<<előzmény

Balla D. Károly

Tejmozi (3.)

Apám faházában minden ébredésnek megvan a maga áhítata. Megszokott környezetben szokványosak a reggelek. Mindig ugyanaz a könnyű kedélytelenség, ugyanolyan múló fejfájás, s a dolgok hasztalanságának hamar elrebbenő sötét madara. Amióta előfordul, ha nagyon ritkán is, hogy apámnál alszom, másképpen érint a dolog. Továbbra is mélabús vagyok. Reggeli mélabú. De ismerem a tiszta reggelek titkát is. Azt, amikor elcsendesül a melankólia és felváltja a várakozás. Otthon ébredve nem várok semmit a napomtól, de a faházban úgy nézek elébe, mintha valamit rejtegetne számomra.

Legtöbbször nagyon korán keltem, hogy a hajnali szélnek nekifeszíthessem a testemet. Itt mindig éles fúvással kezdődik a nap, megindul a hideg nagy lendülettel valahonnan a hegyekből, megperdül a dombon, lezúdul, lecsap a völgybe, és hatalmas erővel végigseper rajta. Külön készültem arra, hogy mindezt télen, csikorgó fagyban is megtapasztaljam, érezzem a mellemnek nekirohanó különös erőt, pezsdítő frissességet. Ma azonban, nem törődve azzal, hogy az öreg faház gerendái közt visít a szél, s recseg-ropog minden eresztékében, kényszerítettem magam, hogy ágyban maradjak nyolcig: legalább ma ne legyen bűnöm az öregember előtt. Hadd aludja ki magát; ha felkelnék, arra ő is kipattanna ágyából, pedig most szüksége van a pihenésre. Az az igazság, előző este alaposan berúgattam, és emiatt kicsit furdalt a lelkiismeretem.

Hogy miért tettem, nem találtam rá ésszerű magyarázatot. Bosszúnak igen kicsinyes és gyönge lett volna, és elégtételt sem éreztem, amiért enyhén kapatos állapotában két partit is nyerhettem ellene. Talán akkor kezdtem teletöltögetni a poharát, amikor a játékról meg az időről, az emberi lélek titkairól és a rejtett életről tartott kissé tudálékos fejtegetései után áttért a hencegésre, nagyzolásra. „Mindehol vannak ismerőseim”, mondta nagyképűen, amikor arra céloztam, nem érzi-e itt magát magányosnak. Tudtam, hogy évek óta ki sem mozdult innen, saját szavaitól meghatódva mégis így szónokolt: „Néha találkozom szeretett barátaimmal, akik számára bármikor kész vagyok félbeszakítani akármilyen fontos foglalatosságomat, s értelmemmel türelmesen bepréselem magam gondolatvilágukba.”. Aztán azt akarta elhitetni velem, megcsömörlött a világi hívságoktól, az ölébe hulló gyönyöröktől – és ezért szánta rá magát az aszkézisre. Ő bizony nagy művész volt, de a könnyű szakmai siker nem elégítette ki, inkább felhagyott hát a festéssel, bizonygatta. Sok pénze volt, és ettől mindenhatónak érezte magát, aki győztesen kerül ki a harcból. Bármit tett, előre kiszámítottnak tűnt. És ebből lett elege, próbált meggyőzni. Később arról mesélt, hogy milyen szerepet játszottak a nők az életében, a hadifogságban, a háborúban. Bulgáriában, ahol munkaszolgálatos volt a háború végén, egy gazdag hölgy, akinek ügyvéd férje gyakran utazgatott Szófiába, nagyon megszerette. Pedig még szinte gyerek volt. És micsoda hódításai voltak aztán fiatalemberként. Bárkit megszerezhetett. Egyszer egy híres varsói színésznőt a zsinórpadláson tett magáévá. Valami művészdelegációval járt ott, előadás után az öltöző előtt várták a dívát, de azon éppen kitört a hisztéria, fekete leplében kirontott, átgázolt rajtuk, és eszelősen rohangászni kezdett az épületben. Féltek, hogy kárt tesz magában, hát utánairamodott rendező, asszisztens, tűzoltó, ügyelő kisasszony. Már majdnem elfogták, de a fekete ruhás hölgy egérutat nyert, s a színház padlásterének egy sötét zuga felé tartott, ahol a nyomában futó kisasszony a sűrű homályban szemével is alig tudta őt követni. Mígnem teljesen szem elől tévesztették, s hiába kutatták át a legeldugottabb helyeket is. Ekkor lépett akcióba hős apám.

