Balla D. Károly

TEJMOZI

egy készülő novella műhelyszövegei
4. közlemény

Azt kellene elmesélnem, hogy azon a reggelen, amikor elindultam vele a hófúvásban, majdnem megszerettem apámat. Szerepe lehetett ebben a hosszú éjszakának, amikor minden korábbinál jobban kitárulkozott előttem (igaz, hogy részegségében tette), szerepe volt benne az ébredésem utáni kozmikus hangulatomnak és minden bizonnyal a sosem látott sűrűségű hóesésnek is. Szinte tömör fehérség vett bennünket körül, át kellett vágnunk magunkat rajta, ezen a lebegően könnyű, de mégis ellenálló közegen. A fehér pelyhek közelünkben jól elkülönültek egymástól, de pár méternyire, úgy látszott, egymáshoz tapadva falat alkotnak, ezen kell majd áthatolnunk, ha elérjük – de elérnünk soha nem sikerülhet, mert amennyit közeledünk feléje, épp annyit távolodik tőlünk. És ekkor, amint rápillantottam a tejfehér háttér előtt elszántan lépdelő apámra, átfutott rajtam, talán csak pillanatra, egy akkor születő, mégis valami süllyeteg múltból felidéződő érzés, inkább csak foszlánya a néven nevezhetőnek.
          Nem tudtam, hová megyünk, s főleg, hogy miért. Apám szűkszavúságából csak annyit értettem meg, számára hallatlanul fontos ez a zarándoklat, és talán az a szent meggyőződése, engem is ugyanarra a hitre téríthet, amelyben ő él itt teljes elzártságában, s amelynek alapja valami teljesen egyedi vallás, különbejáratú egyszemélyes eklézsia, közvetlen telefonvonallal a megtagadott Teremtőhöz. Igen, apám abban az istenben hitt, amelyik nem létezik, amely nem teremtette a világot, amely ősszellemként nem őrködik felette, amelyik egyszerűen nincsen. Ezt a hiányra alapozott hitet apám a keleti és az egzisztencialista filozófiákból, és kozmikus világképből és saját élettapasztalatából csapatta ki. Kizárólag ezt a megközelíthetetlen és felfoghatatlan istenhiányt tartotta magánál feljebb valónak, mint olyan valamit, amely kívül áll időn és téren, nem része a világnak, és az attól való különbözősége az egyetlen, ami alapján mégis tudhatunk róla. Csakis egy ilyen világkép felelt meg apámnak, ez engedte meg, hogy többféleképpen vélekedjen az időről, az életről, a halálról, és a létezés egészét úgy fogja fel, mint a Semmi mellényzsebében lassan szétfoszló Valamit. Milyen hatalmas távolságra volt istennek ez a fennkölt és nagyszerű tagadása az én primitív ateizmusomhoz képest! És milyen távolságra volt tőlem ez a kihűlt lelkű ember, aki alig pár lépéssel előttem, mégis el-elmosódóan, de látható elszántsággal gyalogolt a hóesésben, mint valami filmbéli figura, aki ottmaradt a kifehéredő vásznon, miután a celluloid szalag már rég lefutott az orsóról.
     És én majdnem megszerettem ezt az öreget ott a fehér villódzásban, volt valami egyszerre megejtő és impozáns abban, ahogy ment, lépdelt, gyalogolt, haladt a maga útján az én apám a maga taposta ösvényen, és nekem most jólesett nyomába lépnem, követnem őt valahová, valamihez, valamiért, ami neki hallatlanul fontosnak látszott.
