Balla D. Károly

Három nap a Könyvhéten

[Egy manzárdőr feljegyzéseiből,
2006. jún. 10-12.]

Bő fél éve nem voltam Magyarországon. Az utazás és határátkelés nehézségei, biztosítási és más költségek… No meg a beteges elkényelmesedés: az interneten szinte mindent elérek, megkapok. Vagy mégsem?

…A sokadalom kicsit nyomaszt, amikor Éva begurít a Vörösmarty térre, de a könyves ünnep emelkedettsége mégis megérint. Első utunk a Magvető standjához vezet, nőmet saját szerzőjükként üdvözlik, én is kapok tiszteletpéldányt a Szép versekből. Ezúttal fotók nincsenek benne, nem gyönyörködhetek nemes arcélem láttán, sőt, idő híján még a benne pompázó versemet sem olvasom el.

Balázs István csörög rám: merre vagyunk? Teszünk egy kört a standjukig, közben persze sok helyütt megállítanak az ismerősök. Petőcz Andrissal megbeszéljük, hogy a könyvéről írt reckóm egyelőre nem jelent meg a felkérő napilapban, kicsit odább elhúzunk Békés Pál mellett, sebtében gratulál Évának ARTISJUS-díjához (utóbbiban kurátorként Pali sem teljesen ártatlan), futó kézszorítás Gömöri Gyurival, egy sarokkal odább ráköszönünk Szakolczayra, de gyorsan tovább húzunk, nehogy beszélgetni akarjon (pedig akar), Ferdinandy köszöntésére azonban örömmel állunk meg, ezúttal nem sütöm el a többször előadott tréfát, hogy ő az egyetlen író, akire féltékeny lehetnék, Éva annyira szereti az írásait. Konczek Jóska kijön kedvünkért az asztal mögül, megöleljük egymást, új kötetét dedikálja nekünk: összegyűjtött verseit, negyven év termését tartalmazza. Nézem a borítót: „Szinyei?” Jóska rábólint: „És milyen jók a színjei!”. Két nap múlva a festmény eredetije előtt csak elsietünk a Nemzeti Galériában, hogy több időnk jusson a magyar vadakra.

És végre az Animus standjánál. Balázs István egyik legrégibb szakmabéli kapcsolatunk. Közeli barátságba keveredtünk az évek során. Jólesik nekünk, hogy Csönge lányunkról, aki olykor angol ifjúsági könyveket véleményez számukra, elfogódott elismeréssel beszél, majd meglátja Bodor Bélát két standdal odább, na, az ő lánya is nagyon okos és talpraesett, mondja, pár perc múlva meg is ismerkedünk Emesével (Csöngével épp elkerülik egymás; hátha összefutnak majd az ELTÉn). Bélának ott az összes nőrokona: mama, feleség, leány, a kárpátaljai irodalomról ennek ellenére váltunk pár szót. Tarján Tamás jön pár szóra és percre. Mindez a Parnasszus standjánál, Pálos Anna szíves vendéglátásával.

Pécsi kiadómmal (Pro Pannonia), Szirtes Gáborral csak pár percet tudunk beszélgetni, ő is siet, mi is. Ugyanis Kulcsár Istvánnal jó előre leemaileztük, hogy itt találkozunk, már vár minket feleségével a Gerbaud teraszán. Apámtól örökölt barátom gyakran reagál internetes jegyzeteimre hosszabb-rövidebb mailekben, legutóbb a Karinthy Ferencről és Faludyról írtakról jelezte, hogy ezekhez bizony lennének adalékai. Most elmeséli őket. Megajándékoz édesapja, Dr. Kulcsár István újra kiadott kötetével, aki egyébként Böhm Aranka, azaz Karinthy Frigyesné pszichiátere is volt. De a könyv nem erről szól, hanem sajátos identitástörténet, amelynek során a szerző eljut a „képmutatásig menő asszimilációs kísérlet”-től a zsidó sors tevőleges felvállalásáig, mígnem öregkorában, gyakran hazalátogatva Izraelből felfedezi „léte magyarságát”.

