<<előzmény

Balla D. Károly

Tejmozi (1.)

Talán azt kellene elmesélnem, milyen sokáig készülődtem arra, hogy apám történetét megírjam. Rendezgettem kusza érzelmeimet, keveredett bennem harag a megbocsátással, ragaszkodás az örök menekülési vággyal, szeretet az eltaszítottság nem múló sértettségével. Gyakran éreztem úgy, tisztába jöttem kettőnk viszonyával, akár hozzá is foghatnék a munkához, de valahogy a szándék sehogyan sem tudott cselekedetté válni. Az esetleges tettre vonatkozó első gondolatom mindig egy fehér, ágaskodó lóhoz kapcsolódott, amelyet lovasa arra bátorított, hogy ugorjon át egy szakadék fölött, amelytől irtózik ló és lovasa egyaránt. A félelem, hogy kudarcot vallok, erősebb volt az elhatározásnál, túl nagynak és titkosnak éreztem a távolságot, amely az elérhetetlen öreg kalyibától elválasztott. Hiába láttam apámat, amint meglehetős egykedvűséggel tett-vett a ház körül, átrakta a fürdőházban a kályhát, kijavította a kerítést a ház körül, felhasogatta a favágítón a fenyőrönköket, melyek már tavasz óta ott hányódtak az ablak alatt, a tornác elé meg odadobott pár deszkát, hogy reggelente ne a vizes fűre kelljen kilépnie. Láttam őt, láttam szobám ablakaiból, láttam a házban teát főzni, kenyeret pirítani, felállni sóért, kiskanálért, és láttam a zömök, sötét faépületet is a nyirkos tájban, és külön a domboldalt az elvadult szedressel, és a falut a dombon túl, hiába jelent meg előttem mindez tisztán és érzékelhetően, mert amint közelebb léptem, hogy jobban kivehessem a részleteket, hogy megragadjam őket, belekapaszkodjam az ismerős formákba és színekbe – amint közelebb léptem, az ablakok mögött lassan láthatatlanná vált a táj, és egy idő után csak saját arcomat láttam az üvegben. Arcomat, amelyről néha ugyanolyan nehéz megállapítanom, vajon a sajátom-e, mint régi leveleimről vagy kamaszvágyaimról, mint az apám mellett az ő fiaként megélt múltamról, eltaszított és árva jelenemről, a fülembe érthetetlen szavakat suttogó jövőről. Álltam az ablak előtt, mintha valami út végén, ahonnan már nincs tovább, néztem arcomat, a létezésnek ezt a tétova, elmosódó jelét. Úgy éreztem, elvezettem egy jelet az út végéig, és aztán elvesztem. Gyere, találj meg!, apám, kutasd át értem a lét kuszaságát, nyisd rám a beszorult ajtót, gabalyíts ki a rám tekeredett pokrócok alól, fogj kézen, vigyél magadhoz, oda, a szakadékon túli házadba, amelyben soha nem lehettem otthon és oly ritkán lehettem vendég, s amelyből, mint magadból is, idő után végleg kizártál mindnyájunkat.