     Fogalmam sem volt, merre járunk, és arról sem, apám hogyan tájékozódott ebben az észlelhetetlen tájban. Időnként észrevehetően balra fordultunk, már-már azt hittem, elérjük a folyót, máskor mintha jobbra tartottunk volna, vártam, hogy elérjük a bozótost, dombot, de nem. Ehelyett egy sötét gomolygás tűnt fel előttem, és csak amikor törzsének már majdnem nekimentem, akkor mutatkozott meg a magányos vadkörtefa. Itt most szusszantunk egyet, jelentette be apám. A fa alatt nem volt összefüggő a hótakaró, itt-ott sárgállott a homokos föld, és egy helyen fehér kövekkel körberakott tűzhely fekete üszkei meredeztek ki a hóból. Néhány rönk is állt a szalonnázóhely körül, apám az egyikre letelepedett, mutatta a másikat, kicsit ferdére fűrészeltet nekem. Csak úgy tudtam elhelyezkedni rajta kényelmesen, hogy félig háttal ültem apámnak, s mintha ezt szándékosan rendezte volna így, ahogy megtelepedtem, s ő meggyőződhetett arról, nem látom az arcát, mesélni kezdett Bodinról, az öreg ruszinról, aki azért jött haza az óceánon túlról, hogy megélje a szabad farkasok életét és ezzel a tapasztalattal fekhessen a szülőföldbe.
     A történet teljesen valóságosan indult az Új Világba induló, ott szerencsét próbáló ifjúról, küzdelmeiről, munkájáról, családalapításáról. Erőfeszítéséről, hogy fiát taníttassa, öröméről, amiért sikerült ügyvédet nevelni belőle, bánatáról, amiért idegen nyelvű és vallású meny került a házhoz, újbóli boldogságáról, amikor az unoka megszületett. Misztikus fordulatot azzal vett a történet, hogy Bodin öregségében, megérdemelt nyugalmában váratlanul égi jelet kapott őseitől, s ez megváltoztatta életét, amelynek ettől kezdve egyetlen célja és értelme a hazatérés volt. Innen kezdve néha el-elvesztettem a szálat, apám elbeszélése is szaggatottabbá, néha követhetetlenné vált. Annyit megértettem, nem nyugodhatott az öreg ruszin addig, míg vissza nem tért, meg nem találta gyermekkora vidékét, s bele nem költözött abba a tájba, amelyből véttetett. Ócska faházat vásárolt, abban lakott magányosan, ahogy szerette volna, a környékbeli asszonyok sokat érő idegen pénzért hordták neki a túrót, tojást, házi kenyeret. De nyugalma továbbra nem lehetett teljes, mert belső hangok és látomások gyötörték. Egyre többet járt az erdőbe, nem egyszer napokig elő sem került, mígnem a közeli falvakban, tanyákon híre ment, hogy a vén amerikás rossz szellemekkel cimborál. Egy hajnalon aztán szörnyű hangokra ébredtek az emberek a faluszélen, vasvillát, fejszét fogták a férfiak, elindultak a hang irányában, s az erdőszélen, egy bokor alatt megtalálták az öreget. Négykézláb állt, fejét a magasba emelte és farkasmód üvöltött, talán órák óta. Majd reszketni kezdett, rángó tagokkal eldőlt. Bodin addig remegett a bokor alján, amíg vissza nem nyerte emberi alakját. Ájultan egy kunyhóba vitték. Nem beszélt arról, hogy mi történt vele. Később rendszeresen visszajárt arra a helyre, s halála előtt egy négyszögletű kőlapot helyezett el ott a következő szöveggel: „Köszönöm a farkasnak, hogy farkas lehettem.” Az emberek kerülték ettől kezdve. A szigorú grékus papot, aki azt gondolta, segíthet rajta szörnyű megszállottságában, kikergette a házából. Egyedül a környék bölcsének tartott vénséges rabbit engedte magához, aki szelíd szemével ha másra nem is, egy vallomásra csak rábírta. Ne küzdd le mindenáron a benned élő fenevadat, de azt se hagyd, hogy ő győzzön feletted. Ha üvölteni is támad kedved, akkor is tudd, hogy ki vagy. És Bodig furcsát válaszolt. Igazad van, öreg: ruszin vagyok, voltam, s leszek mindhalálig. Azt a kőlapot mégis elhelyezte azon a helyen. Ahogy meghagyta, a közelben temették el, a temető legeslegszélén. Aki ott nyugszik, arról nem tudni, az ember-siratta halottakhoz tartozik-e, vagy a vadak-járta erdőszélhez. No, az ő sírjához megyünk most, mondta apám, és már fel is állt a tönkről. Csak akkor indultam utána, amikor egy pillanatra eltűnt a hóesésben.