Búcsúzáskor már a következő program várható izgalmait ízlelgetem: netnaplósok, blogerek találkozója….

A helyszínre érve csalódottan tapasztalom, az igencsak hűvös estében szabad ég alatt fogunk ücsörögni a szórakozóhellyé és művészeti rendezvények színterévé alakított hajdani gyártelep udvarán, a Tűzraktérben. Néhány blogos kollégával megismerkedem. Hogy tartsam magamban a lelket, megiszom két vodkát, de továbbra is ugyanúgy fázom, megvesz isten hidege.

Amikor aztán elered az eső, Éva a fedett kapuátjáróba menekít. A többiek is, úgy látjuk, szétspriccelnek. Egy kedves blogtestvér és lánya mellénk kerül, nézzük a tartósnak látszó esőt, én szinte reszketek a huzatban. Végül négyesben elmegyünk vacsorázni egy rendes helyre.

Mintegy kárpótlásul másnap délután a téren remek az idő. A Vajdasági Magyar Könyvkiadók standjához igyekszünk, a novelláinkat is tartalmazó Kezeit csókolja dr. Tóth c. antológia dedikálása. A gyűjtemény könnyű irodalmi játék komolyra sikerült eredményeit tartalmazza: hat szerző egy száz éves zentai képeslap elképzelt titkos történetét írta meg. (Érdekesség: a szerb kiadás megelőzte a magyart). Megismerkedünk a vajdasági és magyarországi társszerzőkkel, Vass Tibivel persze már régről ismerjük egymást, mint a rossz pénzt, fel is idézem friss levélbeni élcelődéseinket, Nagy Abonyi Árpáddal, Danyi Zoltánnal és Bakos Andrással azonban most szorítok először kezet. Faggatom Tibit, veszélyezteti-e hernádkaki házát a Hernád, elmondja, második napja szivattyúzza a pincéből a vizet. Persze itt van Beszédes „Dumás” István, a zEtna kiadó és webmagazin spiritusz rektora, a képeslap-fejtő interakció ötletgazdája, akivel néhány levélváltásban sikerült ezt a mai napot egyeztetnünk. Empátiáját dicséri, hogy azonnal megértette, miért jövök boldogan a délvidékiek standjához, és miért nem akarok hallani sem arról, hogy a kárpátaljainál is kezdeményezzünk bemutatót.

Jönnek sorra-rendre a dedikáltató olvasók, többségük vagy régi barát még otthonról, vagy frissen szerzett kedves itteni ismerős; még rokon is akad. Sokukat talán nem is annyira az új könyv iránti olthatatlan vágy hajtja ide, hanem az, hogy lássuk egymást, szót válthassunk. Amikor a mögöttem és oldalamon gyülekezők száma eléri a kritikus tömeget, megfordítom a székemet, udvariatlanul hátamat mutatom a kollégáknak, hogy szembe fordulhassak azokkal, akik kedvünkért jöttek ide, s akikkel persze nincs mód komoly és hosszas beszélgetésre, az egésznek inkább gesztus-értéke van, tudják ezt ők is, senki nem foglal le magának, én is igyekszem megosztani köztük a figyelmemet. Legtöbbjükkel azt beszéljük meg, hogy legközelebb majd Ungváron bepótoljuk, ami itt elmarad.

Feleségével érkezik Keisz Gellért, egy CD-t hoz ajándékba: ő tervezte a borítóját. Igazán jólesik megölelni a rég nem látott barátot (utoljára talán 2002-ben, Szentendrén), akivel évekig semmilyen módon nem tartottuk a kapcsolatot, de valahogy bennem mindig elevenen élt művészi és emberi érzékenysége, amelynek pár hónapja indult levelezésünkben sok szép új és újabb tanújelét adta. Jönnek majd hamarost Kárpátaljára, szokásos nyári túra, voltaképp zarándoklat a szülőföldre; megígérik, hogy nem kerülik el házunk tájékát.

