Balla D. Károly

Fogódzók

[Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2005. júl.]

Anyám elvesztette a kapaszkodóit. Ő maga fogalmazott így, amikor a minap újólag nehezményezte, hogy továbbra sem kerültek elő a számára oly fontos családi fotók. Ezek a kis fényképek ott sorakoztak szobájukban az ajtó melletti könyvespolcon, és anyám, mióta bottal is nehezen jár, kijövet mindig ebben a könyvespolcban fogódzkodik meg. Eközben, amikor a kezét nyújtja és megfogja a jól rögzített bútort, mindig alaposan meg is nézi a sok ezerszer látott képmásokat, és a családtagok látványa fejében így összekapcsolódott a biztonságérzettel. Egyik reggelre azonban rejtélyes módon eltűntek fotóink a polcról; anyám jött ki a szobából, nyújtotta a kezét – és...; elvesztette a kapaszkodóit.

Anyámnak ez a családtag-megidéző szükséglete különben eléggé szelektív. Hogy ötszáz kilométerre élő és évente csak egy-két alkalommal hazalátogató bátyám fényképét kiteszi a polcra, az valószínűleg természetes. Engem azonban naponta lát… Az is megfigyelhető, hogy az unokák és dédunokák közül a lányutódok nem állnak olyan közel a szívéhez, mint a fiúk. A menyekről és unokamenyről már nem is beszélve. Az egyes fotók értékét így aztán a „kedveltségi fokozat” és a „ritkán látottság tényezője” együttesen határozza meg. A veszteség így hát összességében mindenképpen tetemes.
Az ereklyéket azóta kereste már a család mindenütt. Talán elsodorta a huzat (kémlelés a szekrények alá); talán az apám tette el valahová szórakozottan, amikor kivett mögülük egy könyvet (lehetséges helyek végigfürkészése). De nem. Esetleg a feleségem pakolta máshová, amikor takarított, port törölt. Negatív. Netán a gyerekeim vették magukhoz valamiért. Ám aznap ők nem jártak a nagyszülők szobájában. Akkor csak Tamás lehetett, a dédunoka – bátyám Ungváron élő fiának a fia –, aki a kérdéses estén éppen megvizitálta a dédiket, és szokása szerint alaposan végig is járatta a tekintetét felmenői arcmásán. Ám legközelebbi látogatásakor, amikor számon kérték rajta az eltűnt fényképeket, az amúgy hamiskás tekintetű lurkó magabiztosan tagadta a dolgot.
Én mégsem tartom kizártnak, hogy ő a kulcsa a rejtélyes esetnek. Talán így akart fotót szerezni imádott, de ritkán látott nagyapjáról, a bátyámról.
Merthogy egy kiskamasznak is szüksége lehet kapaszkodókra.

*

Capival iskolatársak voltunk és akkor haverkodtunk össze, amikor mindkettőnket beválasztottak a Lenini Eszmék című iskolai faliújság szerkesztőbizottságába. Én írtam és szerveztem a remek cikkeket, ő rajzolt, festett, vágott, ragasztott – kivitelezett. Ismertem persze korábbról is, a tanárainkról készített karikatúrái osztályról osztályra, kézről kézre jártak. Egyébként mindig és mindenütt rajzolt: órán, komszomolgyűlésen, egyszer láttam: még a moziban is. Meg-megemelte a blokkját, hogy több fény essen rá, és felskiccelte a szereplőket, a jeleneteket. Otthon egész sorozata volt a keletnémetül beszélő jugoszláv indiánról, Gojko Mitićről. Később egyszer az is előfordult, hogy már órák óra mértük a járdát az Ung-parti sétányon és nagyon leültünk volna, de minden pad foglalt volt. Na várj csak, kacsintott cinkosan Capi, leguggolt az egyik pad elé (tisztes távolságra), elővette a blokkját és rajzolni kezdte az ücsörgőket, akik persze feszélyezve érezték magukat, hamarost odábbálltak. Lett szabad padunk.

Nem volt kétséges, hogy a képzőművészeti szakiskolában fogja folytatni tanulmányait. Fel is vették, de már a második éven összekülönbözött valamelyik tanárával a szocialista művészet követendő irányelveit illetően. El is húzták a vizsgán. Ám a vaskalapos tanárnak volt egy liberálisabb kollégája (és ellenlábasa), maga jegyzett festőművész, főállásban éppen az egyetlen ungvári nagyáruház „művészeti irányítója”; odavette Capit dolgozni, hivatalosan segéddekoratőrnek (mládsij hudozsesztvennij szotrutnyik), valójában: plakátfestőnek. A cimborám, ha a szocreál elméletéből meg is buktatatta magát az iskolában, évekig mégis a jövőbe derűsen néző munkásarcok és május elsejei jelszavak pingálásából élt. Szakmailag, mint mondja, mégis itt fejlődött a legtöbbet, sok mindent ellesett a főnökétől. Tőle hallotta először az akkor még sehol nem használt varázsszót: „dizájn”, és talán azt is, hogy „pop art”. A festékkel és a dekorációkhoz szükséges anyagokkal és eszközökkel gazdagon ellátott műhelyben sok olyasmit megtanulhatott, amiről a szakiskolában nem is hallott volna. Amikor pedig egy tilalmas burzsoá propagandaanyagnak számító Andy Warhol-albumot kapott kölcsön a mesterétől, úgy érezte, eldőlt a sorsa. A szobája falait borító száz Gojko Mitićet bámulatos gyorsasággal ezer Marilyn Monroe váltotta fel.
Közben a dolgozók esti iskolájában le is érettségizett, főnöke továbbtanulásra biztatta, ajánlgatta neki a lembergi (lvivi) művészeti főiskolát, segített volna a felkészülésben. „Mire végzel, éppen nyugdíjkorú leszek, jöhetsz a helyemre”, biztatgatta, de Capi nem szánta rá magát.

