Balla D. Károly

TEJMOZI

egy készülő novella műhelyszövegei
3. közlemény

<<<előzmény

  Aztán eleresztett, egész testében hátrahanyatlott. Gyámoltalan kisgyermekként nyöszörögni kezdett, sírós, elvékonyodott hangon hol a nagyanyám, hol a húgom nevét mondogatta, mintha szólongatta volna őket, mintha segítséget várna tőlük, sokszor nem is értettem, melyiküknek címezi zavaros panaszait, miközben az én arcomba néz. Végül mintha kicsit kijózanodott volna, hozzám kezdett újra beszélni. Hangja kitisztult, tékozló fiúnak és tékozló apának nevezte magát. Azt hittem, teljesen magához tért, de a két nő – anyja és lánya – teljesen összekeveredett szavaiban, szinte egy alakot formált belőlük, mondatainak elején még nagyanyám volt az Ő, a végére húgom lett belőle, és ezt olyan következetesen vitte végig gondolatmenetén, hogy egészen megijesztett ezzel a furcsa, de láthatóan jól fejlett komplexussal. Mielőtt ültében elaludt volna, ezeket mondta: „Állandóan újraolvasom leveleit, és megannyiszor látom magamat a gyermekkori házban, mostantól fogva ott lakom, többé nem itt vagyok, hanem innen sok ezer kilométerre, öregember vagyok, aki szomorú tea mellett várja lánya látogatását, megfáradt férfi vagyok, akit már semmi sem vidít fel, magányos férfi vagyok, aki a távollévőre gondol, haldokló vagyok, aki úgy írja leveleit, mintha kék tintát vérezne.”
     Mindezt visszaidéztem reggel az ágyban, furdalt az önvád és a kétely, vajon szabad volt-e apámat ilyen feltárulkozásokig eljuttatnom a belé töltött alkohollal és azzal, hogy egyszer sem mondtam ellent, nem olvastam fejére sem nagy ívű hazugságait, sem kisszerű mesterkedéseit; és főleg középszerűségét nem, azt, amitől a legjobban rettegett. Hiszen ezért látatta magát felváltva előbb nagy, sikeres művésznek, hódító nőfalónak és a társaság központjának, majd a művészetben végleg csalódott remeteéletű aszkétának, mert azt a valakit nem tudta elviselni, aki a kettő között önnön szürkeségétől szenvedett. Ezt megértenem rosszul esett, nyomasztott az az ostoba, de letehetetlen  teher, amelyet apám vett nyakába a maga számára is elviselhetetlen természetével, és hirtelen úgy éreztem, engem is nyom ez a súly, rátelepedik a mellemre, hogy hirtelen kapkodni kezdjem a levegőt és páni félelem vegyen rajtam erőt, mintha attól kellene tartanom, rám akar szakadni a mennyezet, a téli ég, a fagyos mindenség, és megfojt az apám emlegette idegen idő, amelyet soha nem sikerült magamévá szelídítenem.
