Balla D. Károly

Gyújts egy jelt

[Egy manzárdőr feljegyzéseiből,
2006. március.]

Napok óta azon gondolkodom, hogy mit csinál a mobil telefon, amikor csöng. Amikor megcsörren. Merthogy nem csöng és nem megcsörren, hanem szirénázik, pittyeg, tülköl, dobol, sípol, kongat, harangoz. Leginkább azonban zenél, belecsap a Nagy G-moll szimfóniába vagy Fül Elise-be, a Jailhouse rockba vagy más örökbecsűbe, azaz nem megcsörren, hanem felmuzsikál.

*

Éppen itthon időző lányom fekszik a díványunkon, elmélyülten olvas, amikor is a mellette heverő mobilja egyszer csak, hm, hát igen, mondjuk inkább így: megzördül. Kapja is gyorsan, nézi a kis kijelzőt, elmosolyodik, mit elmosolyodik, majd elolvad a boldogságtól. De nem veszi fel. Ami megint nem jó kifejezés, mert egy gombot kellene megnyomnia, fizikai értelemben már felvette a díványról, csak magát a hívást nem vette – sem fel, sem máshová; de ezt most nem bonyolítom, nem találok ki új szót a színes kagylócskát mutató kis gomb megnyomására, maradjunk annál a szakmailag korrekt ám stilárisan igen színtelen-szagtalan megállapításnál, hogy nem fogadta a hívást. Ellenben nézi a pici képernyőt és igencsak vigyorog. Abbamarad az aktuálisan beállított popzörej, a lányom leteszi a mobilt (mondhatnám: a kagylót – ami újabb nyelvi problémákhoz vezetne), színtelen-szagtalan kifejezéssel: odahelyezi maga mellé a díványra és olvas tovább.

Nem telik bele negyedóra, a kis ketyere megint rázendít, lányom kapja, nézi a monitort, szája a füléig, nagyon elégedett. Hm. Különös, állapítom meg, de nem szólok. Újabb percek telnek el, most a lányom kezdeményez hívást, bepöttyögi a számot, majd hosszan tartja a fülén a készüléket, de nem szól bele. Kisvártatva újra megismétlődik az egész elölről, hol őt hívják, hol ő hív, de nem beszél senkivel.

Végül nem tudom tovább elfojtani a kíváncsiságomat, rákérdezek.

Megtudom, hogy a most éppen Budapesten maradt barátjával már majdnem az összes pénzt lebeszélték (ó jaj, megint egy fura kifejezés) a telefonkártyájukról, és most már takarékoskodniuk kell a hónap végéig, ezért csak annyi pénzt hagytak rajta, hogy tudjanak nemzetközi hívást kezdeményezni. Amikor gondolnak egymásra, amikor éppen nagyon hiányzik a másik, akkor megcsörgetik egymást (nyelvészkedés mellőzve), a kijelzőn látják a hívó nevét, és ebből tudják, hogy a szerelem a másik részéről változatlan intenzitással dúl, s ennek közlését a feltöltetlen telefonkártya sem képes megakadályozni. Tetszik nekem a dolog, mivel azonban túl magasnak találtam a fiú részéről az egy órán belüli hívások számát, aggódni kezdtem, hogy nincs-e mégis valami fontos közlendője, nem érte-e valami baj, hiszen ott van egyedül abban a nagy városban, apátlanul, anyátlanul, és most még a szerelmét is csak megcsörgetni tudja. Előjön belőlem az apáskodó jótét lélek, felajánlom, hogy hívjuk fel a vezetékes telefonon, hátha valóban akar valamit. Ezt persze örömmel elfogadja a leányzó, felhívja, persze a srácnak semmi baja, csak hát nagyon hiányzik neki szíve szerelme. A most már szóban is közölt vallomás szerencsére belefér két percbe, ennyit kibír a családi költségvetés.

Mint aki jól végezte dolgát, újra belemerülök a munkámba, a lányom is visszadől olvasni.

Igen, ki tetszett találni: tíz percen belül újra felmuzsikált a mobil és még órákon keresztül tartott a különös, szótlan üzenetváltás az egymásnak hiányzó két kamasz között.