Amikor aztán kezdett recsegni-ropogni a nagy Szovjet Birodalom, Capi lelécelt. Meg sem állt Budapestig. Fogalmam sincs, hogyan csinálta (akkoriban csak családegyesítéssel lehetett áttelepülni). Évekig lakott komfort nélküli bérlakásban. Lakás? Egyetlen helyiség, az egyik sarokban mosdó, a másikban gáztűzhely, hátul az ágy, előtte a rajzasztal; közös vécé a gang végén. Alkalmi munkákból élt, de a szakmáját nem adta fel. Vagy két évig a Vörösmarty téren ücsörgött kis tábori székén és jó pénzért rajzolta a turistákat, aztán ezt is feladta, mert nem volt hajlandó jattolni („Tudod, a flasztermaffia!”). Állandó munkába nem állt, nekem azt mondta, nem azért kereste a nagyobb szabadságot, hogy újra kötöttségek közé szorítsa magát. Aztán szem elől vesztettük egymást.
Hosszú szünet után három évvel ezelőtt jelentkezett újra. Az interneten rábukkant a honlapomra, kedves e-mailt küldött. Arról számolt be, hogy sikerült megkapaszkodnia, előbbre jutnia. Egyszemélyes Bt-t alapított és alkalmazott grafikusként teljesít megrendeléseket kiadóknak, oktatási intézményeknek, vállalatoknak. Pár éve egy hannoveri ösztöndíjat is elnyert, kint dolgozott fél évig. Később volt pár vidéki kiállítása, és állítása szerint két budapesti galériában is megvásárolhatók kisebb munkái. Ha pedig anyagilag megszorul, tisztes honoráriumért családi fotók alapján élethű „művészi portrékat” készít, hogy nyárspolgárék kiakaszthassák a nagyszobában.
Egy ideig kis kommentárokat is fűzött a webnaplómhoz. Amolyan kötözködések, cikizések voltak, de nem bántam, mindig szerettem a humorát. Hogy épp rajtam köszörüli a nyelvét, az néha kínosan érintett, de ősrégi barátságunkba belefért. Esztendő múltán aztán megint eltűnt.
Most meg újra jelentkezett és arról számolt be, hogy tanyát vett, kipofozta a közepében álló, (inkább roskadozó) házat; odaköltözött. Gazdálkodik, s ha ráér, lovakat rajzol. Álmában szőrén üli meg őket és lobogó sörényükbe kapaszkodik.

*

Csönge lányom olvasnivalót kért tőlem, és én legkedvesebbet, Szerb Antal Utas és holdvilágát ajánlottam. Csak amikor kiolvasva visszaadta, meséltem el neki, hogy ennek a könyvnek története van ám!
Az Utast negyedszázada igen sajátos okból olvastam először. Egy görög tragédiákba illő, szép, de fatális szerelmi történetet éltem éppen, és az én különös Elektrám azt mondta, az ő megismeréséhez találhatok kulcsot ebben a regényben. Ulpius Évában ugyan nem sikerült ráismernem, de a regény nagyon tetszett, kedvencemmé vált, és hiába lett annak a szerelemnek hamarosan vége, én ötévente újraolvastam a szívemhez nőtt könyvet. Aztán egyszer hiába nyúltam érte. Valószínűleg elkérte valaki és nem hozta vissza. Attól kezdve mindig a könyvtárból kellett kikölcsönöznöm. Utoljára akkor, amikor Olaszországba készültünk, és én ezt szántam úti olvasmánynak.

Hogy kedvenc könyvemből nincs saját példányom, több írásomban is kikotyogtam. Arató Antal barátom pedig, akiről a könyvtárosok szobrát kellene megmintázni, olvasta az egyiket, és el is határozta, megajándékoz egy példánnyal. Így is lett. Amikor legközelebb nála jártunk Székesfehérváron, átadta az antikváriumban vásárolt 1980-as kiadást. Szinte bizonyos, hogy én abban az évben olvastam először.

Ezt meséltem el Csöngének és persze megkérdeztem tőle, tetszett-e neki a regény. Igen, hogyne, de azért különösebben nem lelkesedett. Ajánlottam, öt év múlva újra vegye elő. És aztán ugyanilyen időközönként élete végéig.