Balla D. Károly

Avantgárd szülőföld

[Egy manzárdőr feljegyzéseiből,
2006. április.]

Kamasz koromban sokat kacérkodtam az izmusokkal. Talán József Attila korai szürrealizmusától indulva találtam rá Kassákra, s onnan visszafelé jutottam el Bretonig, Tristan Tzaráig. Roppant izgalmasnak találtam a dadaisták művészi forradalmát, alkatilag alkalmasnak éreztem magam a konvenciók elvetésére, az irodalmi kísérletezésre. Aztán eltávolodtam az avantgárd törekvésektől, magam is elfogadtam azt a hamis képzetet, hogy kisebbségi helyzetben a költőnek mindenáron közérthetőnek kell lennie, csak így szólíthatja meg azt a közösséget, amellyel szemben kötelességei vannak. Közösségi költő lettem, ám továbbra is érdekelt minden, ami neo- és poszt-, ami felrúgja a tradíciókat és új utakat keres. Járattam a régi Mozgó Világot, és az Új Symposoin, a Jelenlét vagy a Magyar Műhely egy-egy kalandos úton hozzám eljutó száma mindig élményt jelentett. Az így ért hatások sajátosan keveredtek hagyománytiszteletemmel.

  Aztán (talán 1988-ban) megismerkedtem Nagy Pállal, a Magyar Műhely alapító szerkesztőjével, barátságba keveredtünk, váltottunk néhány levelet. Okos érveit, amelyekkel felfogásom hibáira mutatott rá, akkor elvetettem, ám az avantgárd iránti vonzalmam erősödött. Később szerzőjük lettem, a kilencvenes évek elején néhány találkozójukon is részt vettem.

  Egyik konferenciájukra ungvári barátom fuvarozott el, aki szobafestőből éppen akkor avanzsált műkereskedővé, galériaigazgatóvá. Elragadtatással szemlélte a kamaratárlat darabjait, élvezte az installációkat, performanszokat. Ám az elméleti előadások megfeküdték a gyomrát. Amikor a jeles esztéta hosszasan, sok szakszó kíséretében a vizuális kultúra transzformációjának az aspektusait taglalta, a barátom felállt a hátsó sorban és a következő bejelentést tette: „Én mint ungvári szobafestő, ezzel nem értek egyet!” Majd leült és nem szólt többet. Mindez senkiben nem keltett megütközést, avantgárd találkozóba belefér az ilyesmi, sokan hihették, ez is része az előadásnak.

  Itthon elmeséltem az esetet, Évával azóta is emlegetjük, s ha valami nagyon csípi a szemünket, szívesen idézzük barátom magvas kinyilatkoztatását.

*

Régen túl vagyok rajta, hogy megítéljem azokat, akik elköltöznek Kárpátaljáról. Valaha kicsit rosszallóan fogadtam az ilyesmit, csóváltam a fejem amiatt, hogy „nekünk itt majd nehezebb lesz nélkülük”, de beláttam, mindenkinek joga van a személyes boldogulásra, és ha ezt nem látja kis pátriánkban megvalósíthatónak, akkor…

  Most mégis rossz érzésem keletkezik egy költőnk távozása miatt. Emberileg persze megértem. Ám tudom, költészetének egészét a szülőföldhöz való ragaszkodásra alapozta, másról sem írt világéletében, minthogy összenőtt a tájjal és a táj emberével. Nemcsak hozzájuk szólt, hanem a nevükben is, mint arra kiválasztott, aki bajaikat az éghez felpanaszolja. A beregi rónából nőtt ki életműve, köze volt minden itt lakóhoz, élete részesévé tett minden követ, bokrot, madarat, folyót és templomot. Jellegzetes fánkhoz, az akáchoz hasonlította magát: „ölelem gyökereimmel ezt a hazát” – írta; megszólította a gesztenyéket: „Közös sorsért, közös hazáért / sikoltoznak a gesztenyék” – írta; átélte a lenvirágok szerepét: „a mezőt öleljük egyre lassabban növő gyökereinkkel” – írta;

E föld bölcsőm és eredőm,
itt markolt kapát minden ősöm.
Új sarjak simítják lábam,
itt van jussom borban, búzában.
Itt eszméltem a szó ízére,
anyám haja itt ért fehérre,
s lábam apró lába nyomát
itt növik be az ibolyák – írta;

Árokparton kaszások jönnek,
megállnak és visszaköszönnek.
Rám néznek fáradt asszonyok.
Most érzem csak: itthon vagyok – írta;

Hazám e táj. Erdeje, rétje
megfáradt emberek menedéke.
Itt esti csillagokban égnek
elporladt, titkos nemzedékek.
E kicsiny föld népének sorsát
ma munkáskezek kovácsolják,
s osztozik benne minden társam,
ki hittel hisz a tisztulásban – írta;

Az embernek ha búja van,
s kitárt szíve páncéltalan,
szülőföldjének könyörög,
hogy óvják éltető rögök

– írta. Most pedig Budapest egyik külső kerületében egy sorház sokadik emeletének a magasában gondol a hazai akácra, lenre, a kaszásokra és a fáradt asszonyokra, akiknek szószólójául szegődött egykoron, s akik – ebben biztos vagyok – most sem vetik rá a szülőföld rögét.

