Kettenklub - Balla D. Károly

Jelezni kívánom, hogy a műhelyszövegek összessége közel sem egyenlő a majdani kész prózaművel: az itt közzétett részeken folyamatosan dolgozom, szerkezeti és tartalmi változtatásokat végzek, stiláris hibákat javítok.

TEJMOZI

egy készülő novella műhelyszövegei
2. közlemény

Ekkor hirtelen felötlöttek bennem bizarr olvasmányélményeim, és arra gondoltam, vajon van-e a tündéreknek „vaginájuk”? A hipotézis: igen, van nekik. Sőt, a tündér-„vaginának” fogazata van, amely elsősorban az élelem megrágására és emésztésére szolgál, ám alapvető segédeszköz szexuális kapcsolatkor is (emiatt a múlt idők legnagyobb hősei kerülték a tündérekkel való szeretkezést, és jogosan hitték, hogy ez a szenvedély végzetes, sőt, halálos is lehet). A vagina dentata képzetének felmerülésével ágyékomba azonnal éles fájdalom hasított, megsemmisítő, égető kínt éreztem, s mire a tündér egy cinkos mosollyal tovalibbent a fürdőszoba felé, azon vettem észre magam, hogy túl vagyok első olyan orgazmusomon, amelyet nem én csiholtam ki magamból, s amely, ahogy ezt korábban hiába kívántam, igazi lelki megrázkódtatással járt. Visszahúzódtam szobámba és egyszeriben nevetségessé váltak számomra a hajnali fantáziálások csakúgy, mint az ostoba leselkedés a tejüveg előtt.
Igen, el kellene mesélnem akkori magamat, ahogy tétován állok a bizonyosság kellős közepén, és ahelyett, hogy valami felszabadultságot éreznék, eluralkodik rajtam a teljes kétségbeesés, amelyben nem az a legbénítóbb, hogy képtelennek tartom magam akár a legegyszerűbb elgondolás megvalósítására, bármilyen következő lépés, még oly apró cselekedet megtételére is – hanem az, hogy rádöbbenek: voltaképp nem vagyok azonos sem azzal, akinek fel kellene szabadulnia gátlásai és gyerekes nyűgei alól, sem azzal, aki kétségek közt tipródik tehetetlenül. Kívülről látom ezt a tudatában meghasonlott szerencsétlen flótást. És a kétségbeesésen túl a reményvesztettség tör rám, és hirtelen, váratlanul, mint mindig, amikor rám tör, hirtelen eszembe jut, hogy meghalok.

Hideg, csikorgó tél volt, amikor utoljára kint jártam apámnál a kis faházában. Akkor már rég nem tépelődtem azon, miért hagyott el minket, és nem próbáltam rávenni, hogy visszaköltözzön hozzánk. Tudtam, ezzel csak tovább rontanám kapcsolatunkat. Megértettem, hogy terhére voltunk, nem kívánt utánfutók... egy idő után megutált volna, amiért valami olyasminek a megvalósítására kényszerítettem, amit valójában nem óhajtott. Próbáltam hát elfogadni remeteségét, és az éveken át tartó otthoni keserűsége és mogorvasága után gyér látogatásaim során felfedezni véltem azt a visszafogott, észrevétlen derűt, amely, mi furcsa, ráncok formájában költözött arcára. Belső aggastyáni korához már negyvenévesen is próbálta hozzáöregíteni fiatalos külsejét, de ez soha nem sikerült neki; talán a természet közelségétől remélte a változást, talán abban bízott, hogy a nap és a szél kicserzi bőrét, elszürkíti haját, szakállát. Két nyárral ezelőtt ugyan a ráncok, melyekre azért vágyott, hogy idősebbnek lássék, csakugyan megjelentek arcán, ezek azonban nem azok az elszánt barázdák voltak, amelyektől azt remélte, hogy amikor elkomorodik, ellentmondást nem tűrő tekintélyt kölcsönöznek majd vonásainak – erőtlennek és kicsinyesnek tűntek, csalódást okoztak neki, de talán egyszersmind fel is szabadították az öregnek látszás kényszerű vágya alól és visszahelyezték saját életkorába és – igen, ezt kell mondanom: – családi állapotába. Ezért történhetett, hogy (nagyjából a ráncok megjelenésével kapcsolatos kudarcával egy időben) velem is kezdett nem úgy beszélni, mint egy szigorú agglegény, akinek fennkölt nyugalmát megzavarják a szomszédok ebadta kölykei. Igen, akkor váltunk el először úgy, hogy visszahívott. Szokása szerint nem ölelt meg, kezet sem nyújtott, nézett a távolba, a domboldal méregzöldjébe fúrta tekintetét, úgy mondta, legközelebb jöjjek télen. Tudtam, hogy igaza lehet: a táj, amelybe mostani élete már belegyökerezett, szép volt tavasszal, amikor zsenge zöldek harsogtak mindenfelé, szép volt dús nyári súlyosságában és rőtbe, barnába forduló őszi érettségében. De mégis: télen volt a legszebb. És ekkor illett legjobban apámhoz, pontosabban ő illett legjobban hozzá hideg kimértségével, jegesedő idegenségével és karakterének azokkal az éles sziluettjeivel, amelyek csak ferde téli napsütésben mutatkoznak meg a szikrázó havon.