Ahogy kitavaszodott, heteken át tervezgettem: talán ismét elutazom apámhoz. Mentem is volna, meg nem is, a lehetőség egyszerre vonzott és taszított, és ez a kettőség meglepett. Korábban mindig egyértelmű volt a nem, és csak ezt leküzdve szántam rá magam az utazásra. Egyáltalán nem a hiányérzet motiválta látogatásaimat, sokkal inkább a lelkiismeret-furdalás. Elvégre a fia vagyok, ha eltaszított, elidegenített is, mégis elsőszülött és egyetlen, ki más zörgessen rá magányában, gondoltam. Most azonban önérdek vezérelt, amikor fontolgattam, melyik napon, melyik héten, mely hónapban szánjam rá magam az újabb látogatásra. Ez belső késztetés meglepett, megzavart. Nem is tudom, mi hiányzott akkor jobban: hogy némán sakkozzunk vagy hogy történeteit hallgassam, hogy beavasson filozófiájába – vagy valami egészen más. Talán nem is a gondolkodó, hanem az ösztönös lényre vágytam, aki úgy beépült a tájba, mintha nem csupán szerves tartozéka, hanem meghatározó tényezője lenne, mintha őáltala nyernének értelmet a legnagyobb és legkisebb dolgok. Hiába jártam nála oly ritkán, számomra – kellett bevallanom magamnak – mégis ő jelentette az évszakok váltakozását, a domboldalt, a folyó völgyét, a hajnali szelet, a hófúvást. Apám volt a völgy csendje, az erdő hangja. A szedres színe. A gomba íze. A borz bűze. A vadnárciszok illata. A tűz forrósága és a víz hidege. Egyre jobban vágytam arra, hogy, mint elutazásom napján, beülhessünk a pici fürdőház izzasztó hőségébe, hogy locsolhassam a vizet az áttüzesedett kövekre és amikor már csontjaim legmélyére is behatolt a forróság, akkor jegeket törve megmártózhassam a patak kiszélesített medrében.
     Aztán valahogy mégsem szántam rá magam, ostoba kifogásokat találtam, hogy most nincs rá időm, majd ha ezt a munkát befejeztem, majd ha azt a valamit elintéztem, ha megkapom a megbízást, ha megérkezett a szerződés, ha már átutalták a pénzt, amint elfogadják a kéziratot, majd ha megjelent a könyv – így lett a tavaszból nyár.
     Azzal áltattam magam, apám még mindig az a mogorva öregember, akinek felnőtté válásom óta ismerem, aki annak örül a legjobban, ha semmilyen hírt nem hall a elhagyott és eltaszított gyermekeiről. Próbáltam elhomályosítani, eljelentékteleníteni kitárulkozásának ritka pillanatait, elhessegettem a képeket, amelyek sakkjátszmáinkat idézték volna fel, nem hagytam, hogy hatalmába kerítsen az érzés, amely a zarándokló hófúvásban el-elfogott. Leginkább pedig húgom vastag borítékának a tartalmát próbáltam feledni; úgy tettem, mintha semmit sem fejtettem volna meg, semmit sem értenék a történet balladai, már-már mitologikus összefüggéseiről, próbáltam inkább felületes lenni, apró dolgokon bosszankodni, s amikor mégis meg-megálltam apám szobámban függő festményeinek valamelyike előtt, akkor inkább, mint annyiszor, a sérelmeimet hánytorgattam fel a gondolatban megszólított alkotójuknak, a tönkrement családot, a korai félárvaságot, amely az ő elköltözésével nemhogy egésszé, hanem hatványozottá, felfokozottá vált. Igen, azt akartam, újra az árvaság oly sokáig tapasztalt tobzódó intenzitása vonjon hatása alá, egyben szabadítson fel mind attól a kényszertől, hogy a nyomasztó érzések kiváltóját meglátogatni szándékozzam, mind a bűntudattól, amiért ezt a gesztust megtenni mégis elmulasztom.
