Balla D. Károly

Devenér Muki

[Egy manzárdőr feljegyzéseiből,
2006. júl.]

Jól jön a háznál egy saját, külön bejáratú, vagyis inkább külön berepülésű denevér. Úgy tűnik, mi most szert tettünk egy ilyen példányra.

Kamasz koromban egyszer már volt állandó bőregerem. Akkoriban kis alsó szobácskánkban laktam, 4,5 méter hosszú, de csak 1,60 széles, folyosószerű, kevés levegőjű. Tavasztól őszig nyitva tartottam az ablakot éjszakánként, se redőny, se háló, se függöny, teljes akadálymentesítés szárnyas emlősök részére.

Villanyoltás után érkezett, amikor már ágyban voltam. 10-szer, 15-ször végigrepülte a szoba hosszát, hol alacsonyabban, hol magasabban, menetközben szintet és irányt váltogatva, cikázva. Megrémültem, de természettudományokban jártas ifjúként úrrá lettem ijedelmemen. A denevér vaksötétben is kitűnően tájékozódik, remek radarja van, ultrahangot bocsát ki és a visszaverődésekből azonosítja környezete tárgyait. Soha nem megy neki semminek, gond nélkül átrepül szűkebb helyeken, kikerüli a kifeszített vékony huzalt is. Röptében csípi el a szúnyogokat, bogarakat. Ostoba babona azt hinni, hogy emberre támad és beleragad a hajába. Legfeljebb arról lehet szó, hogy ha menekülnie kell (padlásról vagy barlangból, ha felriasztják), és nem tud elég gyorsan reagálni az ember hirtelen mozdulataira, akkor pánikhelyzetben akaratlanul neki ütközik.

Így hát már első alkalommal kidugtam a fejem a paplan alól és percekig dermedten figyeltem, ahogy a denevér jellegzetes surrogó hang kíséretében repdes a szobámban. Bármennyire is bátorítottam magam, azért mindig összerezzenten, amikor épp felettem fordult meg és arcomon megéreztem a szárnycsapása keltette fuvallatot.

Gondolom, hozzám is szúnyogászni jött, és mivel bőséges zsákmányt talált, másnap is meglátogatott, majd kihagyott egy napot, de aztán jött újra. Végül teljesen odaszokott. Örültem neki, már vártam minden este, csak hadd fogdossa össze a kis vérszívókat.

Ennek 30 éve. És most megismétlődött a dolog. Első éjszaka csak futó látogatást tett manzárdunkon a denevérünk, de másodjára vagy 20 percen át portyázott az emeleten: a háló részünkből átcsapott a nappaliba, majd ki a halba, tett két tiszteletkört Csöngénél is, aki halálra válva bújt a paplan alá, Másnap aztán megkapta tőlem az okítást.

Lehet, ezen a nyáron elektromos szúnyogriasztóra sem lesz szükségünk.

*

Végre sakkozhattam! A bejelentés két dolog miatt fontos. Első, hogy a leányom tőlem függetlenül megtanulta a legzseniálisabb szellemi játékot és velem már egészen tisztességes tudás birtokában ült le megküzdeni. A másik, hogy én talán 5-6 éve nem tologattam a bábokat, így igencsak jólesett egyik legnagyobb kedvtelésemhez visszatérni.

Amikor Évával már tervezgettük, hogy gyerekünk lesz, akkor nagy bölcsen kifejtettem, én bizony leendő újszülöttünkkel nyilván semmit sem tudok majd kezdeni, hiszen még csak beszélni sem lesz képes az istenadta. A nevelésébe majd akkor fogok bekapcsolódni, mondtam, ha már rendesen el lehet vele diskurálni és eléggé okos lesz ahhoz, hogy megtanítsam sakkozni.

Persze ezt nem gondoltam teljesen komolyan, de akkor még valóban nem volt fogalmam arról, hogy már a pár napos csecsemővel is milyen jól el lehet szórakozni. Kolos fiunk hosszú órákat töltött az ölemben (koraszülött volt, állandóan „pótetetni” kellett), és igen alaposan megtapasztalhattam, milyen gazdag és árnyalt kommunikációra képes egy ilyen apróság, mennyi mindent ki tud fejezni szemmozgással, homlokráncolással, ajakbiggyesztéssel. Mennyi mindent képes közölni még azelőtt, mielőtt nevetne vagy sírna, és azt is hányféleképpen teszi!

Így aztán olyan nagyon nem is vártam, hogy sakkozni megtaníthassam. Alkalomadtán azért persze megtörtént a beavatás, kiskorában, ha nem is rendszeresen, de gyakorta játszottunk. Az igazi élvezetes játszmákig azonban nem jutottunk el.

Nekem meg valahogy soha nem adatott meg, hogy hosszabb időn át állandó sakkpartnerem legyen. Szomszédok, rokonok, barátok – csak esetleges alkalmak adódtak, minden rendszeresség és megfelelő gyakoriság nélkül. Aztán lassan még ezektől a lehetőségektől is elestem. Számítógéppel játszani meg képtelen vagyok: az ellenféllel kialakuló, egymást froclizó beszélgetés nélkül nincs is értelme a dolognak (vonatkozó irodalom: Karinthy Frigyes Sakkozók-ja). Most azonban megcsillant szememben a remény: lehet, hogy öregkoromra majd Csönge fog felvidítani azzal, ha hóna alatt sakktáblával naponta elém penderül?