    Este volt, amikor megérkeztem. Ahogy fejemet behúzva – be ne üssem a homlokgerendába – beléptem a házba, mint rendesen, most is az volt az első érzésem, nem kellett volna eljönnöm, csak megzavarom magányában, és engem is, mint általában, anélkül, hogy ezt kimutatnám, felkavar zordsága, irritáló nyersesége, amellyel, magát sem kímélve, kegyetlen ítéletet mond mindenről, ami beszélgetésünk során szóba kerül. Másodjára azonban az lett a benyomásom, apám pontosan tudta: a mai napon, éppen ezen az estén fogok betoppanni. A láthatóan frissen terített asztalon két tányér, sötét zöld üvegben jófajta szilvórium, kancsóban gyöngyöző könnyű bor, az illatokból ítélve alighanem vadast is készített. Ennél jobban csak az lepett meg, hogy legutóbb félbehagyott sakk-partink bábui is érintetlenül sorakoztak az asztal közepén a két tányér között.
    Kezet nem adott, meg nem ölelt most sem, köszönésként is csak valami érthetetlent dörmögött, de szemével, fejmozdulatával azonnal az asztalhoz hívott, maga is letelepedett velem szemben. Hosszasan hallgattunk, miközben természetes kíváncsisággal fürkésztük egymás arcát. Volt az egészben valami szertartásosság, mintha hosszú idő óta először próbálkoznánk a régen elfelejtett, bűnös módon elhagyott rítussal, amelynek újrajátszása óhatatlanul ünnepélyességet kölcsönözhet gesztusainknak.
    Csak nem békülni akar, rémültem meg a gondolattól, hiszen apám az a fajta nehéz ember volt, akivel rosszban lenni sokkal kényelmesebb állapotnak bizonyult, mint meghitt egyetértésben. A köztünk kialakult és stabillá merevedett, a kezdeti indulatokról már leszakadt haragban-lét mindkettőnk számára elviselhetővé tette mind az együtt töltött ritka és rövid alkalmakat, mind a hosszú távolléteket. Csak nem akarja ezt a biztonságosan rideg távolságot most vacsorával, itallal, sakkal felszámolni, csak nem számít arra, felkínálom neki a lehetőséget, hogy apámnak érezhesse magát és engem fiának tudhasson? Nem, ezen már túl vagyunk, a magam részéről nem lennék képes visszatáncolni, és úgy éreztem, ő is csak újabb csalódásba kergetné magát.
    Töltött; koccintás nélkül felhajtottuk a szilvapálinkát, és ahogy erős férfiakhoz illik, meg se köszörültük a torkunkat, nem ettünk és nem ittunk rá semmit, csak arra ügyeltünk, hogy amikor megszólalunk, meg ne bicsakoljon hangunk. Ám egyikünk sem szólat meg, apám egy centivel közelebb tolta hozzám a táblát, várakozó pillantást vetett rám, aztán állát tenyerébe támasztva fél kézre könyökölt és az állás tanulmányozásába kezdett.