     Feküdtem és dermedt mozdulatlanságban, hallgattam, miként gyötri a szél egyre jobban a faházat, miként nyögnek az öreg gerendák és hogyan jajgatnak az eresztékek, és anélkül, hogy misztikus halálfélelmem megszűnt volna, váratlanul heves éhséget éreztem. A gyomromból indult, de kisugárzott egész testembe, egyik pillanatról a másikra gyötrő életéhség és kozmikus falánkság vett rajtam erőt, mintha mohóságomtól remélhetném megváltásomat, mintha kiehetném magam a halálból. Igen: enni, zabálni! Falni: egy hideg reggelt, amikor a halál, mint egy kemény, kérges csizma arcodba rúg, arcodba tapos, és jajgatni sincs időd, sírni sincs időd, semmire sincs időd, mert épp az időd vész el, a te időd, de ezáltal minden idő: halott vagy. Halott vagy, mert nem éled a saját idődet, nem időzöl a saját életedben, kiestél belőle, mint mondatból esik ki a rosszul illesztett bővítmény. Nem haltál meg, mégis halott vagy, mert meghalni nem annak ellentéte, hogy élni, hanem annak, hogy születni. Mindkét ellentett szó egy állapotba – az életbe vagy a halálba – lépés pillanatát fejezi ki, míg az élni maga az életre szóló cselekvés, amelynek a nyelvben csak a halottnak lenni a tükörpárja. Csakhogy ez egy passzív igeszerűség, nem egy tulajdonképpeni ige, nem cselekvés, mert soha senki nem volt képes hinni a halálon túli cselekvés reális lehetőségében. De hátha ez mégis csak létezik és csupán a kifejezéséhez hiányzik a kellő ige? Hátha visszatérne egyszer valaki és elmesélné nekünk, mit jelent az, hogy – halni? Milyen hosszú folyamat, hol veszi kezdetét, akkor-e, amikor ráeszmélünk a világra és arra, hogy nem vagyunk vele azonosak, vagy akkor, midőn rádöbbenünk, hogy az idő úgy pereg át rajtunk, mint szétterpesztett ujjaink közt a finom tengeri homok. Vagy talán akkor, amikor mindezt átélve azt látjuk, hogy elfásultunk és megcsömörlöttünk, lényünk érzéketlenné vált a közegre, az időre, a hidegre, melegre, a felhős égre, az esti fuvallatra, vagy akár csak az épp születő zöldelő tavaszra? Igen, ez a legfontosabb kérdés, mikor kezdtem halni, vajon akkor-e, amikor apám, még gyerekkoromban, először hozott erre a vidékre, és a vizek, a folyók, a tavak nem szólítottak meg, így aztán nem is voltam annyira oda értük; az eső, az erdő, a napsütés hasonlóképpen... Annyit sugalltak csupán, hogy együvé tartozunk és ez maga a boldogság, de hát ennyit magamtól is éreztem, tudtam... Mikor aztán megértettem, hogy nekem és a természetnek nincsen közös sorsunk, vagyis hát én egy idő után eltűnök, ő viszont megmarad, akkor hirtelen rányílott a szemem és megtetszett, de nem azért, mivel szép volt, hanem mert mindent túlél, és amiként én megszülettem, az örökkévalóság hosszantartó igézetében, mások is világra jönnek, és ugyanolyan szemmel néznek majd rá, mint én tettem. – Ez még az élet volt, ez a naivitás, vagy már benne fészkelt a végső elidegenedés mindentől, ami él és ami bekövetkezik, hisz most, ahogy itt fekszem ugyanabban a havas tájban és hallgatom apám ingaórájának kíméletlen kattogását, most minden mérhető, minden mozgó és minden élő dolog úgy rémiszt engem, ahogyan a jövő. Mert a jövő, akár az, ami már elmúlt, érinthetetlen, merő feltevés.
     E pillanatban fehér üresség vesz körül, várom a következő pillanatot. Az időt mérni munkahipotézis, nem több. De ami él, észlelhető, és ez kötelez bennünket arra, hogy mérjük a sosem változó, állandó időt. Az időt, amely soha nem kezdődött el, és soha nem ér véget. Soha.
  Apám horkantása zökkentett ki révületemből. Magamagát is felriasztotta krákogásával, minden hosszas ébredezés és a másnaposság minden jele nélkül felült az ágyban és kijelentette, hogy ma meglátogatjuk a farkassá változott öreg ruszin, Bodin sírját. Még mindig részeg, döntöttem el magamban, de nem ellenkeztem.
    Az öreg azonban rácáfolt feltételezésemre, meglepő frissességgel és koncentráltsággal indította a napját, vagyis hát: a napunkat, hiszen fél órával később már újra vele szemben ültem az asztalnál, hogy az ijesztő mennyiségű szalonnás rántotta rám eső felét elfogyasszam. Miközben szaporán nyeltem a falatokat, fel-felidéződött hajnali szorongásom és éhségem, amelynek most semmilyen nyomát nem tudtam felfedezni magamban, ellenkezőleg, még alig tartottam adagom felénél, amikor elégedett jóllakottsággal hátradőltem. Apám ekkor szólalt meg először, estig nem eszünk ám, figyelmeztetett, de én inkább az erős és forró teából kortyoltam nagyokat, mint aki el sem tudja képzelni, hogy nemsokára megéhezhet.