Újra megjelent a fényes, fehér szőrű paripa, ágaskodott és fújtatott, és én nem tudtam, melyikünk irtózata nagyobb, melyikünk fél jobban attól, hogy sem erő, sem lendület, sem vágy, sem akarat nem lehet elegendő a tátongó mélység leküzdéséhez. Apám öreg faháza az egyetlen értelmes, de elérhetetlen valóságnak tetszett, míg húgom és én magam a jelenlévő, de értelmetlen és absztrakt világot alkottuk, amelyet őtőle eltávolodva hiába találtunk, alkottunk vagy képzeltünk magunknak, mert beszőtte az álszentség, a csalás, a megvesztegetés; mintha ő, apám lenne a tiszta és biztonságos öreg kontinens, és mi a Semmi óceánján túli ismeretlenség. Tisztában voltunk azzal, hogy amióta az apai ház kivetett magából, csak árnyak vagyunk. Valóságosnak tettettük magunkat, mintha tanulnánk, mintha az életre készülnénk, mi, álemberei az Új Világnak, annak egy ismeretlen sarkában, ahol jelen volt az újat oly gyorsan behálózó korrupció valahány emlékeztetőjegye, jelen volt lélek és test prostitúciója, a fertő és romlás, a hanyatlás és enyészet, amelyből sem kilábalni nem vagyunk képesek, sem megszokni annyira, hogy ne érezzük magunkon az állandó hullaszagot. Ám ezt így, ilyen nyersen kimondani egyikünk sem merte, én is csak annyit vallottam be húgomnak, hogy igazság szerint gyakran ébredek nosztalgikus vágyódással ama ország után, amelyben rozoga körhinták voltak és derűs kisvárosok, s a föld itt-ott picinykét remegett. Mostanság minden olyannak tűnik, mint egy átlagos államban: van kormány, vannak városok, utak, folyók, csillogó-villogó autók, újdonsült milliomosok, köztisztviselők számtalan változatban, bankárok, tolvajok, rendőrség – ám mindez valahogy vacakul rímel a szokványos életről alkotott elképzelésekkel; csak ezt, csak a szokványosságot, az unalmat, a kisszerűséget róttam fel, szót se ejtettem az életemen hatalmasodó hullafoltokról, sem arról, hogy megőrizni remélt fiatalkori eszményeimben elmerülve hányszor éreztem mérhetetlenül idegennek azt a valakit, aki az én szememen át immáron felnőttként nézte meglehetős ijedelemmel ezt a tobzódó dekadenciát, aki elkeseredett igyekezettel hátrált volna vissza a múltjába, de aki sehogyan nem tudott kilépni a kétségbeesésből – mert közte és a különös, zseniális, koraérett iskolásfiú között olyan fényűr és olyan árnylepel húzódott, amelyet semmilyen erő nem győzhetett le, nem szakíthatott át.

Hideg, csikorgó tél volt, amikor utoljára kint jártam apámnál a kis faházában. Akkor már rég nem tépelődtem azon, miért hagyott el minket, és nem próbáltam rávenni, visszaköltözzön hozzánk. Tudtam, ezzel csak tovább rontanám kapcsolatunkat. Megértettem, hogy terhére voltunk, nem kívánt utánfutók... egy idő után megutált volna, amiért valami olyasminek a megvalósítására kényszerítettem, amit valójában nem óhajtott. Próbáltam hát elfogadni remeteségét, és az éveken át tartó otthoni keserűsége és mogorvasága után gyér látogatásaim során felfedezni véltem azt a visszafogott, észrevétlen derűt, amely, mi furcsa, ráncok formájában költözött arcára. Belső aggastyáni korához már negyvenévesen is próbálta hozzáöregíteni fiatalos külsejét, de ez soha nem sikerült neki; talán a természet közelségétől remélte a változást, talán abban bízott, a nap és a szél kicserzi bőrét, elszürkíti haját, szakállát. Két nyárral ezelőtt ugyan a ráncok, melyekre azért vágyott, hogy idősebbnek lássék, csakugyan megjelentek arcán, ezek azonban nem azok az elszánt barázdák voltak, amelyektől azt remélte, hogy amikor elkomorodik, ellentmondást nem tűrő tekintélyt kölcsönöznek majd vonásainak – erőtlennek és kicsinyesnek tűntek, csalódást okoztak neki, de talán egyszersmind fel is szabadították az öregnek látszás kényszerű vágya alól és visszahelyezték saját életkorába és – igen, ezt kell mondanom: – talán még családi állapotába is. Ezért történhetett, hogy velem is kezdett nem úgy beszélni, mint szigorú agglegény, akinek fennkölt nyugalmát megzavarják a szomszédok ebadta kölykei. Igen, akkor váltunk el először úgy, hogy visszahívott. Szokása szerint nem ölelt meg, kezet sem nyújtott, nézett a távolba, a domboldal méregzöldjébe fúrta tekintetét, úgy mondta, legközelebb jöjjek télen. Tudtam, igaza lehet: a táj, amelybe mostani élete már belegyökerezett, szép volt tavasszal, amikor zsenge zöldek harsogtak mindenfelé, szép volt dús nyári súlyosságában és rőtbe, barnába forduló őszi érettségében. De mégis: télen volt a legszebb. És ekkor illett legjobban apámhoz, pontosabban ő illett legjobban hozzá hunyorgó szemével, hideg kimértségével, jegesedő idegenségével és karakterének azokkal az éles sziluettjeivel, amelyek csak ferde téli napsütésben mutatkoznak meg a szikrázó havon.