Ilyenekkel traktált; minél hihetetlenebb és émelyítőbb volt a történet, annál szorgosabban töltögettem a poharát. Vártam, mikor fajul odáig a dolog, hogy példás családapának nevezze magát.
Jól benne jártunk az éjszakában, amikor jeleztem, elfogyott a bekészített ital. „Beregi muskotályt vettem olcsón, kinn tartom a veremben. De van még két liter bánáti rizlingem is, szivi!”, mondta, mintha csak valamelyik előző történetéből előlépett könnyű nőjének intene, nyúljon csak a párkány szélénél a sötétítő függöny mögé, ahol a hosszú nyakú palackok tartalmát az ablaktáblák szélein beszivárgó kinti hideg kellemes hűvösségben megtartotta. Ekkorra már eléggé el volt ázva, de én nem kíméltem, itattam tovább a rizlinggel. Az új bor új íze mintha másfelé terelte volna a gondolatait, akadozó nyelvével újra visszatért a filozófusaihoz, Ortega y Gasset, ejtette ki áhítatosan, zavarosan beszélt most már nem a rejtett, hanem a hanyatló életről, aztán hirtelen bejelentette, néha azt hiszi, megbolondul a sok könyv és elmélet között. Megragadta mellemen az inget, úgy sziszegte az arcomba: „A spanyol nyelvben, gyermekem, nagyon hasonlít egymásra a lectura és a locura szó; az egyik olvasást, a másik őrületet jelent.”.

Aztán eleresztett, egész testében hátrahanyatlott. Gyámoltalan kisgyermekként nyöszörgött, hol a nagyanyám, hol a húgom nevét mondogatta, mintha szólongatta volna őket, mintha segítséget várna tőlük, sokszor nem is értettem, melyiküknek címezi zavaros panaszait, miközben az én arcomba néz. Végül mintha kicsit kijózanodott volna, újra hozzám beszélt. Hangja is kitisztult, tékozló fiúnak és tékozló apának nevezte magát. Azt hittem, teljesen magához tért, de felváltva újra szólongatni kezdte az édesanyját és a kislányát, és a két nő – nagyanyám és húgom – teljesen összekeveredett szavaiban, szinte egy alakot formált belőlük, mondatainak elején még nagyanyám volt az Ő, a végére húgom lett belőle, és ezt olyan következetesen vitte végig gondolatmenetén, hogy egészen megijesztett ezzel a furcsa, de láthatóan jól fejlett komplexussal. Mielőtt ültében elaludt volna, ezeket mondta: „Állandóan újraolvasom leveleit, és megannyiszor látom magamat a gyermekkori házban, mostantól fogva ott lakom, többé nem itt vagyok, hanem innen sok ezer kilométerre, öregember vagyok, aki szomorú tea mellett várja lánya látogatását, megfáradt férfi vagyok, akit már semmi sem vidít fel, magányos férfi vagyok, aki a távollévőre gondol, haldokló vagyok, aki úgy írja leveleit, mintha kék tintát vérezne.”.