Azt reméltem, a vonaton majd megemészthetem mindazt, amit az apámnál töltött három nap felhalmozott bennem, örültem, amikor üres fülkét találtam, és azonnal át is akartam magam adni a gondolataimnak, de valami belső gát nem engedte, hogy a történtekkel foglalkozzam, figyelmem folyton másra terelődött. Sebaj. Majd otthon.
    Előbb szórakozottan nézelődtem, figyeltem az ablakon át a sietősen, izgatva igyekvő vagy éppen egykedvűen várakozó utasokat, aztán hirtelen abbahagytam; az üveg mögötti világ meglesése rossz képzeteket idézett fel bennem, inkább elővettem hát a könyveket, amelyeket apám azzal nyomott a kezembe, feltétlenül tanulmányozzam őket. Fogalmam sincs, milyen úton szerzi be az öreg ezeket a remek kiadványokat, filozófia, szociológia, nyelvészet, szociolingvisztika, tudománytörténet, kultúrantropológia, utoljára egyetemistaként olvastam ilyesmit, hogy is lenne időm mostanában nekem Chomskykra és Gadamerekre, hermenautikára, tér-idő elméletre, grammatológiára, összehasonlító nyelvtanra. Felemeltem és vissza is dobtam a könyveket a táskámba azzal, hogy utazási unaloműzőnek egyik sem felel meg. Inkább abban a dosszié-formátumú vaskos borítékban kezdtem kotorászni, amelybe apám a húgom küldeményeit gyűjtötte össze, képeslapokat, fotókat, az évek során felhalmozódott leveleket; fénymásolatból is volt egész kötegnyi, ahogy első pörgetésre láttam: a húgom és mások szakcikkei. Olvassak el mindent, kötötte a lelkemre, hiszen évek óta semmit sem tudok a húgomról. Valóban, talán tavaly hívott fel utoljára, felköszöntött a születésnapomon, pár anzikszot is küldött, de levelet soha. Jószerével azt sem tudom, a szlavisztikán belül mivel foglalkozik.
     Apám eddig féltékenyen őrizte a neki címzett családi postát, nem is értettem, miért adta most ide, mi volt gesztusában az a különös nyomaték, amellyel mintha utalt volna valamire, amiről nekem tudnom kellene.
   De miért nem indulunk? Azon vettem észre magam, vagy fél órája ücsörgök egyedül a kupéban, senki nem nyitott rám, senkit láttam elmenni a folyosón… Affenébe, biztosan bemondott valamit a hangosbemondó, csak nem figyeltem. Ördög vigye ezt a mozdulatlan vonatot, hisz majd megy a következő! Felkászálódtam, elhagytam a teljesen üres szerelvényt, rövid kérdezősködés után találtam másikat egy külsőbb peronon, felszálltam, itt persze már nem volt üres kupé, pechemre addig keresgettem kevésbé zsúfoltat, amíg két esztéta-kollégára nyitottam rá – és innen már nem volt menekvés. Hogy igyekezzem elejét venni a szívélyeskedő vagy pláne szakmai diskurzusnak, elnézést kérve azt füllentettem, dolgoznom kell, a húgom borítékjából kihalásztam egy fogásnyi fénymásolatot, első oldalait, ahol név vagy cím volt, ügyesen visszacsúsztattam, és tollal a kezemben lázasan „korrigálni” kezdtem a szöveget. Két utitársam némi tiszteletteljes sértődöttséggel csendben maradt.
