Balla D. Károly

TEJMOZI

egy készülő novella műhelyszövegei
1. közlemény

Évekig érleltem magamban a szándékot, hogy apámról regényt írjak. Rendezgettem kusza érzelmeimet, amelyekben keveredett harag a megbocsátással, ragaszkodás az örök menekülési vággyal, szeretet az eltaszítottság nem múló sértettségével. Gyakran éreztem úgy, tisztába jöttem kettőnk viszonyával, akár hozzá is foghatnék a munkához, de valahogy a szándék sehogyan sem tudott cselekedetté válni. Az esetleges tettre vonatkozó első gondolatom mindig egy fehér, ágaskodó lóhoz kapcsolódott, amelyet lovasa arra bátorított, hogy ugorjon át egy szakadék fölött, amelytől irtózik. A félelem, hogy kudarcot vallok, erősebb volt az elhatározásnál, nem bíztam az előttem paripa képében megjelenő tehetségemben, túl nagynak és titkosnak éreztem a szakadékot, amelynek túloldalán az elérhetetlen öreg kalyiba állott. Láttam apámat, amint meglehetős egykedvűséggel tett-vett a ház körül, átrakta a fürdőházban a kályhát, kijavította a kerítést a ház körül, felhasogatta a favágítón a fenyőrönköket, melyek már tavasz óta ott hányódtak az ablak alatt, a tornác elé meg odadobott pár deszkát, hogy reggelente ne a vizes fűre kelljen kilépnie. Láttam őt, láttam szobám ablakaiból, láttam a házban teát főzni, kenyeret pirítani, felállni sóért, kiskanálért, és láttam a zömök, sötét faépületet is a nyirkos tájban, és külön a domboldalt az elvadult szedressel, és közelebb léptem, hogy jobban kivehessem a részleteket, hogy megragadjam őket, belekapaszkodjam az ismerős formákba és színekbe – de hasztalan. Az ablakok mögött lassan láthatatlanná vált a táj, és egy idő után csak saját arcomat láttam az üvegben. Arcomat, amelyről néha ugyanolyan nehéz megállapítanom, vajon a sajátom-e, mint régi leveleimről vagy kamaszvágyaimról, mint az apám mellett az ő fiaként megélt múltamról, eltaszított és árva jelenemről, a fülembe érthetetlen szavakat suttogó jövőtől. Álltam az ablak előtt, mintha valami út végén, ahonnan már nincs tovább, néztem arcomat, a létezés tétova, elmosódó jelét. Úgy éreztem, elvezettem egy jelet az út végéig, és aztán elvesztem. Gyere, találj meg!, apám, tedd értem tűvé a lét kuszaságát, nyisd rám a beszorult ajtót, fogj kézen, vigyél magadhoz, oda, a szakadékon túli házadba, amelyben oly ritkán lehettünk vendégek, s amelyből idő után végleg kizártál mindnyájunkat.
     Újra megjelent a fényes, fehér szőrű paripa, ágaskodott és fújtatott, és én nem tudtam, melyikünk irtózata nagyobb, melyikünk fél jobban attól, hogy sem erő, sem lendület, sem vágy, sem akarat nem lehet elegendő a tátongó mélység leküzdéséhez. Apám öreg faháza az egyetlen értelmes, de elérhetetlen valóságnak tetszett, míg húgom, öcsém és én magam a jelenlévő, de értelmetlen és absztrakt világot alkottuk, amelyet őtőle eltávolodva hiába találtunk, alkottunk vagy képzeltünk magunknak, mert beszőtte az álszentség, a csalás, a megvesztegetés; mintha ő, apám lenne a tiszta és biztonságos öreg kontinens, és mi a Semmi óceánján túli ismeretlenség. Tudtam ezt én, tudták vagy érezték a testvéreim, tisztában voltunk azzal, hogy amióta az apai ház kivetett magából, csak árnyak vagyunk. Valóságosnak tettettük magunkat, mintha tanulnánk, mintha az életre készülnénk, mi, álemberei az Új Világnak, annak egy ismeretlen sarkában, ahol jelen volt az újat oly gyorsan behálózó korrupció valahány emlékeztetőjegye, jelen volt lélek és test prostitúciója, a fertő és romlás, a hanyatlás és enyészet, amelyből sem kilábalni nem vagyunk képesek, sem megszokni annyira, hogy ne érezzük magunkon az állandó hullaszagot. Ám ezt így, ilyen nyersen kimondani egyikünk sem merte, én