<<előzmény

Balla D. Károly

Tejmozi (2.)

Talán azt kellene elmesélnem, hogy azon az utolsó nyáron, amikor még mind együtt laktunk tágas városi lakásunkban, minden reggel feszítő vágy ébresztett, s amint hasamra feküdve, félig még álomban, félig már éberen próbáltam legyűrni a test számomra akkor még alig ismert kényszerét, amelyet egyaránt éreztem kellemetlennek és örömöt kínálónak, szégyenletesnek és büszkeségre feljogosítónak, aközben első gondolatom mindig akörül forgott, vajon derűs reggelre ébredtem-e, vajon besüt-e a nap apám műtermébe. Ez mindennél jobban foglalkoztatott, meglódította vagy visszafogta fantáziámat aszerint, hogy a nyugati égre nyíló ablakom milyen foltot rajzolt a padlóra, fényeset és éles kontúrút avagy csak amolyan elmosódott-világosat. Ebből következtettem arra, hogy túlnan, a ház másik oldalán süt-e a nap, s ha igen, eléggé erősen és folyamatosan-e, netán csak bágyatagon, felhők mögül kibukkanva. Ha borút láttam, akkor az ébresztő feszülés hamarább abbamaradt, ám ha verőfényt sejtettem, akkor fokozódott izgalmam, s egyszerre sarkallt arra, hogy mihamarább felkeljek, illetve arra, minél tovább ágyban maradjak, dédelgetve az egyre égetőbb sóvárgást, kicsiholva testemből az önző örömöt, hogy éretlenül feltételezhessem: az effajta vágyaknak létezne egyszemélyű beteljesülése, s lenne egyáltalán valami értelme a szenvedélyeknek, ha az ember a maga számára tartogatná csak őket.

Az egészen korai fényeket és a szünidős egyetemista lányokat kedvelte leginkább apám. A modellek hajnalban érkeztek felvillanyozva, izgatta őket a szokatlan feladat, csitítani kellett őket, hogy minket fel ne ébresszenek; erre aztán megjátszott buzgósággal kezdtek óvatoskodni, lábujjhegyre álltak, suttogtak, de a surranásaikkal és sistergésükkel keltett zajok mintha még élesebbek, vagy legalábbis izgatóbbak lettek volna a természetesnél. Én ilyenkor már ébren voltam, megállapítottam, süt-e a nap, s ha úgy véltem, hogy igen, akkor kivártam, míg a lányok apámat követve betipegtek a műterembe, megitták kávéjukat, amellyel a Mester kedveskedett nekik, aztán levetkőzve várták, hogy beállítsa őket a szükséges pózba, s amikor az alig hallható muzsika első foszlányai a frissen felnyitott festékes tégelyekből áradó illattal szinte egyszerre szűrődtek be hozzám, kikeltem ágyamból.

Csak résnyire kellett nyitnom az ajtómat, és máris ráláttam a szembülsőre, a műterem tejüveggel berakott ajtajára. Apám roppant kényes volt a fényre, azt mondta, arra is szüksége van, amennyi a délre napsütésben úszó előszobából érkezik. A tejüveg szépen szórja a fényt, ezt tétetett a tetőablakba is, ettől vált a műterme szemet bántóan ragyogóvá, hunyorgott ő is, de épp ezzel az összecsippentett szemével látta olyannak a világot, amilyennek szerette: a tárgyakat eltúlzottaknak, saját kontúrjaikon túlcsordulóknak, a színeket vibrálóknak, egymásba rezgőknek, a viszonyokat valószerűtlenségükben feltárulkozóknak.

Én nem ezt a túlexponált valóságot kerestem, egészen más miatt tapadtam a tejüvegre.

Mozgó képet leginkább addig láttam, amíg instruálta, beállította modelljeit. Leültek és lábujjhegyre álltak, guggoltak és könyökre dőltek, emelték, nyújtották karjukat, hajlították, keresztbe tették lábukat, oldalt fordultak vagy szemből, lebbent a hajuk, domborodtak fent és lent, elöl és hátul, mígnem mozdulatlanná váltak. Apám felhangosította a gramofont, és én meredhettem vállra és combra, kebelre és ölre, képzeletben egészítve és élesítve ki a fényes tejben úszó részleteket, visszaidézve vagy továbbforgatva azt, amit láttam vagy látni szerettem volna. Idő után már bennem pergett a film, én vetítettem rá vágyképeimet a matt felületre, így hatoltam be a műterem elzárt világába, így férkőztem közelébe titkoknak és tilalmaknak, meztelen nőknek – és apámnak.