     Amikor megkaptam az értesítést egyesztendős vendégtanári kinevezésemről, megkönnyebbülve éreztem, mégsem kell kettőnk történetében új fejezetet kezdenem, veszem a kalapom, odébbállok, kilépek a saját életemből, kibújok ez alól kínos kötelezettség alól, amelyet én magam szabadítottam magamra kézzel nem fogható, néven nem nevezhető és mondatokba nem foglalható formájában. Hát csak menj, biztattam, nógattam magamat, ez a legokosabb, amit tehetsz, menj el, szakadj ki a megunt mindennapokból. Menj, távozz, fuss, utazz el messzire, de előbb gyűjtsed össze a felhalmozódott törmelékeket, a fölösleges tettek hulladékát, a félbehagyott munkák erjedni kezdő töredékeit, s kiszáradt, rághatatlan érzéseket és az eldugult gondolatokat, minden színevesztett és elkoszlott nagy elhatározást, szedd össze mindet, hogy elmenet az egészet beledobhasd a sarkon már messziről bűzlő konténerbe. Nézz szét még egyszer magad körül, és győződj meg róla, hogy tényleg nem felejtettél el semmit, vidd magaddal a szemeteszacskót, és csapd be magad mögött az ajtót.

Sok időnek kellett eltelnie, hogy utólag azt gondoljam: nem várt vissza. Lezárta magában a kapcsolatunkat azon az utolsó estén, amikor a különös zarándoklatból megtértünk, és ezt véglegessé tette másnapi monológjával, amelyet készülődésem közben mormolt maga elé.
     Igen, ezért bízta rám a húgom tömött borítékját és ezért adta át legkedvesebb könyveit. Előtte hosszasan álldogált a könyvespolca előtt, sorra mutatott rá a legnagyobb tekintélyű tudós elmék könyveire. Majd ha az ő művük nem szent már senkinek, ha annak fennmaradása vagy eltűnése felett csak használhatósága döntene, majd akkor tudnám csak meg, hogy életem során mit csináltam volna szívesen, mondta tűnődve alig értelmezhető újabb bölcsességét, majd, mintha csak találomra, lekapkodott néhányat a vitatottabbak, modernebbek közül, amelyekről feltételezte, kevésbé ismerhetem őket, mint a legnagyobb bölcseleti iskolák megalapítóit. Utólag úgy értelmeztem, ezeknek a gesztusoknak valami hagyományozó, átörökítő jelentésük is volt. Nem kevésbé annak a szűkszavúságnak, amellyel másnap délelőttünk telt. Szinte némán reggeliztünk, aztán ugyancsak szótlanul együtt szaunáztunk. Aztán, amíg holmimat összepakoltam, inkább csak maga elé dünnyögve, újra bölcselkedni kezdett. Nem tudhatjuk, mikor és hol kezdődött az élet, fejtegette, de annyi bizonyos, akkor és ott kezdődött a halál is. A pusztulás folyamatos, semmit sem tudhatunk kezdeti fokáról. Ez olyan, mint a Római Birodalom összeomlása, arról se tudja a kutya se, hogy valójában mikor kezdődött. Fokozatosan gyülemlik fel a világban a végromlás, mint ahogy mibennünk is apránként halmozódik fel a halál. Nem figyeltem rá eléggé, pedig valami szokatlan végrendelkezésnek is hathatott, amit ekkor és ezután mondott. Később csak annyit tudtam még belőle felidézni, hogy a temetőnek az erdőszéllel érintkező részéről beszélt, mint a legkívánatosabb nyughelyről, majd az öreg rabbit emlegette, és újra kifejtette, egyszer mindnyájunknak fel kell ismernie a lelke mélyén lakozó fenevadat, mert nem az eb sajátja az igazi hűség és nem a macskáé az igazi szabadság, csak a remetefarkas élhet tiszta és őszinte életet.