*

Éppen tíz éve írtam első olyan esszémet, amelyben őszintén szembenéztem a kárpátaljai irodalom olyan problémáival, amelyeket korábban, nyilván önvédelemből, megkerültem. Nem volt könnyű belátnom, hogy húsz évet életemből alighanem egy tévhit szolgálatába állítottam.

  Az 50-es években induló kárpátaljai magyar irodalomra érthető módon a személyi kultusz, a proletkult és a szocreál nyomta rá a bélyegét. Ettől a 60-as évek derekán egy szűk körű, fiatalokból álló írócsoport megpróbált eltávolodni, ám a kultúrpolitika „elidegenedésüket” a szovjet valóságtól megtorolta, a csoport működését és tagjainak szereplését lehetetlenné tette. Mentő intézkedésként a 70-es évek legelején új csoport került megszervezésre a magyar pártlap égisze alatt, amelyet irányítói újra a legpártosabb irányba terelgettek.

  Ám ebben az új formációban mi, előbb tízen-, majd huszonéves fiatalok – inkább ösztönösen, mint tudatosan, inkább kényszerből, mint jókedvünkben – kialakítottunk egy sajátos írói magatartásformát: megírtuk a kötelező pártos penzumot, ám aztán a Lenin, béke-, munkás-, forradalmi és más verseinkkel elnyert bizalommal élve (visszaélve) igyekeztünk őszintébb hangot megütni: már nemcsak táj- és szerelmes verseket kockáztattunk meg, hanem művelni kezdtük a gondolati lírát, egyikünk a népdalhoz, másikunk a történelmi hagyományokhoz, harmadikunk az izmusokhoz nyúlt vissza óvatosan, és ha nagyon burkoltan és szőr mentén is, de néha csipetnyi burkolt társadalomkritikát is megengedtünk magunknak. Ha a mimikri nem sikerült elég jól, versünk fölé odaírtuk, hogy József Attilát olvasva vagy hogy A kikötött Rocinante monológja – ezzel levédtük magunkat és fedezve érezhette magát szerkesztő és kiadó is: kérem, itt nem a szovjet valóságot éri bírálat, ez irodalmi reminiszcencia. A kaméleonkodás nem volt valami dicső dolog, de eredményesnek látszott: anélkül, hogy teljesen feladtuk volna esztétikai elveinket és az igazmondás igényét, mégis megszereztük a magasan ülők bizalmát. Idővel ránk, fiatalokra bízták a csoport vezetését (80-as évek eleje), és azt is elértük, hogy a korábban szilenciumra ítélt társaink is újra publikálhassanak. Teljes fordulatszámra kapcsoltunk, írtunk és publikáltunk, jártuk a vidéket, hetente író-olvasó találkozót tartottunk iskolákban, művházakban, községi klubokban, vetélkedőket és irodalmi esteket szerveztünk. Pezsegtünk, mint Plusssz-tabletta a reklámfilmben. 

  A ránk telepedő ideológia-politikai elvárások alóli ki-kibújás mellett még egy állandó problémával kellett megküzdenünk. Ahhoz, hogy eredményesek tudjunk lenni, hogy havonta új irodalmi összeállítással jelentkezhessünk a pártlap hasábjain, hogy önálló köteteket mutathassunk fel és hogy elhitessük (magunkkal és a hatóságoknak), itt nem 4-5 önjelölt költő szereplési vágyáról, hanem jelentős szellemi kirajzásáról van szó, olyan szellemi potenciálról, amely méltán követelhet magának teret, újságoldalt, szereplési lehetőséget, folyóiratot – nos, ehhez „tömegességet” kellett mutatnunk, ezzel demonstrálhattuk, hogy van kárpátaljai magyar irodalom. Így aztán a roppant szerény felhozatal mellett igencsak megbecsültük, aki két sorvéget össze tudott rímeltetni és egy történetet kerek mondatokban képes volt elmondani. Sorra avattuk a költőket és írókat. Kit érdekelnek az esztétikai finomságok, amikor a magyar szó megmaradásáról van szó!

  Igen: nagy lelkesedésünkben rögvest legyártottuk a magunk ideológiáját: feladatunk, hogy ápoljuk anyanyelvünket, nemzeti hagyományainkat, és amennyire lehetséges, jelenítsük meg a szovjet körülmények közepette sikeres magyarságot. Ebben a nagy vállalásban a vers és a novella csupán munkaeszköznek számított, alárendeltük a közérthetőség kívánalmának.