  Még alig indultunk el, amikor váratlan afférra került sor. Egyre hangosodó szóváltásra lettünk figyelmesek, kiléptünk a folyosóra, lássuk, mi történik. A kalauz lyukasztójával hadonászva ordítozott egy utassal, nemcsak potyázással vádolta, hanem azzal is, hogy meg akarta őt vesztegetni. Az utas tiltakozni akart az esztelen vád ellen, de amint kinyitotta a száját, az a gauner rátámadt, mellbe ütötte a lyukasztóval, olyan erővel vágta hozzá, hogy az egészen a két kocsi közti harmonikáig repült. Saját indulatától és az elrepített fém tárgy becsapódásának az erejétől a kalauz is megszeppenhetett, halk udvariasságra váltott, mi pedig visszahúzódtunk a fülkébe.
    Észrevettem, a két kolléga meglehetős respektussal figyeli, amint idegen nyelvű szakszöveget javítgatok. Gondoltam, ráteszek még egy lapáttal, úgy kezdtem kotorászni apám könyvei köz, hogy egy rossz mozdulattól mind kiboruljon a táskámból a padlóra, segíteniük kelljen összeszedni. Látszott rajtuk, utoljára ők is diplomázás előtt tartottak ilyesmiket a kezükben, elismerően bológattak. Nagyot nőttem a szemükben. Én meg, a nyelvi nehézségek ellenére, egyre jobban belemerültem a tanulmány olvasásába. És lassan mintha azt is érteni kezdtem volna, mire célzott apám, amikor külön jelentőséget tulajdonított annak, hogy húgom küldeményeit átadta.
   Bármennyire is érdekesnek találtam a tanulmányt, a monoton zakatolásban mégis elbóbiskoltam. Vonaton az ember rövid, de intenzív álmokat lát, olyanokat, amelyekbe beleszűrődik a kinti valóság, olykor sokkal hihetőbb formában, mint ahogyan körbevesz bennünket. Csak pár percet alhattam, de ezalatt képek sokasága futott le előttem. Mint majdnem minden álmom, ez is lebegéssel kezdődött valami tejfehér fényben, és sötét zuhanással fejeződött be. Vakítóan világos képernyő előtt ültem, azzal a nyomasztó kényszerrel, hogy regényt kell apámról írnom. Kezemben papírok, fényképek, kacatok (talán a faház komódjáról?), és én lázas igyekezettel próbáltam belőlük egységes művet alkotni, de mivel ez nem sikerült nekem, a technikát hívtam segítségül, furcsa szerkezetet idéztem magam elé, amely majd összeállítja a töredékekből a regényt, igen, csak bele kell táplálni az adatokat. Megkönnyebbültem, de aztán ijedten figyelem, amint a gép, amelynek vörösréz táblácskáján ez a név állt vastag betűkkel: KOMPILATOR, olvashatatlan konfettifoszlányokká darálta a papírt, határtalan mohóságában bezabálta még a fényképeket is, legfalánkabban éppen az arcokat, amitől nagyon ideges lettem. Újra fehérség, hómező, amelyet nem úgy érzékeltem, mint a korábbi lebegést, hanem, amennyire ez álomban lehetséges, „valóságosan”. A téli táj villódzó betűsivatagra váltott lassan. De a sivatag nem volt valóságos. A valós sivataga volt. Egy digitálisan manipulált hiperdokumentum, amelynek büszkesége, hogy információt köt össze, és ösvényt nyit a följegyezhető pusztulásba. Igen, egy olyan cybermezőbe álmodtam magam, amelyben sorra megnyíltak életem rejtett állományai és amely pontról pontra vezetett az apámról szóló regény pusztító sötétségébe. Ott, álmomban nem volt kétségem afelől, hogy midőn a művel készen leszek, én magam megszűnök földi létező lenni, bináris számsorrá válok, programmá, amely önmaga eredetét, mostani mivoltát és jövőbeni vetületeit kutatja, a mindezek megfejtéséhez vezető algoritmust: a képletekbe írható időt. Igen, megint az idő, apám heideggeri „saját” ideje, amellyel még kamasz koromban kizökkentett engem az enyémből. Hisz voltaképp viszonyunk nem apa és fiú, nem két férfi, nem két élő ember relációja volt, hanem két időé, egy hegemón, világba jól beágyazott folytonosságé, és egy alárendelt, kizökkent szaggatottságé. Ennek alapján emelkedett fölébem, uralkodott érzelmeimen és gondolataimon akkor is, amikor ezeket őellene fordítottam. Tökéletesen tisztába jöttem mindezzel álmomban.