Mindezt visszaidéztem reggel az ágyban, bántott az önvád és a kétely, vajon szabad volt-e apámat ilyen feltárulkozásokig eljuttatnom a belé töltött alkohollal és azzal, hogy egyszer sem mondtam ellent, nem olvastam fejére sem nagy ívű hazugságait, sem kisszerű mesterkedéseit; és főleg középszerűségét nem, azt, amitől a legjobban rettegett. Hiszen ezért láttatta magát felváltva előbb nagy, sikeres művésznek, majd a művészetben végleg csalódott, remeteéletű aszkétának, mert azt a valakit nem tudta elviselni, aki a kettő között önnön szürkeségétől szenvedett. Ezt megértenem rosszul esett, nyomasztott az ostoba és letehetetlen teher, amelyet apám vett nyakába a maga számára is nehezen elviselhető természetével. Úgy éreztem, engem is nyom ez a súly, rátelepedik a mellemre, hogy hirtelen kapkodnom kelljen a levegőt és páni félelem uralkodjon el rajtam, mintha attól kellene tartanom, rám akar szakadni a mennyezet, a téli ég, a fagyos mindenség, és megfojt az apám emlegette idegen idő, amelyet soha nem sikerült magamévá szelídítenem.. Feküdtem és dermedt mozdulatlanságban hallgattam, miként nyögeti a szél egyre jobban a faházat, miként recsegnek az öreg gerendák és hogyan nyikorognak az eresztékek, és anélkül, hogy misztikus halálfélelmem megszűnt volna, váratlanul heves éhséget éreztem. A gyomromból indult, de kisugárzott egész testembe, egyik pillanatról a másikra gyötrő életéhség és kozmikus falánkság vett rajtam erőt, mintha mohóságomtól remélhetném megváltásomat, mintha kiehetném magam a halálból. Igen: enni, zabálni! Falni: egy hideg reggelt, amikor a halál, mint egy kemény, kérges csizma arcodba rúg, arcodba tapos, és jajgatni sincs időd, sírni sincs időd, semmire sincs időd, mert épp az időd vész el, a te időd, de ezáltal minden idő: halott vagy. Halott vagy, mert nem éled a saját idődet, nem időzöl a saját életedben, kiestél belőle, mint mondatból esik ki a rosszul illesztett bővítmény. Nem haltál meg, mégis halott vagy, mert meghalni nem annak ellentéte, hogy élni, hanem annak, hogy születni. Mindkét ellentett szó egy állapotba – az életbe vagy a halálba – lépés pillanatát fejezi ki, míg az élni maga az életre szóló cselekvés, amelynek a nyelvben csak a halottnak lenni a tükörpárja. Csakhogy ez egy passzív igeszerűség, nem egy tulajdonképpeni ige, nem cselekvés, mert soha senki nem volt képes hinni a halálon túli cselekvés reális lehetőségében. De hátha ez mégiscsak létezik és csupán a kifejezéséhez hiányzik a kellő ige? Hátha visszatérne egyszer valaki és elmesélné nekünk, mit jelent az, hogy – halni? Milyen hosszú folyamat, hol veszi kezdetét, akkor-e, amikor ráeszmélünk a világra és arra, hogy nem vagyunk vele azonosak, vagy akkor, midőn rádöbbenünk: az idő úgy pereg át rajtunk, mint szétterpesztett ujjaink közt a finom tengeri homok. Vagy talán akkor, amikor mindezt átélve azt látjuk, hogy elfásultunk és megcsömörlöttünk, lényünk érzéketlenné vált a közegre, az időre, a hidegre, melegre, a felhős égre, az esti fuvallatra, vagy akár csak az épp születő, zöldellő tavaszra? Igen, ez a legfontosabb kérdés, mikor kezdtem halni, vajon akkor-e, amikor apám, még gyerekkoromban, először hozott erre a vidékre, és a vizek, a folyók, a tavak nem szólítottak meg, így aztán nem is voltam annyira oda értük; az eső, az erdő, a napsütés hasonlóképpen... Annyit sugalltak csupán, hogy együvé tartozunk és ez maga a boldogság, de hát ennyit magamtól is éreztem, tudtam... Mikor aztán megértettem, hogy nekem és a természetnek nincsen közös sorsunk, vagyis hát én egy idő után eltűnök, ő viszont megmarad, akkor hirtelen rányílott a szemem és megtetszett, de nem azért, mivel szép volt, hanem mert mindent túlél, és amiként én megszülettem, az örökkévalóság hosszantartó igézetében, mások is világra jönnek, és ugyanolyan szemmel néznek majd rá, mint én tettem. – Ez még az élet volt, ez a naivitás, vagy már benne fészkelt a végső elidegenedés mindentől, ami él és ami bekövetkezik, hisz most, ahogy itt fekszem ugyanabban a havas tájban, és hallgatom apám ingaórájának kíméletlen kattogását, most minden mérhető, minden mozgó és minden élő dolog úgy rémiszt engem, ahogyan a jövő. Mert a jövő, akár az, ami már elmúlt, érinthetetlen, merő feltevés. E pillanatban fehér üresség vesz körül, várom a következő pillanatot. Az időt mérni munkahipotézis, nem több. De ami él, észlelhető, és ez kötelez bennünket arra, hogy mérjük a sosem változó, állandó időt. Az időt, amely soha nem kezdődött el, és soha nem ér véget. Soha.

Apám horkantása zökkentett ki révületemből. Magamagát is felriasztotta krákogásával, hosszas ébredezés és a másnaposság minden jele nélkül felült az ágyban és kijelentette, hogy ma meglátogatjuk a farkassá változott öreg ruszin sírját. Még mindig részeg, döntöttem el magamban, de nem ellenkeztem.

Rácáfolt feltételezésemre, meglepő élénkséggel és koncentráltsággal indította a napját, vagyis hát: a napunkat, hiszen fél órával később már újra vele szemben ültem az asztalnál, hogy az ijesztő mennyiségű szalonnás rántotta rám eső felét elfogyasszam. Miközben szaporán nyeltem a falatokat, fel-felidéződött hajnali szorongásom és éhségem, amelynek most semmilyen nyomát nem tudtam felfedezni magamban, ellenkezőleg, még alig tartottam adagom felénél, amikor elégedett jóllakottsággal hátradőltem. Apám ekkor szólalt meg először, estig nem eszünk ám, figyelmeztetett, de én inkább az erős és forró teából kortyoltam nagyokat, mint aki el sem tudja képzelni, hogy nemsokára megéhezhet.

(folytatjuk)

A novella törzsszövegében dőlt betűkkel szedett részletek az idegen nyelvből fordított vendégszövegek. A fenti próza megalkotásának előtörténetét a Színkép idei 3-as, 4-es és 5-ös számában ismertettük (szerk. megj.).