Este volt, amikor megérkeztem. Ahogy fejemet behúzva – be ne üssem a homlokgerendába – beléptem a házba, mint rendesen, most is arra gondoltam, nem kellett volna eljönnöm, csak megzavarom magányában, és engem is felkavar zordsága, nyersesége, amint kegyetlen ítéletet mond mindenről, ami beszélgetésünk során szóba kerül.

Úgy tetszett, apám pontosan tudta: a mai napon, éppen ezen az estén fogok betoppanni. A frissen terített asztalon két tányér, sötét zöld üvegben jófajta szilvórium, kancsóban gyöngyöző könnyű bor, az illatokból ítélve alighanem vadast is készített, félbehagyott sakkpartink bábui pedig érintetlenül sorakoztak az asztal közepén a két tányér között.

Meg nem ölelt, kezet sem adott, köszönésként krákogott egyet, de szemével, fejmozdulatával azonnal az asztalhoz hívott, maga is letelepedett velem szemben. Hosszasan hallgattunk, miközben természetes kíváncsisággal fürkésztük egymás arcát. Volt az egészben valami szertartásosság, mintha hosszú idő óta először próbálkoznánk a régen elfelejtett, bűnös módon elhagyott rítussal, amelynek újrajátszása óhatatlanul ünnepélyességet kölcsönözhet gesztusainknak.

Csak nem békülni akar, rémültem meg a gondolattól, hiszen apám az a fajta nehéz ember volt, akivel rosszban lenni sokkal kényelmesebb állapotnak bizonyult, semmint meghitt egyetértésben. A köztünk kialakult és állandóvá merevedett, a kezdeti indulatokról már leszakadt haragban-lét mindkettőnk számára elviselhetővé tette mind az együtt töltött ritka és rövid alkalmakat, mind a hosszú távolléteket. Csak nem akarja ezt a biztonságosan rideg távolságot most vacsorával, itallal, sakkal felszámolni, csak nem számít arra, felkínálom neki a lehetőséget, hogy apámnak érezhesse magát és engem fiának tudhasson? Nem, ezen már túl vagyunk, a magam részéről nem lennék képes visszatáncolni; őt is csak újabb csalódás érné.

Töltött; koccintás nélkül felhajtottuk a szilvapálinkát, és ahogy erős férfiakhoz illik, meg se köszörültük a torkunkat, nem ettünk és nem ittunk rá semmit, csak arra ügyeltünk, hogy amikor megszólalunk, meg ne bicsakoljon hangunk. Ám egyikünk sem törte meg a csendet, apám közelebb tolta hozzám a táblát, várakozó pillantást vetett rám, aztán állát tenyerébe támasztva fél kézre könyökölt, és az állás tanulmányozásába kezdett.

Tudtam, hogy én lépek, és azt is, az eltelt hónapok alatt egyszer sem elemezte a táblán kialakult helyzetet. Jobban játszott nálam, s ha azt akarta, számára is izgalmas legyen a parti, nem adhatott magának semmilyen előnyt, nyár óta ő is most latolgatja először az esélyeket és a következő húzásokat. A sakkelméletben is járatos, nagy tudású játékos volt, én inkább ösztönös-szenvedélyes, aki jól kihasznált intuíciómmal könnyen zavarba hozhattam. Ettől lehettek összecsapásaink izgalmasak, a mostani is ilyennek ígérkezett, minden figyelmemmel a logikáját igyekeztem megfejteni, ő ugyanígy próbálta kifürkészni a ráérzéseimet – pár perc, és már meg is szűnt körülöttünk a világ.

Ha semmi másban nem is, de a sakkban egyenrangú felnőtt partnernek tekintett. Nem tudhatta, mennyi mindenben öregedtem hozzá, hány dologban csalódtam talán nála is jobban, és miként égett ki belőlem a fiatalság. Igen, lélekben ekkor már alighanem egykorúak voltunk, és ez a játék egyformán kerített hatalmába mindkettőnket: játszani az apám, az ég áldja, jobban tudott, mint élni, s mintha ezekben az emelkedett szellemi egymásra találásokban tudtán és akaratán kívül is pótolt volna valamit abból, amit családapaként nyújtani évtizedeken át elmulasztott.