*

A nyíregyházi Móricz Zsigmond Megyei Könyvtár akkoriban amolyan főhadiszállás szerepét töltötte be néhány kárpátaljai magyar irodalmár életében. A kapcsolat eredetére nem tudok pontosan visszaemlékezni, csak annyi bizonyos, hogy Futaky László igazgató-helyettessel előbb szoros kollegiális viszonyba, majd igazi barátságba keveredtünk, és éveken keresztül követtük azt a szinte kötelező gyakorlatot, hogy minden magyarországi utunkat megszakítottuk Krúdy Gyula szülővárosában, és vagy jövet, vagy menet felugrottunk Futaky barátunkhoz. Aki egyébként literátus ember lévén nemcsak a szakmájában volt otthonos és tudott bennünket a könyvészetben eligazítani, hanem például olvasószerkesztőként jegyezte és gondozta a Szabolcs-Szatmár (később +Beregi) Szemle című vaskos negyedévi folyóirat számait. Ennek példányait sorra meg is kaptuk tőle, mi pedig az akkor lábra kapó kárpátaljai könyvkiadás friss termékeivel viszonozhattuk gesztusát. Az évek során aztán sor került több irodalmi és könyves találkozóra helyben és másutt a megyében, könyvtáros-delegációval ő is járt Ungváron – ilyenkor mindig alkalom nyílt barátságunk ápolására.

Mi pedig, bárhonnan is tartottunk bárhová, minden utunk Nyíregyházán vezetett keresztül. Nem egyszer adódott, hogy ott is aludtunk. A könyvtárnak volt egy picit ugyan lepukkant, de nekünk, „kisebbségi nyomoroncoknak” maximálisan megfelelő, teljességgel kihasználatlan vendégszállása. Elég volt telefonon egyeztetni Lászlóval az érkezésünket, átvettük a kulcsot, lecuccoltunk, és mehettünk barátkozni, vásárolni, szórakozni; senkinek sem voltunk a terhére, és minket sem zavart senki – ez nagyon jól jött nekünk, nem kellett sem a lehetetlen időpontban induló vagy érkező nemzetközi járatokhoz igazodnunk, sem a barátainkhoz bekvártélyozódnunk. Másnap a legmegfelelőbb járattal utazhattunk tovább.

Egy alkalommal – akkor egyedül voltam – jó időben nyugovóra tértem ezen a könyvtár oldalában nyíló szálláson, ám valamikor az éjszaka közepén éktelen asszonyricsajra ébredtem, amely mintha a kis előszobából jött volna. Csak nem elaludtam, és a takarítónők csörtetnek be vedreikkel ilyen kiabálás közepette? De hisz még alig múlt éjfél! Akkor mi ez az ordítozás – és honnan jön? Feltápászkodtam, kimentem az előszobába. A bejárati ajtón volt egy kémlelő ablak, azon kilestem.

Azt láttam, hogy néhány terebélyes és a nyírségben ritkának nem mondható etnikai csoporthoz tartozó asszonyság feljött annak a lépcsőnek a tetejére, ahonnan a vendéglakás nyílt, és a kis betonplaccon rikoltoztak, még ám torkuk szakadtából. „Nagyon szeretlek!”, „Minden éjjel rád gondolok!”, „A gyerekeknek is nagyon hiányzol!”, „Ha te is szeretsz, gyújts egy jelt!”.

Első ijedségemből ocsúdva rájöttem arra, hogy a szerelmi vallomások nem nekem szólnak és nem nekem adnak ilyen furcsa szerenádot a nagyhangú asszonyok, így valószínűleg eltekinthetek attól, hogy érzelmi kitöréseiket hasonlókkal viszonozzam. Amikor a szemem jobban hozzászokott a kinti sötéthez, azt is megfigyelhettem, hogy a szerelmük után sóvárgó nők az ajtónak háttal állnak és valahová a távolba kiáltják üzeneteiket. Amikor aztán a sokadik „Gyújts egy jelt!” felszólítás követően a messzi távolban, egy teljesen sötét szemközti épület sokadik emeletének az ablakában valaki gyufát gyújtott, akkor kezdtem kapiskálni, miről is van szó.

A lépcsőemelvényről éppen rá lehetett látni az egyébként a fák és más épületek takarásában álló megyei börtön épületére, az álmomat megzavaró cigányasszonyok voltaképp egy sajátos beszélőre jöttek, ahol csak ők beszélhettek, a foglyoknak nyilván tilos kiüvöltözni az ablakon, így hát az egyoldalú kommunikációban a számukra közölteket időnként gyufa gyújtásával viszonozták.

Ennek idestova húsz éve. A vendégszobába, talán tíz esztendeje, egy szerkesztőséget költöztettek be, Futaky igazgatóhelyettes úr nyugalomba vonult, s bízhatóan a jelet gyújtók is mind szabadultak azóta.