     A kompilátor oldalanként kiadagolta apám életét, és én mohón, a két esztéta figyelmétől kísérten, szerkeszteni kezdtem a szöveget, egy már elkészült rész felől közelítettem az éppen összeálló felé. Miközben a mondatokat javítgattam és a történet előző szakaszát csiszoltam, a múltba töltögettem a jelen pillanatot, világossá vált, hogy az átélt tapasztalatokat a tudatomban az időszerű események irányítják, s kilétem utáni kutatásaim során eljutok majd arra a pontra, ahol végérvényesen meg kell határoznom helyzetem a jelenben; tudatosult, hogy a helyzet, amibe belecsöppentem, kihatással lesz arra, hogy miként birkózom meg a történet idejével. Egyszerre láttam a feladat kilátástalanságát és megoldhatóságát, valami külső erőre, lökésre vártam, amely elindít a megfejtés felé. A gép, akár egy fékező vonat, rezonálva felzúgott, csikorgott. Képernyőmön megjelent az apám műterméből kilépő tündér, a sírjába farkasként alászálló öreg ruszin, a tengerparton napozó húgom, végül egy befejezetlen sakkparti, melynek figurái fenyegetően elindultak felém. Fel akartam állni székemből, de nem volt erőm, visszarogytam. Távoli géphang állomásneveket kezdett sorolni. Lyukasztóba öltözött egyenruhás kalauz hadonászott. Két esztéta meztelenül indult a büfébe. Zökkent a világ, és én belehullottam a kompilátor digitális éjszakájába.
     A fékezéstől kissé előrebukva egyszersmind fel is ébredtem, még láttam a két kolléga hátát, és rémlett, amint félhangosan az imént közölték velem, hogy isznak valamit a büfékocsiban; ez az utolsó megálló, mielőtt befutnánk.
    Én meg zúgó fejjel kezdtem összeszedni a körülöttem a földön szétszóródott fénymásolatokat.
      Nem volt kedvem sétálni, az állomáson taxiba ültem, siettem, hogy mielőbb magamra zárhassam megszokott környezetemet, magányomat. Otthon bekapcsoltam a rádiót, hogy elnyomjam vele gondolataimat, hogy agyonnyomjam őket zenével. Hogy kiegyezzek Istennel.
     De a különböző adókon csak politikusok vannak. Mindegyik az én lakásomban pofázik... a hazával piszkít a szőnyegre. Az egyik vörösen, a másik feketén. Mind az én lelkiismeretemre pályáznak, magukénak vallanak, hogy cserében én is magaménak valljam őket.
    Ingerültem kikapcsoltam a tunert, találomra betoltam három CD-t, beállítottam a véletlenszerű lejátszást és felhúztam a hangerőt, hogy zuhanyzás közben is halljam a zenét fürdőszobában.
     Az estét és az éjszakát, amíg szemmel és figyelemmel bírtam, húgom küldeményeinek a tanulmányozásával töltöttem.