    Tudtam, hogy én lépek, és azt is, hogy az eltelt hónapok alatt apám egyszer sem elemezte a táblán kialakult helyzetet. Jobban játszott nálam, s ha azt akarta, hogy számára is izgalmas legyen a parti, nem adhatott magának semmilyen előnyt, nyár óta ő is most latolgatja először az esélyeket és a következő húzásokat. A sakk-elméletben is járatos nagy tudású játékos volt, én inkább ösztönös-szenvedélyes, aki jól kihasznált intuícióim révén könnyen zavarba hozhattam. Ettől lehettek összecsapásaink izgalmasak, a mostani is ilyennek ígérkezett, minden figyelmemmel a logikáját igyekeztem megfejteni, ő alighanem ugyanígy próbálta kifürkészni a ráérzéseimet – pár perc, és már meg is szűnt körülöttünk a világ.
   Ha semmi másban nem is, de a sakkban egyenrangú felnőtt partnernek tekintett. Nem tudhatta, mennyi mindenben öregedtem hozzá, hány dologban csalódtam talán nála is jobban és miként égett ki belőlem a fiatalság. Igen, lélekben ekkor már alighanem egykorúak voltunk, és ez a játék egyformán kerített hatalmába mindkettőnket: játszani az apám, az ég áldja, jobban tudott, mint élni, s mintha ezekben az emelkedett szellemi egymásra találásokban tudtán és akaratán kívül is pótolt volna valamit abból, amit családapaként nyújtani évtizedeken át elmulasztott.
    Amikor úgy érezte, erőset lépett, jól feladta nekem a leckét, akkor felállt, enni hozott, töltött a borból, máskor a tűzre tett, kizavarta vagy beengedte a macskáit, megetette őket a maradékból, aztán együtt mentünk ki, hogy a ház mögött két gőzölgő arany sugárban belehugyozzuk a makulátlan hóba életfilozófiánkat. Aztán megint eszegettünk és ittunk, sok bort a fűszeres ételekre; a harmadik partiban és sokadik órában jártunk, amikor váratlanul, talán a bortól, megeredt a nyelve. Előbb fellengzősen a játékról beszélt, mint olyan erőről, amely az embert kiemelte a sötétségből, s amely kultúránk egészét nemzette; hosszan és lelkesen értekezett arról is, hogy az emberben voltaképp három állat-típus lakozik, a gazdájának magát mindenben alávető hűséges eb, a ravaszul hízelgő, de végső soron háziasíthatatlan macska, és vérszomjas, szabadon élő farkas – ecsetelte ennek a hármasságnak a mitikus jelentését és szerepét az archetípusokban; beszélt az idő paradoxonáról, a mindig újat hozó jelen pillanat kiterjedés nélküli rövidségébe sűrített teljes múltról; aztán Huizinga, Jung és Bergson emlegetése után váratlanul a hús pácolásának legjobb módjáról tartott tudományos előadást, majd áttért a bor filozófiájára. Ha a bor képes arra, olvasta nemrég, hogy szüret után, évek múltán is önmaga körül palástot képezzen, alkoholos gélből csodálatos burkot, akkor a bor valóságosan él, akkor benne éjjel-nappal titkos, felfoghatatlan élet történik. Úgy tűnt – értettem meg egyszerre –, apám erre a rejtett életre vágyott, ez az, amit soha nem sikerült megfestenie, ezt hajszolva idegenítette el magától családját, ezzel akart találkozni, amikor kiköltözött a természetbe, ezt kereste játékban, elfutó időben, ételben, italban, szelídíthetetlen macskák jellemében, kutyák csüggő odaadásában, szabad és éhes farkasok éjszakai üvöltésében.
