| Balla
D. Károly
Egy
manzárdőr feljegyzéseiből
2005.
január-február
Viktor Juscsenkót még hivatalos beiktatása
előtt vezérükké, hetmanukká választották az ukrajnai kozákok, ő pedig
felesküdött hagyományaikra. Eszembe jutott, vajon nem szerepel-e az eskü
tárgyát képező kozák hagyományok között a kötelező vérbosszú. Irodalmi
emlékeimből rémlik, hogy egy fővezérük saját fiát ölte meg, amikor az
áruló lett…
Gajdos
István, az UMDSZ elnöke a Juscsenko-ellenes szocdemek parlamenti frakciójából
átült a második választási forduló előtt már Juscsenko mellé álló szocialisták
frakciójába. Mindezt – kell-e mondani – állítása szerint a kárpátaljai
magyarság érdekében tette.
Hofi anyósa erre azt mondaná: „Látod, Géza,
ezek könnyebben cserélik a pártállásukat, mint más a gatyáját.”
Az MTV 1-en hosszabbacska riport az ukrajnai
helyzetről: különböző helyszíneken szólalnak meg a kijeviek: az utca emberei,
szakértők, parlamenti képviselők, a leendő miniszterelnök-asszony, és
a két ellenlábas pravoszláv egyház egy-egy pátriárkája. A téma természetesen:
a győztes narancsszínű forradalom, a változások, és leginkább: az ukrán
jövő. Mindez: oroszul. A tízegynéhány megszólalóból talán kettő akadt,
aki ukránul beszélt Ukrajnáról.
Ellenálltam
a kísértésnek és nem írtam alá az esszékötetem kiadásáról szóló szerződést.
Kóros pénzsóvárságom úrrá lett ugyancsak beteges hiúságomon.
Ezzel a kötettel egyszer már pofára estem.
Két évvel ezelőtt aláírt szerződésem volt, és abban milliós összeg szerepelt
– sajnos nem dollárban és nem forintban, hanem lejben, a kötetet ugyanis
erdélyi kiadó gondozta volna, de egy földimnek sikerült megfúrnia az igazgatónál,
a velem megállapodó főszerkesztő hiába tördelte a kezét. Jóval ezek után
fordultam máshová, ahonnan fél évig nem jött válasz; most viszont hirtelen
sürgős lett a dolog: megjelentetik a könyvem, de persze előbb megpályáztatnák
az anyagot, és a kiírás szerint ehhez a szerzővel kötött szerződést is
mellékelni kell. Elkészítették, elküldték. Az szerepelt benne, hogy honorárium
gyanánt 100 tiszteletpéldányt ajánl fel a kiadó, miközben az utánnyomás
és két további kiadás jogát öt évig fenntartja. Ezt talán mégsem...
Napokon belül kereskedelmi forgalomba kerül
viszont első e-bookom. A Cyberbooks Kiadóval digitális sorozat indításában
állapodtam meg: 5-5 éves bontásban adják közre legfontosabb esszéimet,
közéleti és irodalomkritikai munkáimat. Elsőként a rendszerváltást megelőző
öt év termése került sorra, a válogatás címadó darabja pedig éppenséggel
Peresztrojkácska című írásom, amely 1988-ban jelent meg a Mozgó Világban,
s amely révén, azt hiszem, nemcsak a publicisztika műfajába avatódtam
be, hanem az igazmondásra is rászoktam. Akkor idehaza kisebb vihart kavart
a közlés, de engem többé már nem lehetett új szenvedélyemről leszoktatni.
A
Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség két megmondóembere kitett mostanában
magáért. Brenzovics László alelnöknek egyetlen mondatban sikerült definiálnia,
hogy ki a magyar, Milován Sándor, a másik alelnök pedig ugyancsak egyetlen
motívumban ragadta meg a kárpátaljai magyarságra nézve egyedül üdvözítő
stratégiát. (Kárpátalja c. lap, 2005. január 28.)