Mígnem egyszer, amikor legmélyén lebegtem teljes révültségemnek, anélkül, hogy a zene félbeszakadása ezt előre jelezte volna számomra, váratlanul felhasadt a mozivászon, és – meztelen testére öltve apám egyik ócska, festékes köpenyét – elő nem lépett a csodák országából a legszebb tündér. Komoly, barna szeme oly rejtelmesen átlátszatlan volt, akár egy távol-keleti hipnotizőr tekintete, és ha valakire egyenesen rábámult, szeme alsó pereme és nedves alsó szemhéja között fehér félhold bölcsője húzódott. Hosszú pilláiról azt gondolta az ember, sötétíti őket, és ez így is volt. Vonásait két dús, kiszáradt ajka mentette meg a manócska-kellemtől, s amint ezekkel az ajkakkal megformált egy hangtalan szót, köszönést talán, és amint szuggeráló mély barnaságával egyenesen a szemembe nézett, én ott egyszerre hullottam alá a holtak világába és repedtem ki a magzatburokból, elkárhoztam és megváltva feltámadtam, igen, ez volt az az ismételhetetlen csoda, amikor eddigi életemben egyszer megtapasztaltam az átváltozást, a nagyszerű és fájdalmas átlényegülést, amelybe egyaránt belesűrűsödött minden szorongó órám és felszabadult percem. Ott és akkor semmisült meg az apja titkaira sóváran áhítozó fiú és állt talpra a büszke férfi. A kamasz elpirulva lesütötte volna szemét és szégyenében se moccanni, se szólni nem tudott volna, de a férfi nemcsakhogy állta az egymástól távol ülő szemek átható fekete tekintetét, hanem kilépett az ajtónyílásból, tett egy mozdulatot, és talán felindultságában a nő elérhetősége iránt, elragadtatásból sápadt, kéjsóvár bőre, ruhája alatt rejtőző, vad és természetes meztelensége iránt, megérintette a vállát ott, ahol az ócska, festékes köpeny félig lecsúszott róla.

Ekkor hirtelen felötlöttek bennem bizarr olvasmányélményeim, és arra gondoltam, vajon van-e a tündéreknek „vaginájuk”? A hipotézis: igen, van nekik. Sőt, a tündér-„vaginának” fogazata van, amely elsősorban az élelem megrágására és emésztésére szolgál, ám alapvető segédeszköz szexuális kapcsolatkor is (emiatt a múlt idők legnagyobb hősei kerülték a tündérekkel való szeretkezést, és jogosan hitték, hogy ez a szenvedély végzetes, sőt, halálos is lehet). A vagina dentata képzetének felmerülésével ágyékomba azonnal éles fájdalom hasított, megsemmisítő, égető kínt éreztem, s mire a tündér egy cinkos mosollyal tovalibbent a fürdőszoba felé, azon vettem észre magam, hogy túl vagyok az első olyan élvezeten, amelyet nem én csiholtam ki magamból, s amely, ahogy ezt korábban hiába kívántam, igazi lelki megrázkódtatással járt. Visszahúzódtam szobámba, és egyszeriben nevetségessé váltak számomra a hajnali fantáziálások csakúgy, mint az ostoba leselkedés a tejüveg előtt.

Igen, el kellene mesélnem akkori magamat, ahogy tétován állok a bizonyosság kellős közepén, és ahelyett, hogy valami felszabadultságot éreznék, eluralkodik rajtam a teljes kétségbeesés, amelyben nem az a legbénítóbb, hogy képtelennek tartom magam akár a legegyszerűbb elgondolás megvalósítására, bármilyen következő lépés, még oly apró cselekedet megtételére is – hanem az, hogy rádöbbenek: voltaképp nem vagyok azonos sem azzal, akinek fel kellene szabadulnia gátlásai és gyerekes nyűgei alól, sem azzal, aki kétségek közt tipródik tehetetlenül. Kívülről látom ezt a tudatában meghasonlott, szerencsétlen flótást. És a kétségbeesésen túl a reményvesztettség tör rám, és hirtelen, váratlanul, mint mindig, amikor rámtör, hirtelen eszembe jut, hogy meghalok.

(folytatjuk)

A novella törzsszövegében dőlt betűkkel szedett részletek az idegen nyelvből fordított vendégszövegek. A fenti próza megalkotásának előtörténetét a Színkép idei 3-as, 4-es és 5-ös számában ismertettük (szerk. megj.).