     Mindezt már idegenben gondoltam végig. Eleinte nyugtalanná tett, bántott, hogy ott és akkor nem reagáltam felvetéseire. Vendégtanárkodásom első hónapjaiban, amikor nemigen utazhattam haza, folyton mehetnékem támadt, újra és újra mardosott a lelkiismeret, úgy éreztem, végzetes mulasztást követtem el. Aztán, amikor egy félév elteltével már elszabadulhattam volna, ugyanazzal a korábbi halogató magatartással tartottam magam távol a szándék beteljesítésétől, mint előzőleg, még otthon. Aztán egy álmatlan éjszakán, reménytelen hadakozást folytatva tanári vendégszobámban az itteni enyhe telet vidáman túlélő szárnyas vérszívókkal, a magam számára is váratlanul teljesen megnyugodtam. Akkor történt, amikor hosszas hajsza után végre sikerült kinyírnom egy szúnyogot. Jókora hízott példány, vérrel teli. Vérfolt maradt utána a falilámpa fölött. Győzelmem előbb gyermeki örömmel töltött el, aztán azonnal el is szégyelltem magam, mert valami módon azon hiábavalóságukban hirtelen megmutatkoztak előttem az élet kicsinységei. Nem nevetséges-e, hogy önvéremmel összerondítottam a falfestést - és ez boldoggá tesz? Ilyen kevéssel beérném? És nem komikus-e dolog-e általában is apró bosszúságokkal lekötni energiánkat, és megelégedni, ha bosszút álltunk? Érdemes-e odafigyelni kicsinyes intrikákra, olcsó pletykákra; van-e értelme a szakmai féltékenységnek, a becsvágynak, a kilihegett karriernek? És nem mérhetetlen ostobaság-e minderről azt hinni: ez a valódi élet. Nem apám-e az, aki a maga elvonultságában éppen azáltal részesül a teljességből, hogy felhagyott a hívságokkal, hogy kivonult a mindennapos nyüzsgésből, mert még a művészet elefántcsonttornya sem nyújthatott számára elegendő védelmet, hát inkább feláldozta azt is, odavetette a mulandóságnak a műveit, magunkra hagyott bennünket és kivonult a civilizációból, hogy állatok és filozófusok társaságában töltse maradék életét. Mérhetetlen önzésnek hittük, de nem inkább alázat volt-e, a saját életének beteljesítése előtti megadás.
     És ekkor megnyugodtam. Mert rájöttem, minden a lehető legnagyobb rendben van az én apámmal, sokkal inkább, mint velem, húgommal vagy bárki mással környezetemből. És ajzottságomat, amely a magas frekvenciája miatt roppant idegesítő zümmögéstől vette kezdetét, a szenvedélyes papucsdobáló vadászatban kulminált, majd a vérszívón aratott barbár győzelemben teljesedett ki, felváltotta valami angyali harmónia, amely arra képesített, hogy fölébe emelkedjek eddigi aggodalmaimnak, elvessem kicsinyességemet, de anélkül, hogy a világ nagy dolgaihoz mért kicsiségemről megfeledkeznék. A megbékélés fennkölt, de mégis végtelenül egyszerű érzésével feküdtem vissza ágyamba, és mikor rövid alvás után reggel felébredtem, két dologban egészen biztos voltam: abban, hogy apám már nem él, és hogy most már el tudom kezdeni róla szóló regényemet.