is csak annyit vallottam be öcsémnek, hogy igazság szerint gyakran ébredek nosztalgikus vágyódással ama ország után, amelyben rozoga körhinták voltak és derűs kisvárosok, s a föld itt-ott picinykét remegett. Mostanság minden olyannak tűnik, mint egy átlagos államban: van kormány, vannak városok, utak, folyók, csillogó-villogó autók, újdonsült milliomosok, köztisztviselők számtalan változatban, bankárok, tolvajok, rendőrség – ám mindez valahogy vacakul rímel a szokványos életről alkotott elképzelésekkel; csak ezt, csak a szokványságot, az unalmat, a kisszerűséget róttam fel, szót se ejtettem az életemen hatalmasodó hullafoltokról, sem arról, hogy megőrizni remélt fiatalkori eszményeimben elmerülve hányszor éreztem mérhetetlenül idegennek azt a valakit, aki az én szememen át, az én fejemből immáron felnőttként nézte meglehetős ijedelemmel ezt a tobzódó dekadenciát, aki elkeseredett igyekezettel hátrált volna vissza a múltjába, de aki sehogyan nem tudott kilépni a kétségbeesésből – mert közte és a különös, zseniális, koraérett iskolásfiú között olyan fényűr és olyan árnylepel húzódott, amelyet semmilyen erő nem győzhetett le, nem szakíthatott át.

Talán azt kellene elmesélnem, hogy azon az utolsó nyáron, amikor még mind együtt laktunk tágas városi lakásunkban, minden reggel feszítő vágy ébresztett, s amint hasamra feküdve félig még álomban, félig már éberen próbáltam legyűrni a test számomra akkor még alig ismert kényszerét, amelyet egyaránt éreztem kellemetlennek és örömöt kínálónak, szégyenletesnek és büszkeségre feljogosítónak, aközben első gondolatom mindig akörül forgott, vajon derűs reggelre ébredtem-e, vajon besüt-e a nap apám műtermébe. Ez mindennél jobban foglalkoztatott, meglódította vagy visszafogta fantáziámat aszerint, hogy a nyugati égre nyíló ablakom milyen foltot rajzolt a padlóra, fényeset és éles kontúrút avagy csak amolyan elmosódott-világosat, ebből következtettem arra, hogy túlnan, a ház másik oldalán süt-e a nap, s ha igen, eléggé erősen és folyamatosan-e, netán csak bágyatagon, felhők mögül kibukkanva. Ha borút láttam, akkor az ébresztő feszülés hamarább abbamaradt, ám ha verőfényt sejtettem, akkor fokozódott izgalmam, s egyszerre sarkallt arra, hogy mihamarább felkeljek, illetve arra, hogy minél tovább ágyban maradjak, dédelgetve az egyre égetőbb sóvárgást, kicsiholva testemből az önző örömöt, éretlenül ahhoz, hogy feltételezhessem: az effajta vágyaknak létezne egyszemélyű beteljesülése, s lenne egyáltalán valami értelme a szenvedélyeknek, ha az ember a maga számára tartogatná csak őket.
     A modellek szinte hajnalban érkeztek. Az egészen korai fényeket és az egyetemista lányokat kedvelte leginkább apám. Az időpont nekik is megfelelt, innen, a műteremből mentek az óráikra, felfrissülve és élénken, nem úgy, mint álomittas társaik, akik az első órát általában végigbóbiskolták. Apám modelljei már hozzánk is felvillanyozva érkeztek, csitítani kellett őket, hogy minket fel ne ébresszenek; erre aztán megjátszott buzgósággal kezdtek óvatoskodni, lábujjhegyre álltak, suttogtak, de a surranásaikkal és sistergésükkel keltett zajok mintha még élesebbek, vagy legalábbis izgatóbbak lettek volna a természetesnél. Én ilyenkor már rég ébren voltam, megállapítottam, süt-e a nap, s ha úgy véltem, hogy igen, akkor kivártam, míg a lányok apámat követve betipegtek a műterembe, megitták kávéjukat, amellyel a mester kedveskedett nekik, aztán levetkőzve várták, hogy beállítsa őket a szükséges pózba, s amikor az alig hallható muzsika első foszlányai a frissen felnyitott festékes tégelyekből áradó illattal szinte egyszerre szűrődtek be hozzám, kikeltem ágyamból.