    Egy nem várt lépésem után apám sértődötten elhallgatott, észrevette, hogy amíg figyelmét lazítva beszélt, én javamra billentettem a játszmát, elmélyülten koncentrálni kezdett hát, és most én álltam fel, hogy kicsit megmozgassam tagjaimat. Körbejártam a szobát, aztán megálltam a komód előtt, amelyen apám mindenféle lomot, ócskaságokat tartott. A macskák mintha csak azt várták volna, mászkálásomban megállapodjak, serényen dörgölőzni kezdtek a lábamhoz, eközben nem egyszer feltolták a nadrágot a vádlimon, hogy bőrömhöz dörzsölhessék izgató, elektromos szőrüket. Egymás után vettem szemügyre a fura kacatokat, a félig szétszedett vekkert, az elrepedt nagyítóüveget, a szeges és csavaros tégelyt, az ismeretlen tartalmú dobozokat, felcsévélt huzalvégeket, a cédulákkal teletűzdelt, elkoszlott receptes könyvet, a félig kinyomott tubusokat és legkülönfélébb kupakokat, dugókat, a hiányosnak látszó kártyapaklit – míg néhány ócska, gyűrött fotóra tévedt a tekintetem; nem sokat láthattam belőlük a félhomályban, találomra felvettem, a fénybe emeltem hát az egyiket. Nem is tudom, meglepettségem, elérzékenyülésem vagy dühöm volt-e nagyobb, amikor felfedeztem: ott az a gyerek iskolástáskával a hátán – én vagyok. Meg azért lepődtem, mert nem ismertem, sosem láttam ezt a fényképet, és ebben a pillanatban, amikor kezembe került, nem voltam erre a találkozásra felkészülve. Meghatottságot bizonyára azért éreztem, mert lám, az én zord apám mégis… Na de itt, csak így idedobva gyűrötten a koszos lomok közé? – fogalmazódott a harag. Ám hamar megnyugtattam magam. Miért, mit vártál? Féltett családi albumot a kulcsra zárt lenyílóban? Díszkeretes, naponta törölgetett, csillogó üveg mögé konzervált fényképek családi oltárát az ágy fölött? Mit vársz ettől az embertől, és miért vársz tőle még egyáltalán valamit? Fogd ezt a képet, nézd a gyerkőcöt, újhegyedet arcán járatva vedd sorra a tükörből talán még ismerős vonásokat. Ne törődj a mogorva öreggel. Ne törődj a macskákkal, amelyek ott tekeregnek a lábad körül, csak állapodj meg a hétéves kisfiú arcán. Mutasd szétálló fülét, lesütött szemét, rövidre nyírt haját... Menj még közelebb ezekhez a szemekhez, mert amit bennük látsz - akár könnyek is lehetnek.

Apám faházában minden ébredésnek megvan a maga meglepetése. Amolyan kis hajnali áhítat. Megszokott környezetben szokványosak a reggelek. Mindig ugyanaz a könnyű kedélytelenség, ugyanolyan múló fejfájás, s a dolgok hasztalanságának hamar elrebbenő sötét madara. Amióta előfordul, ha nagyon ritkán is, hogy apámnál alszom, másképpen érint a dolog. Továbbra is mélabús vagyok. Reggeli mélabú. De ismerem a tiszta reggelek titkát is. Azt, amikor elcsendesül a melankólia és felváltja a várakozás. Otthon ébredve nem várok semmit a napomtól, de a faházban úgy nézek elébe, mintha valamit rejtegetne számomra. Persze soha nem történik semmi különös, de itt ennek nem jutok azonnal nyomasztó tudatára.
    Mindig nagyon korán keltem, hogy a hajnali szélnek nekifeszíthessem a testemet. Itt mindig éles fúvással kezdődik a nap, megindul a hideg nagy lendülettel valahonnan a hegyekből, lezúdul, lecsap a völgybe, megperdül a dombon, és olyan erővel seper végig a síkon, hogy errefelé a házak tetőszerkezetét különleges technikával építik a normálisnál ellenállóbbra. Külön készültem rá, mindezt télen, a csikorgó fagyban is megtapasztaljam, érezzem azt a különös erőt, pezsdítő frissességet, amint nekirohan a mellemnek. Ma azonban, nem törődve azzal, hogy az öreg faház gerendái közt visít a szél, s recseg-ropog minden eresztékében, kényszerítettem magam, hogy ágyban maradjak nyolcig: legalább ma ne legyen bűnöm az öregember előtt. Hadd aludja ki magát, ha felkelnék, arra ő is kipattanna ágyából, pedig most szüksége van a pihenésre. Az az igazság ugyanis, hogy előző este alaposan berúgattam, és amiatt kicsit furdalt a lelkiismeretem.