Ugyancsak rég áttelepült otthoni barát, Fedinec Csilla érkezik férjével és a kis Zsófikával, akinek, mint már levélben tisztáztuk a mamával, mindig igaza van, különösen amikor személyi jogai védelmében az egyén korlátlan autonomitása mellett száll síkra kijelentésével: „Én, Zozi, egyedüe”. Most is minden áron ki akar túrni a kerekes székemből, persze nem boldogul inert tömegemmel, inkább ölembe invitálom, gurulok vele egy kört sokak nagy derültségére. Csilláék is jönnek „haza” a nyáron, és amint elszabadulnak a nagymama töltött káposztája mellől, felkeresnek minket.

Lengyel Tomival jó lenne irodalomról is beszélni kicsit, ez persze nem fér bele, Évával tudnak pár mondatot váltani. Családjához gratulálok, nemrég született harmadik gyerekük. Itt van Géczi Robi a feleségével (lelkes olvasómmal!) és a máris nagyra nőtt Kristóffal. A büszke papa kisfiának dedikáltatja a Könyvhéten begyűjtött összes kötetet. Érdekes kollekció lesz 20-30 év múlva. Levelezés útján szerzett és Ungváron is járt barátom a két- és soklakiság (Kolozsvár-Szeged-Bp) után a fővárosban látszik megállapodni, elege lett az ingázásából.

Kishúgom, Gabika tűnik fel Krisztiánnal. Gabi még Ungváron született, de nem sokra emlékszik belőle, most pedig a Bajára tizenöt éve áttelepült szüleitől is elszakadóban van: tanulmányai és munkája is Budapesthez köti. És persze Krisztiánhoz, aki néhány fotót készít alkalmi, valójában azonban inkább jól érezhető vonzódások mentén összeállt társaságunkról.

Feltűnnek az Ex Symposion szerkesztői, a vajdasági-erdélyi „gyüttmentek”, ahogy magukat nevezik, Bozsik Péter és Józsa Márta, velük nem is olyan rég találkoztunk (és vodkáztunk) ungvári manzárdunkon.

És megérkeznek a netes ismerősök is, blogom lelkes olvasói és hozzászólói. Mindent felvásárolnak, amiben benne vagyok. Bárhogy is ódzkodom a jelzőtől: ezek itt az én rajongó olvasóim…

Éva elindul magvetős szerkesztőjével szakmailag kévézni, én pedig teszek egy kört téren. Mennyi ismerős! Pár szóra Dalos Gyuri kászálódik le a szökőkút kövéről kedvemért, Zelki János jön oda mosolyogva.

Nagy ovációval fogad Kiss Gábor igazgató a Tinta Kiadó standjánál, ragaszkodik hozzá, hogy odaüljek asztalukhoz. Nem kis meglepetésemre valahogy így mutat be a társaságnak: „Balla D. Károly egy olyan liberális értelmiségi, aki a Kárpát-medence egész magyarságát sakkban tartja az interneten.” Nehéz eldöntenem, elismerésből vagy iróniából van-e több kijelentésében. Megajándékoz kiadójuk legújabb könyvével, az Etimológiai szótár vaskos, egyezer oldalas tómuszával. A nap további részében a kollégák körében osztatlan sikert aratok és tekintélyt keltek az ölemben hurcolt nyelvtörténettel. Gondolhatják, hogy aki ilyet vesz a Könyvhéten, az nagy koponya, tudós elme lehet. Meg is bocsátom Gábornak az élcelődést.