  Ám a nagy misszió túlnőtt rajtunk. Nem csoda, hogy 90-ben így maradtunk.

  Többségünk nem vette észre, hogy megszűnt a cenzúra, bármit írhatunk és publikálhatunk – ám az olvasó nem várja az igazságok burkolt kimondását a költőtől akkor, ha az újságok sokkal vaskosabban megírják a valóságot.

  Tessék hát felhagyni a nagy elhívatottsággal, írtam én éppen tíz esztendeje, elő a szakmai tudást, elő a művészi átélést, az esztétikumot. Lássuk, tudunk-e hitelesek maradni akkor is, ha lekászálódunk a nemzetmentés várfokáról.

  Mivel magam a legelkötelezettebb irodalomcsinálók közé tartoztam, kollégáim eléggé zokon vették tőlem, amikor először fejtettem ki fenti véleményemet. Ugyancsak megorroltak rám, amikor csak a saját köreik újrataposására képes tekintélyes alkotókat mellőzve tizenéves fiatalokat kezdtem támogatni, akiknek nem kellett levetkezniük helybéli irodalmunk kényszerű hagyományait, lévén soha nem is öltötték magukra őket: a 90-es években indult pályájuk, csak hallomásból ismerték a szocreált, mit sem tudtak a minket megnyomorító „formájában nemzeti, tartalmában szocialista” skatulyáról, amelybe a szovjet kultúrpolitika helyezte műveinket. A fiatalok jöttek, avantgárd és posztmodern verseket írtak és nem értették, miért éri őket az idősebb kollégák részéről nem csupán elutasítás, hanem súlyos bírálat is. A régi misszióba csontosodottak részéről elhangzó vádak pedig kísértetiesen hasonlítottak az őellenük 25 évvel korábban felhozottakra. Elidegenedés a valóságtól, a közösség érdekek mellőzése, nyelvrontás…

  Én pedig az ifjak mellé álltam. Folyóiratom velük lett tele, kettejüket később az első kötethez is hozzásegíthettem. Közben vizsgálódtam: miként is állunk értékek terén, mit tudunk felmutatni, régi írásaink közül mi állja meg a helyét mai szemmel is – és mi az, ami csupán a szükségben-szűkösségben látszott irodalomnak, mi az, amit a cenzúra felhajtó ereje emelt értékké, és annak hiányában sután hullott vissza a porba.

  Társaim, akikkel végigbrüsztöltünk két évtizedet, azzal vádoltak, hűtlen lettem elveimhez, hozzájuk, a közösséghez. Én pedig egyre nagyobbnak láttam a szakadékot a saját úton indulók, hagyománytörők „nem-kárpátaljai” jellege és a helyi tradíciókba belecsontosodó, azokat klisének használó kollégák írói magatartása között, így vetemedtem arra a kijelentésre, hogy kis literatúránk megszűnőben van, hiszen az a része, amelyik irodalom, egyre kevésbé kárpátaljai, amelyik viszont kárpátaljai, az egyre kevésbé irodalom.

  Ezzel véglegessé vált szakításom azzal a felfogással, amelyet majd egy emberöltőn át sajátomnak éreztem. Meglehet, lélekben messzebbre emigráltam, mint a beregi tájtól a budapesti lakótelepig jutott költőtárs.

*

Évának nem tetszik, hogy politizálok. Hogy elkötelezem magam. Hogy kikérem magamnak, ha egy pártelnök kéretlen levelet ír nekem. Hogy rámutatok arra, melyik párt viszonyul álszenten a határon túli magyarság kérdéséhez. Hogy felszisszenek, ha ötmillió külhoni szavazóról hallok. Évának ez nem tetszik, szerinte az egyik oldal folyamatos bírálatával a másik oldal mellett látszom elköteleződni. Íróember ne tegyen ilyet, mondja ő. Legyenek elvei és legyen értékrendje, de ne érezze kötelességének, hogy napi rendszerességgel kikeljen azok ellen, akik ebbe az értékrendbe nem illenek bele. Ha mégis megteszi, beágyazódik, elköteleződik. Ezzel pedig saját szabadságát korlátozza, elüti magától azt a lehetőséget, hogy külső szemlélőként felülemelkedjen mindenfajta belharcon, napi csatározásokon, választási lázon (mikor e sorokat írom, épp a két forduló közt vagyunk).

  Évának, mint mindig, igaza van.

  Mégis: szükségét érzem tudatni azokkal, akik magukat nemzeti oldalnak nevezik, hogy politikájukkal én mint ungvári szobafestő, nem értek egyet.