|
Balla D. Károly Fogódzók[Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2005. júl.] Anyám elvesztette a kapaszkodóit. Ő maga fogalmazott így, amikor a minap újólag nehezményezte, hogy továbbra sem kerültek elő a számára oly fontos családi fotók. Ezek a kis fényképek ott sorakoztak szobájukban az ajtó melletti könyvespolcon, és anyám, mióta bottal is nehezen jár, kijövet mindig ebben a könyvespolcban fogódzkodik meg. Eközben, amikor a kezét nyújtja és megfogja a jól rögzített bútort, mindig alaposan meg is nézi a sok ezerszer látott képmásokat, és a családtagok látványa fejében így összekapcsolódott a biztonságérzettel. Egyik reggelre azonban rejtélyes módon eltűntek fotóink a polcról; anyám jött ki a szobából, nyújtotta a kezét – és...; elvesztette a kapaszkodóit. Anyámnak
ez a családtag-megidéző szükséglete különben eléggé szelektív. Hogy ötszáz
kilométerre élő és évente csak egy-két alkalommal hazalátogató bátyám
fényképét kiteszi a polcra, az valószínűleg természetes. Engem azonban
naponta lát… Az is megfigyelhető, hogy az unokák és dédunokák közül a
lányutódok nem állnak olyan közel a szívéhez, mint a fiúk. A menyekről
és unokamenyről már nem is beszélve. Az egyes fotók értékét így aztán
a „kedveltségi fokozat” és a „ritkán látottság tényezője” együttesen határozza
meg. A veszteség így hát összességében mindenképpen tetemes. * Capival iskolatársak voltunk és akkor haverkodtunk össze, amikor mindkettőnket beválasztottak a Lenini Eszmék című iskolai faliújság szerkesztőbizottságába. Én írtam és szerveztem a remek cikkeket, ő rajzolt, festett, vágott, ragasztott – kivitelezett. Ismertem persze korábbról is, a tanárainkról készített karikatúrái osztályról osztályra, kézről kézre jártak. Egyébként mindig és mindenütt rajzolt: órán, komszomolgyűlésen, egyszer láttam: még a moziban is. Meg-megemelte a blokkját, hogy több fény essen rá, és felskiccelte a szereplőket, a jeleneteket. Otthon egész sorozata volt a keletnémetül beszélő jugoszláv indiánról, Gojko Mitićről. Később egyszer az is előfordult, hogy már órák óra mértük a járdát az Ung-parti sétányon és nagyon leültünk volna, de minden pad foglalt volt. Na várj csak, kacsintott cinkosan Capi, leguggolt az egyik pad elé (tisztes távolságra), elővette a blokkját és rajzolni kezdte az ücsörgőket, akik persze feszélyezve érezték magukat, hamarost odábbálltak. Lett szabad padunk. Nem
volt kétséges, hogy a képzőművészeti szakiskolában fogja folytatni tanulmányait.
Fel is vették, de már a második éven összekülönbözött valamelyik tanárával
a szocialista művészet követendő irányelveit illetően. El is húzták a
vizsgán. Ám a vaskalapos tanárnak volt egy liberálisabb kollégája (és
ellenlábasa), maga jegyzett festőművész, főállásban éppen az egyetlen
ungvári nagyáruház „művészeti irányítója”; odavette Capit dolgozni, hivatalosan
segéddekoratőrnek (mládsij hudozsesztvennij szotrutnyik), valójában: plakátfestőnek.
A cimborám, ha a szocreál elméletéből meg is buktatatta magát az iskolában,
évekig mégis a jövőbe derűsen néző munkásarcok és május elsejei jelszavak
pingálásából élt. Szakmailag, mint mondja, mégis itt fejlődött a legtöbbet,
sok mindent ellesett a főnökétől. Tőle hallotta először az akkor még sehol
nem használt varázsszót: „dizájn”, és talán azt is, hogy „pop art”. A
festékkel és a dekorációkhoz szükséges anyagokkal és eszközökkel gazdagon
ellátott műhelyben sok olyasmit megtanulhatott, amiről a szakiskolában
nem is hallott volna. Amikor pedig egy tilalmas burzsoá propagandaanyagnak
számító Andy Warhol-albumot kapott kölcsön a mesterétől, úgy érezte, eldőlt
a sorsa. A szobája falait borító száz Gojko Mitićet bámulatos gyorsasággal
ezer Marilyn Monroe váltotta fel. Amikor
aztán kezdett recsegni-ropogni a nagy Szovjet Birodalom, Capi lelécelt.
Meg sem állt Budapestig. Fogalmam sincs, hogyan csinálta (akkoriban csak
családegyesítéssel lehetett áttelepülni). Évekig lakott komfort nélküli
bérlakásban. Lakás? Egyetlen helyiség, az egyik sarokban mosdó, a másikban
gáztűzhely, hátul az ágy, előtte a rajzasztal; közös vécé a gang végén.
Alkalmi munkákból élt, de a szakmáját nem adta fel. Vagy két évig a Vörösmarty
téren ücsörgött kis tábori székén és jó pénzért rajzolta a turistákat,
aztán ezt is feladta, mert nem volt hajlandó jattolni („Tudod, a flasztermaffia!”).
Állandó munkába nem állt, nekem azt mondta, nem azért kereste a nagyobb
szabadságot, hogy újra kötöttségek közé szorítsa magát. Aztán szem elől
vesztettük egymást. * Csönge
lányom olvasnivalót kért tőlem, és én legkedvesebbet, Szerb Antal Utas
és holdvilágát ajánlottam. Csak amikor kiolvasva visszaadta, meséltem
el neki, hogy ennek a könyvnek története van ám! Hogy kedvenc könyvemből nincs saját példányom, több írásomban is kikotyogtam. Arató Antal barátom pedig, akiről a könyvtárosok szobrát kellene megmintázni, olvasta az egyiket, és el is határozta, megajándékoz egy példánnyal. Így is lett. Amikor legközelebb nála jártunk Székesfehérváron, átadta az antikváriumban vásárolt 1980-as kiadást. Szinte bizonyos, hogy én abban az évben olvastam először. Ezt
meséltem el Csöngének és persze megkérdeztem tőle, tetszett-e neki a regény.
Igen, hogyne, de azért különösebben nem lelkesedett. Ajánlottam, öt év
múlva újra vegye elő. És aztán ugyanilyen időközönként élete végéig. |
Megjelent:
Mozgó Világ, 2005/aug. |