Amikor úgy érezte, erőset lépett, jól feladta nekem a leckét, akkor felállt, enni hozott, töltött a borból, máskor a tűzre tett, kizavarta vagy beengedte a macskáit, megetette őket a maradékból, aztán együtt mentünk ki, hogy a maga építette kis szauna mögött két gőzölgő arany sugárban belehugyozzuk a makulátlan hóba életfilozófiánkat. Majd megint eszegettünk és ittunk, sok bort a fűszeres ételekre; a harmadik partiban és sokadik órában jártunk, amikor váratlanul, talán a bortól, megeredt a nyelve. Előbb fellengzősen a játékról beszélt, mint olyan erőről, amely az embert kiemelte a sötétségből; hosszan és lelkesen értekezett arról is, hogy az emberben voltaképp három állattípus lakozik, a gazdájának magát mindenben alávető hűséges eb, a ravaszul hízelgő, de végső soron háziasíthatatlan macska, és a vérszomjas, szabadon élő farkas – ecsetelte ennek a hármasságnak a mitikus jelentését és szerepét az archetípusokban; beszélt az idő paradoxonáról, a jelen rövidségébe sűrített hosszú múltról; aztán Huizinga, Jung és Bergson emlegetése után váratlanul a hús pácolásának legjobb módjáról tartott tudományos előadást, majd áttért a bor filozófiájára. Ha a bor képes arra, olvasta nemrég, hogy szüret után, évek múltán is önmaga körül palástot képezzen, alkoholos gélből csodálatos burkot, akkor a bor valóságosan él, akkor benne éjjel-nappal titkos, felfoghatatlan élet történik. S beszélt tovább, kipirulva, boldogan.

Ekkor úgy tűnt, apám mindig is épp ilyen életre vágyott, ezért idegenítette el magától családját, ezért költözött ki a természetbe, ezt kereste játékban, elfutó időben, ételben, italban, szelídíthetetlen macskák jellemében, kutyák csüggő odaadásában, szabad és éhes farkasok éjszakai üvöltésében.

Egy nem várt lépésem után sértődötten elhallgatott, észrevette, hogy amíg figyelmét lazítva beszélt, én javamra billentettem a játszmát, elmélyülten koncentrálni kezdett hát, és most én álltam fel, hogy kicsit megmozgassam tagjaimat. Körbejártam a szobát, aztán megálltam a komód előtt, amelyen apám mindenféle lomot, ócskaságot tartott. A macskák mintha csak azt várták volna, hogy mászkálásomban megállapodjam, serényen dörgölőzni kezdtek a lábamhoz, eközben nem egyszer feltolták a nadrágot a vádlimon, hogy bőrömhöz dörzsölhessék izgató, elektromos szőrüket. Egymás után vettem szemügyre a fura kacatokat, a félig szétszedett vekkert, az elrepedt nagyítóüveget, a változatos tartalmú tégelyeket és dobozokat, felcsévélt huzalvégeket, a cédulákkal teletűzdelt, elkoszlott recepteskönyvet, a félig kinyomott tubusokat és legkülönfélébb kupakokat, dugókat, a hiányosnak látszó kártyapaklit – míg néhány ócska, gyűrött fotóra tévedt a tekintetem; nem sokat láthattam belőlük a félhomályban, találomra felvettem, a fénybe emeltem hát az egyiket. Nem is tudom, meglepődtem-e vagy elérzékenyültem, amikor felfedeztem: ott az a gyerek apám műtermében – én vagyok. Meg azért lepődtem először, mert nem ismertem, sosem láttam ezt a fényképet, és ebben a pillanatban, amikor kezembe került, nem voltam a találkozásra felkészülve. Meghatódva azért voltam másodjára, mert lám, az én zord apám mégis-mégis… Na de itt, csak így idedobva gyűrötten a koszos lomok közé? – fogalmazódott harmadik érzésként a harag. Ám hamar megnyugtattam magam. Miért, mit vártál? Féltett családi albumot a kulcsra zárt lenyílóban? Díszkeretes, naponta törölgetett, csillogó üveg mögé konzervált fényképek családi oltárát az ágy fölött? Mit vársz ettől az embertől, és miért vársz tőle még egyáltalán valamit? Fogd ezt a képet, nézd a gyerkőcöt, ujjbegyedet arcán járatva vedd sorra a tükörből talán még ismerős vonásokat. Ne törődj a mogorva öreggel. Ne törődj a macskákkal, amelyek ott tekeregnek a lábad körül, csak állapodj meg a hétéves kisfiú arcán. Mutasd szétálló fülét, lesütött szemét, rövidre nyírt haját... Menj még közelebb ezekhez a szemekhez, mert amit bennük látsz – akár könnyek is lehetnek.