    Hogy miért tettem, nem találtam rá ésszerű magyarázatot. Bosszúnak igen kicsinyes és gyönge volt, és elégtételt sem éreztem, amiért enyhén kapatos állapotában két partit is nyerhettem ellene. Talán akkor kezdtem teletöltögetni a poharát, amikor az játékról meg az időről, az emberi lélek titkairól és a rejtett életről tartott kissé tudákos fejtegetései után áttért a hencegésre, nagyzolásra. „Mindenütt vannak ismerőseim”, mondta nagyképűen, amikor arra céloztam, nem érzi-e itt magát magányosnak. Tudtam, hogy évek óta ki sem mozdult innen, saját szavaitól meghatódva mégis így szónokolt: „Néha találkozom szeretett barátaimmal, akik számára bármikor kész vagyok félbeszakítani akármilyen fontos foglalatosságomat, s értelmemmel türelmesen bepréselem magam gondolatvilágukba.” Aztán azt akarta elhitetni velem, mintha megcsömörlött volna a világi hívságoktól, az ölébe hulló gyönyöröktől – és ezért szánta volna rá magát az aszkézisre. Ő bizony nagy művész volt, de a könnyű szakmai siker nem elégítette ki, inkább felhagyott hát a festéssel. Sok pénze volt, és ettől mindenhatónak érezte magát, aki győztesen kerül ki a harcból. Bármit tett, előre kiszámítottnak tűnt. És ebből lett elege. Később arról mesélt, hogy milyen szerepet játszottak a nők az életében, a hadifogságban, a háborúban. Bulgáriában, ahol munkaszolgálatos volt a háború végén, egy gazdag hölgy, akinek ügyvéd férje gyakran utazgatott Szófiába, nagyon megszerette. Pedig még szinte gyerek volt. És micsoda hódításai voltak aztán fiatalemberként. Bárkit megszerezhetett. Egyszer egy híres varsói színésznőt a zsinórpadláson tett magáévá. Valami művészdelegációval járt ott, előadás után az öltöző előtt várták a dívát, de azon éppen kitört a hisztéria, fekete leplében kirontott, átgázolt rajtuk és eszelősen rohangászni kezdett az épületben. Féltek, hogy kárt tesz magában, hát utána iramodott rendező, asszisztens, tűzoltó, ügyelő kisasszony. Már majdnem elfogták, de a fekete ruhás hölgy egérutat nyert, s a színház padlásterének egy sötét zuga felé tartott, ahol a nyomában futó kisasszony a sűrű homályban szemével is alig tudta őt követni. Mígnem teljesen szem elől tévesztették, s hiába kutatták át a legeldugottabb helyeket is. Ekkor lépett akcióba hős apám.
    Ilyenekkel traktált; minél hihetetlenebb és émelyítőbb volt a történet, annál szorgosabban töltögettem a poharát. Vártam, mikor fajul odáig a dolog, hogy példás családapának nevezze magát.
    Jól benne jártunk az éjszakában, amikor jeleztem, elfogyott a bekészített ital. „Beregi muskotályt vettem olcsón, kinn tartom a veremben. De van még két liter bánáti rizlingem is, szivi!”, mondta, mintha csak valamelyik előző történetéből előlépett könnyű nőjének intene, nyúljon csak a párkány szélénél a sötétítő függöny mögé, ahol a hosszú nyakú palackok tartalmát az ablaktáblák szélein beszivárgó kinti hideg kellemes hűvösségben megtartotta. Ekkorra már eléggé el volt ázva, de én nem kíméltem, itattam tovább a rizlinggel. Az új bor új íze mintha másfelé terelte volna a gondolatait, akadozó nyelvével újra visszatért a filozófusaihoz, Ortega y Gasset, ejtette ki áhítatosan, zavarosan beszélt most a rejtett helyett a hanyatló életről, aztán hirtelen bejelentette, néha azt hiszi, megbolondul a sok könyv és elmélet között. Megragadta mellemen az inget úgy sziszegte az arcomba: „A spanyol nyelvben, gyermekem, nagyon hasonlít egymásra a lectura és a locura szó; az egyik olvasást, a másik őrületet jelent.”