     Csak résnyire kellett nyitnom az ajtómat, és máris ráláttam a szembülsőre, a műterem tejüveggel berakott ajtajára. Apám roppant kényes volt a fényre, azt mondta, arra a kevésre is szüksége van, különösen délután, amennyi a világos előszobából érkezik, ezen kívül a tejüveg szépen szórja a fényt, ezt tétetett a tetőablakba is, ettől vált a műterme szemet bántóan ragyogóvá, hunyorgott ő is, de épp ezzel az összecsippentett szemével látta olyannak a világot, amilyennek szerette, a tárgyakat eltúlzottaknak, saját kontúrjaikon túlcsordulóknak, a színeket vibrálóknak, egymásba rezgőknek, a viszonyokat valószerűtlenségükben feltárulkozóknak. Én nem láttam ezt a rejtett valóságot sem a műteremben, sem magam körül, tekintetem a tejüvegre tapadt, indult a mozi.
     Bár mozgó képet leginkább csak addig láttam, amíg apám instruálta, beállította modelljeit. Leültek és lábujjhegyre álltak, guggoltak és könyökre dőltek, emelték, nyújtották karjukat, hajlították, átvetették, keresztbe tették lábukat, oldalt fordultak vagy szemből, lebbent a hajuk, domborodtak fent és lent, elöl és hátul, mígnem mozdulatlanná váltak, apám felhangosította a gramofont, és én meredhettem vállra és combra, kebelre és ölre, képzeletben egészítve és élesítve ki a fényes tejben úszó részleteket, visszaidézve vagy továbbforgatva azt, amit láttam vagy látni szerettem volna. Ilyenkor már bennem pergett a film, én vetítettem rá vágyképeimet a tejüvegre, így hatoltam be a műterem elzárt világába, így férkőztem közelébe titkoknak és tilalmaknak, meztelen nőknek – és apámnak.
     Mígnem egyszer, amikor legmélyén lebegtem teljes révültségemnek, anélkül, hogy a zene félbeszakadása ezt előre jelezte volna számomra, váratlanul felhasadt a mozivászon, és meztelen testére öltve apám egyik ócska festékes köpenyét elő nem lépett a csodák országából a legszebb tündér. Komoly, barna szeme oly rejtelmesen átlátszatlan volt, akár egy távolkeleti hipnotizőr tekintete, és ha valakire egyenesen rábámult, szeme alsó pereme és nedves alsó szemhéja között fehér félhold bölcsője húzódott. Hosszú pilláiról azt gondolta az ember, sötétíti őket, és ez így is volt. Vonásait két dús, kiszáradt ajka mentette meg a manócska-kellemtől, s amint ezekkel az ajkakkal megformált egy hangtalan szót, köszönést talán, és amint szuggeráló mély barnaságával egyenesen a szemembe nézett, én ott helyben meghaltam és megszülettem, elkárhoztam és megváltva feltámadtam, igen, ez volt az az ismételhetetlen csoda, amikor eddigi életemben egyszer megtapasztaltam az átváltozást, a nagyszerű és fájdalmas átlényegülést, amelybe egyaránt belesűrűsödött az addig volt és az ezután következő létem. Ott és akkor semmisült meg az apja titkaira sóváran áhítozó fiú és talpra állt bennem a férfi. A kamasz elpirulva lesütötte volna szemét és szégyenében se moccanni, se szólni nem tudott volna, de a férfi nemcsak hogy állta az egymástól távol ülő szemek átható fekete tekintetét, hanem kilépett az ajtónyílásból, tett egy mozdulatot, és talán felindultságában a nő elérhetősége iránt, elragadtatásból sápadt, kéjsóvár bőre, ruhája alatt rejtőző, vad és természetes meztelensége iránt, megérintette a vállát ott, ahol az ócska festékes köpeny félig lecsúszott róla.