Robert esti meséit, reggel szerelmesen integet utána, napközben többször is felhívja telefonon, az egyetemi titkárnők már felismerik a hangját, aha, ez az az európai fruska, a másodikról kimaradt diáklány, aki elcsábította az ő komoly profjukat, lám, mégis előjött az ősi vér, hiába a két nemzedék, hiába az ügyvéd papa, a felső körök, a Harvard és a Princeton, hiába a saját Department itt, a hűvös Torontóban, lám, előjön a keleti ösztön; felbukkan egy szerb vagy lengyel vagy román, magyar, szlovák vagy ukrán, egyremegy, felbukkan egy diáklány abból a világból, és a jó prof máris a karjaiba omlik, hiába környékezi a sok szőke germán és kreol latin, őt elragadja az elemi erővel támadó keleti ámok.

A húgom ezt nem tudja, nem érti, miért választotta épp őt. Fényképeket küldözget Floridából, boldog, szertelen, fecsegő levelekben számol be új szerelméről: „Amikor még csak elkezdtünk együtt járni, egyszer kimentünk a tengerhez; emlékszem, szinte szárnyaltam, amikor a víz mellett mentünk egymás mellett; nagyon elégedett voltam magammal, testemmel – új zöld bikini volt rajtam, nagyszerűen napbarnított voltam; arra gondoltam, ez a ragyogó, elbűvölő férfi az én társam, szeret engem, micsoda szerencsém van; ő minden nőt a hatalmába kerített – és ő pont engem választott; ekkor rám nézett és mintha csak úgy mellékesen tette volna, megjegyezte: «Ha még egy kilót leadsz magadról, tökéletes leszel»; nem, ez nem volt sértő: hogyan sértődhet meg egy fiatal lány, ha csupán egyetlen kiló választja el a tökélytől?”. Alig hihető, de húgomnak fogalma sincs arról, hogy az ő Paul Robertje, akinek már az apja is az Újvilágban született, milyen szláv örökségek közt őrlődik, pedig olvassa és fénymásolja a tanulmányait, büszkén küldözgeti haza, mint annak bizonyítékát, milyen okos-fontos-híres ember az ő sokat publikáló professzora, nem látja a vergődést, nem veszi észre a bizonyítható elméletek alól feltörő bizonyíthatatlan hipotéziseket, nem érzi a száraz és unalmas tudományon átvérző, lázítóan izgalmas és tragikus mitológiát. Paul Robert bizonyít és cáfol, teremt és rombol, felemelkedik és alászáll, és közben vezekel, vezekel, vezekel, félvér ukrán apja helyett, az őshazába meghalni visszatért ruszin nagyapjáért.

Azt kellene elmesélnem, hogy azon a reggelen, amikor elindultam vele a hófúvásban, majdnem megszerettem apámat. Szerepe lehetett ebben a hosszú éjszakának, amikor minden korábbinál jobban kitárulkozott előttem, szerepe volt benne az ébredésem utáni kozmikus hangulatomnak és minden bizonnyal a sosem látott sűrűségű hóesésnek is. Szinte tömör fehérség vett bennünket körül, át kellett vágnunk magunkat rajta, ezen a lebegően könnyű, mégis ellenálló közegen. A fehér pelyhek közelünkben jól elkülönültek egymástól, de pár méternyire, úgy látszott, egymáshoz tapadva falat alkotnak, ezen kell majd áthatolnunk, ha elérjük – de elérnünk soha nem sikerülhet, mert amennyit közeledünk feléje, épp annyit távolodik tőlünk. És ekkor, amint rápillantottam a tejfehér háttér előtt elszántan lépdelő apámra, átfutott rajtam az akkor születő, de süllyeteg múltból felidéződő érzés, inkább csak foszlánya a néven nevezhetőnek.

Nem tudtam, hová megyünk, s főleg, hogy miért. Szűkszavúságából csak annyit értettem meg: számára hallatlanul fontos ez a zarándoklat. Talán az a meggyőződése, hogy engem is ugyanarra a hitre téríthet, amelyben ő él itt teljes elzártságában, s amelynek alapja valami teljesen egyedi vallás, külön bejáratú, egyszemélyes eklézsia, közvetlen telefonvonallal a megtagadott Teremtőhöz. Igen, apám abban az istenben hitt, amelyik nem létezik, amely nem teremtette a világot, amely ősszellemként nem őrködik felette, amelyik egyszerűen nincsen. Ezt a hiányra alapozott hitet apám a keleti és az egzisztencialista filozófiákból, a kozmikus világképből és saját élettapasztalatából csapatta ki. Kizárólag ezt a megközelíthetetlen és felfoghatatlan istenhiányt tartotta magánál feljebb valónak, mint olyan valamit, amely kívül áll időn és téren, nem része a világnak, és az attól való különbözősége az egyetlen, ami alapján mégis tudhatunk róla. Csakis ilyen világkép felelt meg apámnak, ez engedte meg, hogy többféleképpen vélekedjen az időről, az életről, a halálról, és a létezés egészét úgy fogja fel, mint a Semmi mellényzsebében lassan szétfoszló Valamit. Milyen hatalmas távolságra volt istennek ez a fennkölt és nagyszerű tagadása az én primitív ateizmusomtól! És milyen messze került tőlem ez a kihűlt lelkű ember, aki alig pár lépéssel előttem, mégis el-elmosódón, de látható elszántsággal gyalogolt a hóesésben, mint egy filmbéli figura, aki ottmaradt a kifehéredő vásznon, miután a celluloid szalag már rég lefutott az orsóról.