*

Csak az internetről ismert igen fiatal miskolci költőtársam kedves történettel lepett meg. Emailjének már a címe is meghökkentett: Udvarlás Balla Dé szövegével.

„Arról van szó, hogy mostanában fújdogál felém egy kósza szél, melyet a nagyokosok talán szerelemnek neveznek :) Szóval az udvarlás régi és új gyepére léptem (én is :)) és a leányzónak kitaláltam, hogy úgy találkozzunk Miskolcon a virágóránál, hogy ott ülök majd és üljön csak le szótlanul mellém, én pedig olvasok valamit (itt jössz majd te, lentebb megérted!) és csinálok még valamit és... na, ami történt: volt a Mozgóban egy naplórészlet dolgod , amikor is a lányodról és pesti barátjáról írtál, hogy csak csörgetik egymást mobilon és ezzel jeleznek, most pedig ezt a szöveget (utólagos engedelmeddel) felhasználtam olyatén módon, hogy a leányzónak felolvastam a padon és mikor a részletet befejeztem, felhívtam, ott mellettem :) (és csodálatos volt, mert tökéletesen azt csinálta, amit a lányod, hogy csak nézte a kijelzőt és mosolygott).”

Másik barátom erre azt mondaná: Nem éltem hiába!

*

Kisgyerekek gyakran felcserélik a szavak mássalhangzóit. A lányunk például kacitabogárnak mondta a hétpöttyöst, nekem meg éppenséggel a gombaveleske volt a kedvencem. De bármi éteknél jobban szerettem azt, ha Devenér Muki lehettem. Ez abból állt, hogy közel két méter magas nagybátyám megragadta a bokámat és a lábamnál fogva a levegőbe emelt. A hasonló pózban alvó bőregerekről kaptam alkalmi nevemet (meglehet, valami akkor olvasott mese vagy versike okán), ezt torzítottam el a hangátvetéssel, és ezt kiabáltam követelőzve olyankor, amikor Pali bátyám megérkezett hozzánk és én azt szerettem volna, ha mielőbb fejjel lefelé lógat bele a világba. Azt pedig, hogy ez a látvány miért fontos egy leendő írónak, sokkal később tudtam meg, Örkény István Arról, hogy mi a groteszk c. egyperceséből. Meglehet, igazából csak így látni azt, ami fontos.

Székely nagyanyám tanítása is valami hasonlóról szólt: hogy valaki érti-e a mesterséget, az nem a hímzés színén látszik, hanem a fonákján. Ha ott nincsenek szépen elrendezve a szálak, akkor elölről hiába is tetszetős a minta, szakmailag nem sokat ér.

A visszájukra fordított dolgok azóta is érdekelnek. Szeretek denevéresdit játszani, ellenkezőleg haladni a dolgok logikájában, az okozat felől közelíteni okot. Ami kézenfekvő, az hidegen hagy, ám a különleges megoldások izgalomban hoznak. A késznél jobban érdekel a hogyan készült.

Ha belegondolok, komolyabb, terjedelmesebb írásaimat jórészt ilyen visszafejtésekre építettem.

Első regényem író-hőse különös kéziratot kap: a szerző egyik oldalon már használt gépíró papírok hátoldalára írva küldi el neki regényét. A történet kusza, szakadozó, az oldalak és közbeékelt cetlik nincsenek számozva, olvasás, lapozás, félbehagyás és újrakezdés közben a papírok óhatatlanul elkeverednek, és már azt sem lehet tudni, egy-egy lapnak melyik a színe és melyik a fonákja. Hősemnek kell helyreállítania az eredeti művet, még ám úgy, hogy ugyanennek a kéziratnak a verseiből fejti meg az újraalkotás algoritmusát.

Második regényemben a munka nehezét már nem bíztam hősömre, hanem áthárítottam magára az olvasóra: a könyvből hiányzó, meg sem írt epikai művet úgy kell elképzelnie, fejben összeállítania, hogy ehhez csupán járulékos szövegeket (bevezetőket, elő- és utószavakat, szómagyarázatokat, jegyzeteket, kritikákat) bocsátok rendelkezésére. Vagyis felkínálom az összes fiktív filológiai „okozatot”, ám az ezeket kiváltó „okot”, azaz magát az elsődleges regényt a befogadónak kell a másodlagos közlések alapján rekonstruálnia.

Nem hősömnek és nem olvasómnak, hanem nekem magamnak kell visszafelé gondolkoznom akkor, amikor három éve elindított Pilinszky-projektumom verseit írom. Itt abból a valótlan feltevésből indultam ki, hogy Pilinszky János egy-egy szonettjét mesterszonettnek tekintem, azaz annak a tizenötödik költeménynek, amely az azt megelőző tizennégy külön szonett kezdősoraiból áll össze. Utóbbiak persze nem léteznek, ám én megkísérlem létrehozni őket úgy, hogy a Pilinszky-szonettel együtt majd szabályos szonettkoszorút alkossanak. Eközben nemcsak nyelvileg korrekt, formailag hibátlan és a poézis szempontjából is értékelhető tizennégysorosokat próbálok alkotni, hanem Pilinszky szakrális szimbólumrendszeréhez és megváltáselméletéhez is igyekszem felnőni. A magam élé állított kihívással nemcsak a nagy előd emléke előtt tisztelgek, hanem nyelvünk flexibilitását is bizonyítani szeretném.

Remélem, eközben nem az fog kiderülni, hogy kiskoromban Devenér Mukiként túlságosan fejembe tolult a vér.