Brenzovics a magyar kultúra napja alkalmából
tartott ünnepi beszédet. Ebben kevesellte nemzeti költőnk közismert tételét,
amely az egyén önmeghatározására és személyes identitásválasztásának szabadságára
helyezi a hangsúlyt, és szigorúbb definíciót ajánlott: „Illyéssel szólva
az a magyar, aki annak vallja magát, ám véleményem szerint ez kevés. Az
a magyar, aki sorsközösséget vállal nemzetével.” Lám, akad, aki illyésebb
az Illyésnél. A sorsközösség-vállalás kritériumainak a megszabására pedig
nyilván ugyancsak a KMKSZ vezetői formálnak igényt. Kovács Miklós elnök
a kettős állampolgárságról tartott népszavazás eredményéről értesülve
nyilatkozta azt a Duna Televíziónak, hogy „a nemzet vereséget szenvedett”.
A két állítást összerakva már gyerekjáték eldönteni, szerintük ki a nemzetsorsvállaló,
azaz ki magyar – és ki nem az.
Milován eközben azt fejtegeti, hogy a KMKSZ
és általában a kisebbségi érdekeket igazán védő szervezet (sem annak elnöke)
semmilyen szín alatt nem lehet hatalompárti (ezzel Kőszeghy Elemérnek,
a Kárpáti Igaz Szó főszerkesztőjének egy korábbi cikkére reagál), és ők
voltaképp nem is kívánnak képviselőik révén a helyi hatalomgyakorlásban
részt venni, mert az megvetendő labancmentalitásra vallana, ők ellenben
kurucok.
KMKSZ-logikával ezek szerint főlabancnak
számít Csáky Pál vagy Markó Béla?
Két héttel későbbi viszonválaszában Kőszeghy
is említi a szlovákiai és a romániai magyar politikust, és a hatalommal
való együttműködés kérdéséhez való viszony különbözőségében látja a fő
eltérést a KMKSZ és a Gajdos István parlamenti képviselő vezette Ukrajna
Magyar Demokrata Szövetség között. Bólogattam okos cikkét olvasva, de
aztán az utolsó bekezdésénél elkerekedett a szemem. A kuruc–labanc példálózásra
válaszul többek között ezeket írta: „…a Rákóczi-felkelést a felvilágosodás
követte, mint ahogyan az 1848–49-es szabadságharcot és forradalmat a kiegyezés.
Történelmi távlatokból nem csupán azt nehéz eldönteni, hogy minden egyes
alkalomkor a kuruc vagy a labanc cselekedett-e helyesen, de még azt is,
hogy bizonyos pillanatokban ki volt a kuruc, és ki a labanc. Egy biztos:
míg az ugocsai kisnemesek szinte egyként esküdtek fel Rákóczi, majd Kossuth
zászlajára, addig a rácok (mai szóhasználattal élve: szerbek) mindkét
történelmi pillanatban a magyar szabadságtörekvések legádázabb és legkegyetlenebb
ellenfelei voltak.”
Hogy kerül a csizma az asztalra, hogy jönnek
ide a rácok? Jól értem? Arra céloz a KISzó főszerkesztője, egyben az UMDSZ
alelnöke, amire szavai olvastán asszociáltam? Valóban megengedte magának,
hogy sandán és rosszindulattal utalgasson ellenfele származására!? Netán
ő is meg akarja szabni, ki a magyar?
Ha
megkérdeznének vágyaim netovábbjáról, aligha szerepelne közöttük, hogy
Duray Miklóssal szeretnék egy címlapon mutatkozni. A pozsonyi Szabad Újság
felelősei azonban nem kérdeztek semmit, nem kértek engedélyt és nem értesítettek,
csak fogták, és berakták február 2-i számukba Önveszélyes viszonyok c.
írásomat. De ez még semmi, mert azt is elmulasztották feltüntetni, hogy
honnan vették át a szöveget, így aztán akár az is lehet a látszat, mintha
nekik írtam volna – aktuálisan. (Pedig dehogy!) És hogy még kövérebb legyen
a lúd: alaposan bele is nyúltak az anyagomba, jócskán húztak belőle, de
ez még mindig nem minden, mert bele is írtak három alcímet.