És én majdnem megszerettem ezt az öreget ott, a fehér villódzásban. Megható elesettséget és impozáns erőt egyszerre mutatott, ahogy ment, lépdelt, gyalogolt, haladt a maga útján az én apám a maga taposta ösvényen, és nekem most jólesett nyomába lépnem, követnem őt valahová, valamihez, valamiért, ami neki hallatlanul fontosnak látszott.

Nem sejthettem, merre járunk, nem értettem, apám hogyan tájékozódik ebben az észlelhetetlen tájban. Időnként balra fordultunk, már-már azt hittem, elérjük a folyót, máskor mintha jobbra tartottunk volna, vártam, meglátjuk a bozótost, a dombot, de nem. Ehelyett sötét gomolygás tűnt fel előttem, és csak amikor törzsének már majdnem nekimentem, akkor mutatkozott meg a magányos vadkörtefa. Itt most szusszanunk egyet, jelentette be apám, s megállt ott, ahol a kövekkel körberakott tűzhely fekete üszkei meredeztek ki a hóból. Néhány rönk is állt a szalonnázóhely körül, apám az egyikre letelepedett, mutatta a másikat, kicsit ferdére fűrészeltet, nekem. Csak úgy tudtam elhelyezkedni rajta kényelmesen, ha félig háttal ültem apámnak, s mintha ezt szándékosan rendezte volna így. Ahogy letelepedtem, s ő meggyőződhetett arról, nem látom az arcát, mesélni kezdett az öreg ruszinról, aki azért jött haza az óceánon túlról, hogy megélje a szabad farkasok életét, és ezzel a tapasztalattal fekhessen a szülőföldbe.

A történet teljesen valóságosan indult az Újvilágba kitántorgó, ott szerencsét próbáló ifjú Bodinról, küzdelmeiről, munkájáról, családalapításáról. Erőfeszítéséről, hogy fiát taníttassa, öröméről, amiért sikerült ügyvédet nevelni belőle, bánatáról, amiért idegen nyelvű és vallású meny került a házhoz, újbóli boldogságáról, amikor az unoka megszületett. Misztikus fordulatot azzal vett a történet, hogy, megvénülvén, váratlanul égi jelet kapott őseitől, s ez megváltoztatta életét, amelynek ettől kezdve egyetlen célja és értelme a hazatérés lett. Néha el-elvesztettem a szálat, apám elbeszélése szaggatottabbá, olykor követhetetlenné vált. Annyit megértettem, nem nyugodhatott az öreg ruszin addig, míg vissza nem tért, meg nem találta gyermekkora vidékét, s bele nem költözött abba a tájba, amelyből vétetett. Ócska faházat vásárolt, abban lakott magányosan. A környékbeli asszonyok sokat érő, idegen pénzért hordták neki a túrót, tojást, házi kenyeret. De nyugalma továbbra sem lehetett teljes, mert belső hangok és látomások gyötörték. Egyre többet járt az erdőbe, nem egyszer napokig elő sem került, mígnem a közeli falvakban, tanyákon híre ment: a vén amerikás rossz szellemekkel cimborál. Egy hajnalon aztán szörnyű hangokra ébredtek az emberek a faluszélen, vasvillát, fejszét fogtak a férfiak, elindultak a hang irányában, s az erdőszélen, egy bokor alatt megtalálták az öreget. Négykézláb állt, fejét a magasba emelte és farkasmód üvöltött, talán órák óta. Majd reszketni kezdett, rángó tagokkal eldőlt. Bodin addig remegett a bokor alján, amíg vissza nem nyerte emberi alakját. Ájultan egy kunyhóba vitték. Nem beszélt arról, hogy mi történt vele. Később rendszeresen visszajárt arra a helyre, s halála előtt egy négyszögletű kőlapot helyezett el ott a következő szöveggel: „Köszönöm a farkasnak, hogy farkas lehettem.” Az emberek kerülték ettől kezdve. A szigorú grékus papot pedig, aki azt gondolta, segíthet rajta szörnyű megszállottságában, ő kergette ki a házából. Egyedül a környék bölcsének tartott, nála is vénebb rabbit engedte magához, aki szelíd szemével ha másra nem is, egy vallomásra csak rábírta. Ha üvölteni is támad kedved, akkor is tudd, hogy ki vagy, intette a rabbi. És Bodig furcsát válaszolt. Igazad van, öreg: ruszin vagyok, voltam, s leszek mindhalálig. Azt a kőlapot mégis elhelyezte azon a helyen. Ahogy meghagyta, úgy temették el, a falusi temető legeslegszélén. Aki ott nyugszik, arról nem tudni, az ember-siratta halottakhoz tartozik-e, vagy a vadak-járta erdőszélhez. No, az ő sírjához megyünk most, mondta apám, és már fel is állt a tönkről. Csak akkor indultam utána, amikor egy pillanatra eltűnt a hóesésben.

(befejező rész következik)

A novella törzsszövegében dőlt betűkkel szedett részletek az idegen nyelvből fordított vendégszövegek. A fenti próza megalkotásának előtörténetét a Színkép idei 3-as, 4-es és 5-ös számában ismertettük (szerk. megj.).