Második napja töltünk hosszú órákat a téren, és most merül fel bennem először, hogy meg kellene nézni a Kárpátaljai Magyar Könyvkiadók feliratú standot. A látvány a szokásos: 80 %-ban nem kárpátaljai könyvek sorakoznak a polcokon és a pulton, csak a balszélen található két sornyi új és kevésbé új otthoni kiadvány, leginkább egyetlen kiadótól. Jó részük nem volt még a kezemben. Most sem lesz. Magam is csodálkozom, az elmúlt esztendők során milyen gyökeresen megváltozott a viszonyom az évről érvre ismétlődő jelenséghez: a stand voltaképp nem kárpátaljai, sem az üzemeltetője, sem a kínálata nem az, otthoni írók csak el-elvétve jelennek meg körülötte. Ha az érdeklődők a kárpátaljai kiadókról, terjesztőkről, könyvekről, szerzőkről kérdeznek bármit, az eladó mindig ugyanazt válaszolja: holnap délelőtt itt lesz Dupka úr, ő majd mindent tudni fog. Mindez korábban halálosan felbosszantott és mindig nagy haragra gerjedtem azok iránt, akik ezt így alakították ki és eltűrik, hogy így működjön – de most halálos nyugalommal regisztrálom a helyzet változatlanságát. A gyakran csak itt látható és beszerezhető puhafedelűeket azelőtt heves érdeklődéssel kapkodtam fel, most még a neveken és címeken is csak megszokásból futok át.

Harmadnap dél körül még kimegyünk egy utolsó körre a Vörösmartyra. Mire a színpadhoz érünk, Kukorelly Bandi épp befejezi a felolvasását; kezet rázunk. Körössi P. Jóska futtában mondja el a szökőkútnál, hogy majd keresni fog valamilyen együttműködés jegyében.

Délutánra a Holmiba vagyunk bejelentkezve, Réz Pálhoz, talán az utolsó régi vágású, igazi redaktorhoz. Épp szerkesztőségi ülést tartanak. Závada Pali már elmenőben, Szalai Júlia, Voszka Éva még marad, Fodor Géza pedig úgy ágyazódik be a fotelba, mintha össze lenne nőve vele. Belehallgatunk a műhelytitkokba, aztán kellemes sztorizások, Pali bátyánk persze sziporkázik. Minket is kikérdeznek itthoni dolgainkról. Érdekli őket, hogy is koptunk mi ki a kárpátaljai irodalomból. Alig hiszik, hogy otthon egyáltalán nem publikálunk, hogy könyveinkről nem adnak hírt lapok, gyakorlatilag nem vesznek rólunk tudomást. Persze gyorsan hozzátesszük, ez nekünk így tökéletesen megfelel, voltaképp mi akartuk, hogy így legyen, én voltam az, aki felismertem, hogy sem én nem felelek meg az itteni irodalomnak, sem az nem felel meg nekem, kivonultam hát abból, amiből kivonulásom után ki is közösítettek – Éva pedig soha nem is csatlakozott a hadhoz, mindig is kívülállóként figyelte azt, amiben én évtizedekre alámerültem. De hát irodalmi szalonotok is volt nektek, kapom az emlékeztetést, s talán a kelleténél is hosszabban mesélem el, milyen támadások miatt hagytam fel ezzel az utolsó szervezési kísérletemmel. Megjön Radnóti Sándor, a hölgyek lassan távoznak, újra szerkesztőségi ügyek kerülnek sorra.

Indulásunk előtt kinézek a Margit-hídra nyíló nagy ablakon a sziporkázó Dunára. Jó itt Pesten, sóhajtok fel magamban, ennyi barát és kedves szakmabéli ismerős között. De ennél is jobb lesz holnaptól visszabújni magányomba az Ung-parti manzárdon.

És miközben tekintetem járatom a fényben fürdő budai oldalon, azon tűnődöm, vajon előbbi szavaimmal sikerült-e pontosan érzékeltetnem, miért és hogyan kellett elhagynom az otthoni szellemi aklot, miért és hogyan csalódtam a nagy kollektív nekifeszülésekben. Vajon nem lett volna sokkal érzékletesebb, ha csak ennyit mondok: „Én, Zozi, egyedüe”.