Amikor felfedeztem a közleményt, magyarázatot
és helyreigazítás közlését kérve levelet küldtem a szerkesztőségnek. Másnap
előbb kiadóigazgatói, majd főszerkesztői telefonhívás Pozsonyból. Dobos
László a Madách-Posonium igazgatója nagyon udvariasan indított: lapjuk,
a Szabad Újság húszezres példányszámú, és roppant fontosnak tartják, hogy
„ebben a keserves helyzetben” tudósítsák olvasóikat, a Kárpát-medence
régióiban hogyan vélekednek a dolgokról a magyarok; ezen kívül két hete
próbálja felvenni velem a kapcsolatot, de mindenütt rossz telefonszámot
adtak neki. (Itthoni számunk vagy 25 éve változatlan.) Mondtam, hogy ez
rendben is lenne, akár megtisztelőnek is érezhetném, ha: 1) kérték volna
a hozzájárulásomat a közléshez; ha ez nem sikerült, akkor vártak volna
a közléssel; 2) feltüntették volna az eredeti megjelenés helyét, 3) nem
nyúltak volna bele a szövegbe. Úgyhogy ragaszkodom a helyreigazítás közléséhez.
Pár perc múlva Szabó Géza főszerkesztő jelentkezett. Nagyjából megismétlődtek
az előző beszélgetés fordulatai, ő is úgy állította be, mintha nagy jót
tettek volna velem azzal, hogy lehozták az írásomat. És hogy nekik milyen
nagy presztízsveszteség lesz a helyreigazítás… (Ha még sokáig feszegeti
a dolgot, kiböktem volna: ugyan miből gondolja, hogy nekem nem presztízsveszteség
Durayval együtt publikálni, aki ugyanebben a lapszámban pl. azt állítja,
hogy: „A nemzet túloldalán állók rugaszkodtak el ennyire a nemzettől,
mert elég erősnek érezték magukat a nemzet legyőzésére? A hivatalban lévő
magyarországi kormány Gyurcsány miniszterelnök képviseletében, valamint
Hiller és Kuncze pártelnök – Károlyi, Kun és Szamuely eszmei örököseiként
– hadat üzent a nemzetnek.” [sic!] Továbbá azt, hogy: „A magyar politikai
közéletnek van egy nemzetileg elkötelezett része [...] és van egy nemzetileg
közömbös vagy a nemzettel szembeni ellenérzésekkel teli része, ebben vannak
a szélsőséges kozmopoliták, ügynökök, idegenbérencek, magyargyűlölők stb.”
– No, az ilyen gondolatok szócsövéül szegődő újságban azért talán mégsem
akkora dicsőség megjelenni. A főszerkesztő végül belátta, hogy hajthatatlan
vagyok, és kérte, küldjem el a kívánt helyreigazítás szövegét. Pár nappal
később a főszerkesztő-helyettes értesített, hogy rendben meg is jelent.
Amit persze illő tisztelettel megköszöntem.
Remek
blues-történeti film a Duna TV-ben, Clint Eastwood rendezésében. A műsort
is ő vezette, hosszan beszélgetett az azóta már az égi klubokban zongorázó
és éneklő Ray Charlesszal és más nagy öregekkel, remek bejátszások kíséretében.
Nem akármilyen élmény Oscar Petersont, Dave Brubecket, Thelonious Monkot,
Fats Dominót, Andre Prevint és másokat egy adásban látni, hallani. Igazán
remek volt.
Ezzel szemben reggel valami rémületes produkció
az RTL-en. Nehéz olyan férfi párost elképzelni, ahol az önmagát is alulmúló
Győzike a jobb. „Szép emlékű” Benkő Dánielnek ez ma döbbenetesen jól sikerült.
Én meg elmorzsoltam egy virtuális könnyet a Bakfark Consortért. |