*

Kéretlen, de nevemre címzett levelet kaptam Orbán Viktortól – mint kiderült, igen sok határon túli magyarral egyetemben. A Fideszre való külhoni szavazást kérő eredeti tartalom és az én erre adott nem éppen kedvező válaszom azóta megjelent interneten és sajtóban, ezekből semmit nem akarok megismételni, de továbbra sem értem: kik és hogyan tévedhettek akkorát, hogy szavazásra nem jogosult külföldi állampolgárokat kértek fel a választáson való résztvételre. Amiért most mégis szóba hozom a dolgot, az csak kis utózönge. Szóvivői révén a magát legerkölcsösebbnek tartó párt az eset után többször is a szemembe hazudott a tévé képernyőjéről. Nem igaz ugyanis, hogy én bármikor és bármilyen formában információt kértem volna tőlük a külföldi szavazásról (miért is tettem volna?), nem igaz továbbá az sem, hogy valamely Fidesz-rendezvényen bármilyen listára feliratkoztam volna. Ugyanígy az sem igaz, hogy levélküldő kampányukra nem kaptak negatív visszajelzést, mert ha senki másét nem is, de az enyémet meg kellett kapniuk.

Továbbá nehezményezem, hogy elsőként a feladó címére (és csak aztán a sajtónak) eljuttatott válaszlevelemre azóta sem reagáltak és tévedésükért, valamint a kéretlen levéllel való zaklatásért nem kértek elnézést. Várhatják, hogy legközelebb válaszoljak nekik! (Haha!)

*

Engedtem a kísértésnek és fiam invitálására beléptem az iWiW nevű rendszerbe, amely arra hivatott, hogy felhasználói kiépíthessék a maguk kapcsolati hálóját. Másként szólva: hogy az ismerősök és az ismerősök ismerősei, továbbá az ismerősök ismerőseinek ismerősei, és így tovább, megtalálják egymást és így rendszerbe álljanak. Minden felhasználó a hálózat egy-egy gócpontjának tekinthető, és attól függően, hogy hány regisztrált ismerőse van a rendszerben, számít kisebb vagy nagyobb csomópontnak. Akadnak, akiktől csak néhány vagy néhány tucatnyi szál vezet a többiekhez, de nem ritkák a sok száz ismerőssel büszkélkedők sem.

A dolog azzal kezdődik, hogy az új ember végigkattintgatja az őt meghívó személynek kapcsolatait, s ha ismerősre talál köztük, azt megjelöli, és várja, hogy a másik ezt visszaigazolja (a kapcsolat csak mindkét fél jóváhagyásával lehetséges). Aztán esetleg végignézi az ismerőseinek az ismerőseit, vagy használja a névre keresést: bekopogja barátai, rokonai, volt osztálytársai, kollégái, katonatársai nevét, s ha rájuk talált, ellenőrzi adatlapjukon, vajon valóban ők azok (ebben az illető életkora, munka- és lakhelye igazíthatja el, de sokan a fényképüket is feltöltik oldalukra), így kiszűrhető, hogy a névazonosság tévedést eredményezzen.

Miközben az ember ezzel foglalatoskodik – eleinte alig hiszi – többen szinte azonnal megtalálják őt, bejelölik ismerősüknek, és várják a visszaigazolást. Az új kapcsolatok mentén aztán újra tovább lehet indulni, illetve a rendszer maga is felkínál alkalmanként néhány nevet (ismerőseim ismerőseit), akik között már nem egy régen látott, messzire keveredett társamra bukkantam rá, így például Keisz Gellért képzőművész-barátomra, akivel most élénk levelezésbe kezdtünk, s aki bizonyosan hiányozhatott nekem, hiszem irodalmi alteregóját is megalkottam.

Tudtommal a felhasználók száma meghaladta a félmilliót. Közülük én mára százötvennel építettem ki a magam kapcsolati hálózatát.

Persze sokakat hiába kerestem: vagy nincsenek fenn, vagy rosszul kutakodtam utánuk. Ennél is több olyan ismerősöm lehet, akiket keresni még nem jutott eszembe vagy nem volt időm, így nem marad más hátra, meg kell várom, ők bukkanjanak rám.

Meg is kérek mindenkit, akik emlékszenek rám, gyújtsanak egy jelt.

Nyugalmazott könyvtárosok előnyben.