Úgy képzeltem, Paul Robert az fajta ember, aki reggelente becsülettel leül a számítógép elé és este öt óráig az egyik idegen nyelvről a másikra vontatja át a szavakat. Hogy megőrizze az eredetinek a betűit és az ízét, mindazt, amit nem tud lefordítani, lábjegyzetbe teszi és odaillő ukrán sajátságokkal érzékelteti. Az esetek többi részében a szótárra hagyatkozik. Ezért hajlik az általa legyűrt elbeszélések mindegyike skizofréniába. Pontosabban ő kerül egyre közelebb ahhoz, hogy angol nyelvű mindennapjai közepette kettészakadjon benne a modern ukrán műveltség és a ruszin ősiség. Mióta napjának nagy részét azzal tölti, hogy a kettő között csatornákat nyisson, hogy egyikből a másikba engedje átáramolni a szavakat és mondatokat, egyre jobban elkülönül benne a civilizáció a mítosztól. Egyik énje a korszerű európai nemzeteszményt szolgálja, a másikkal egy jogfosztott, örökségéből kiforgatott nép homályba vesző történetének és hagyományainak megmentésén dolgozik harcos elszántsággal. Egyik primitívnek, elszigeteltnek, elhasonlottnak látja a másikat, a másik elnyomót, kisemmizőt lát az egyikben. Egyik identitásától vergődik a másikig, előbbiben integrál, összefog, egyesít a kontinuitás felkent papjaként, a másikban elzárkózik, titkos ősiségbe vonul, mitikus eredetbe kapaszkodik, mint valami örök szellemi partizán. A ruszinok is ukránok, mondja mosolyogva reggel egyetemi asszisztensének; ez két teljesen különálló nép, két vallás, két nyelv, két hagyomány, vallja délben lengyel barátainak az elegáns torontói étteremben; este pedig azzal a meggyőződéssel fekszik le, hogy ruszin ősei latinul beszéltek, görögül imádkoztak, héberül írtak, arabul számoltak, törökül káromkodtak, perzsa, arámi, sumér dalokat énekeltek, értettek az állatok nyelvén, és alighanem a csillagokból érkeztek erre a földre.
    A húgom elvarázsolva hallgatja Paul Robert esti meséit, reggel szerelmesen integet utána, napközben többször is felhívja telefonon, az egyetemi titkárnők már felismerik a hangját, aha, ez az az európai fruska, a másidikról kimaradt diáklány, aki elcsábította az ő komoly profjukat, lám, mégis előjött az ősi vér, hiába a két nemzedék, hiába az ügyvéd papa, a felső körök, a Harvard és a Princeton, hiába a saját Department itt a hűvös Torontóban, lám, előjön a keleti ösztön; felbukkan egy szerb vagy lengyel vagy román, magyar, szlovák vagy ukrán, egyre megy, felbukkan egy diáklány abból a világból, és a jó prof máris a karjaiba omlik, hiába környékezi a sok szőke germán és kreol latin, őt elragadja a keleti ámok.
     A húgom ezt nem tudja, nem érti, miért választotta épp őt. Fényképeket küldözget Floridából, boldog, szertelen, fecsegő levelekben számol be új szerelméről: »Amikor még csak elkezdtünk együtt járni, egyszer kimentünk a tengerhez; emlékszem, szinte szárnyaltam, amikor a víz mellett mentünk egymás mellett; nagyon elégedett voltam magammal, testemmel – új zöld bikini volt rajtam, nagyszerűen napbarnított voltam; arra gondoltam, ez a ragyogó, elbűvölő férfi az én társam, szeret engem, micsoda szerencsém van; ő minden nőt a hatalmába kerített – és ő pont engem választott; ekkor rám nézett és mintha csak úgy mellékesen tette volna, megjegyezte: „Ha még egy kilót leadsz magadról, tökéletes leszel”; nem, ez nem volt sértő: hogyan sértődhet meg egy fiatal lány, ha csupán egyetlen kiló választja el a tökélytől?”« Alig hihető, de húgomnak fogalma sincs arról, hogy az ő Paul Robertje, akinek már az apja is az Újvilágban született, milyen szláv örökségek közt őrlődik, pedig olvassa és fénymásolja a tanulmányait, büszkén küldözgeti haza, mint annak bizonyítékát, milyen okos-fontos-híres ember az ő sokat publikáló professzora, nem látja a vergődést, nem veszi észre a bizonyítható elméletek alól feltörő bizonyíthatatlan hipotéziseket, nem érzi a száraz és unalmas tudományon átvérző lázítóan izgalmas és tragikus mitológiát. Paul Robert bizonyít és cáfol, teremt és rombol, felemelkedik és alászáll, és közben vezekel, vezekel, vezekel, ukrán apja helyett, az őshazába meghalni visszatért ruszin nagyapjáért.