Balla D. Károly

A türkiz tengeralattjáró

[Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2005.aug.]

Lomtalanítunk. Ki gondolná, hogy ez az egyszavas mondat egész családtörténetet rejt magában. Mutasd meg a szemetedet, megmondom, ki vagy. A három pincénk kacatjait kihordó, teherautóra pakoló és elszállító markos férfiak most többet tudhatnak rólunk, mint legközelebbi ismerőseink. A használaton kívüli holmikon át beleláttak a múltunkba, talán a lelkünkbe is. Még szerencse, hogy nem a családszociológia és nem a gyűjtögetési pszichózis a szakterületük, hanem a köztisztaság.

Háromgenerációs családi házunk több részletben épült, és voltaképp még most sincs teljesen készen. Negyvenhét éve a kisház épült fel villámgyorsan: sürgősen el kellet jönnünk onnan, ahová születtem. Apámék szép telket vettek a Várhegyen, de rendes épület felhúzására persze nem maradt pénzük, így előbb csak a picike alagsori konyha és fölötte a szobácska épült meg, ebben húztunk ki egy szezont négyesben. (Én másfél éves voltam.) Közben elkezdődött a nagyház alapozása, emelkedtek a falak és két nyárral később tető került fölébe. A helyiségek lakhatóvá tétele fokozatosan (és elég lassan) történt, arra már én is emlékszem, hogy az emeleten évekig üzemelt a rossz-szoba, az volt a kecskelábakkal és gyalupadokkal felszerelt asztalosműhely, amelyben a mesterek a ház fakellékeit készítették, itt fűrészelték és gyalulták a többi szobába kerülő padlódeszkát, az ajtókat, ablakokat, és a szép faragott korlátú lépcsőt is.

Nekem a rossz-szobába nemigen szabadott belépnem, de a mesterektől időnként remek kis csinos gyalult deszkavégeket kaptam, és ezekből az ingyen-építőkockákból a magam palotáit is felrakhattam naponta. Mivel apám éppen egy szovjet termelési regény fordításán dolgozott és anyámnak gépbe diktálta a magyarítását, én a nagyobb deszkácskáimat elneveztem a könyv szereplőiről. A legkedvesebb darab a főhős után Tolja Kovaljov nevét kapta. Egyszer, mikor anyámnak tálalásnál éppen nem volt hová tennie a forró lábast, felkapta a földről az egyik lapkát, azt illesztette alája, úgy tette az asztalra. „Naaaa, anyúúú, miért vetted el Tolja Kovaljovot!?” - siránkoztam. Ettől kezdve családunkban mindennek ez a neve, amit a forró tál alá teszünk, legyen bár cserép vagy fém vagy plasztik. A szovjet szocreál-műveknek lassan az utolsó példányait is kiselejtezik a könyvtárakból, de nálunk már a harmadik nemzedék étkezik a szovjet ember típusát fejlődésében ábrázoló regény nagyszerű hősének hőszigetelővé tárgyiasult társaságában.

Amikorra a nagyház elkészült, a kisház konyhájából pince lett, a szobácskában bátyám rendezte be ezermester-műhelyét, amely hamarosan meg is telt a hatvanas évek elektrotechnikai iparágának az összes kellékével. A rossz-szobában lett a háló, a másik emeleti helyiségben apám dolgozószobája, a földszinten az új konyha, a vizesblokk és a nappali. Aztán éveken át zajlott a cserebere. Előbb bátyám költözött el, műhelyéből lett az én kamasz-dühöngőm, aztán magam növekedvén és baráti köröm nálam gyakran időző tagjai gyarapodván egyre nagyobb szobákba költöztem. De a legtágasabb is szűkös lett, amikor megházasodtam és fiunk megszületett. Hogy megkaphassuk a teljes emeletet, ahhoz a szüleimnek a földszinten szüksége volt egy nagyobb traktusra, így hát elhatároztuk az újház hozzáragasztását a meglévőhöz, mégpedig úgy, hogy az egész építmény együtt L alakot öltve határolja a portát. De mivel a telkünk domboldalon fekszik, így ami az utcáról földszint, ugyanaz az udvar felől emelet, és mivel a toldásnak (az „L” betű szárának) és a régi résznek nyilván közös tetőt szántunk, így az egyetlen új földszinti szoba kedvéért az újházat háromszintesre kellett építeni, alul pince, középütt szoba, fent padlás.

Ettől kezdve mi laktuk a két korábbi szobát az emeleten, és még a kislányunk születése után is jól elfértünk négyesben. Igen ám, de a gyerekek nőttek és különböző neműek lévén a külön szoba jogos igénynek látszott. Ezen kívül a család egyre több tagjának az otthonunk lett az egyetlen munkahelye: íróember apám nyugdíjba ment, én is felszámoltam tankönyvkiadói munkakörömet, feleségem a gyereknevelés mellett szintén írásra adta a fejét. Íróasztalok, saját zugolyok… Hirtelenjében újra kevés lett a szoba a jókora házban. Nosza, rendezzük be a padlásteret!

Ekkor gyűlt meg először a bajunk a felhalmozott lomokkal.

A szüleim a háborús nemzedék tagjai, akiknek vérébe ivódott, hogy semmit nem szabad kidobni, mert egyszer még szükség lehet erre is, meg arra is. Apámban ezen felül valami genetikai parancs is munkál, alighanem a szerinte szász, anyám szerint sváb vér szólal meg benne, amikor eltesz és eltétet minden kiérdemesült portékát, kezdve a kiürült tégelyektől a fa- és fémhulladékon át a lecserélt bútorokig bezárólag. Elképzelhető, hogy a magunk fölé-köré épített ház folytonos toldozgatása és a számos szobacsere, no meg a négy és fél évtizedes együttlakás hány köbméternyi használaton kívüli tárgyat termelt. Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy a bátyám nemcsak az elektrotechnikának volt a megszállottja és nemcsak legénykori műhelyének teljes arzenálját hagyta hátra, hanem házasemberként minden a hobbyja tárgyát képezte, ami forog és gurul, mivel azonban saját lakótelepi lakásában nem rendelkezett elegendő tárhellyel, így a motor- és autóalkatrészek zöme is nálunk landolt. Sőt, valamennyi rám is átragadt a szenvedélyéből, így az én mindenkori legényszobám is szépen megtelt különböző kütyükkel és ketyerékkel, trafókkal, kisebb-nagyobb forgattyúkkal, tápegységekkel, működő és szétszedett rádiókkal, magnókkal, lemezjátszókkal, hangerősítőkkel, kapcsolótáblákkal, még oszcilloszkópom is volt egy időben, az ajtóm és az ablakom zárását és nyitását pedig az ágyból tudtam vezérelni, csigás áttételekkel. És akkor akvarista és amatőrfotós múltamat még nem is említettem. Mindezek helyigénnyel és megfelelő mennyiségű rekvizitummal jártak, amelyek életvitelem változásával és a gyerekek érkezésével – a család összes többi lomját szaporítva – szépen leköltöztek a pincébe; vagy ami közelebb esett: fel a padlásra.

Nos, amikorra eldöntöttük, hogy ebben a tető alatti tágas térben rendezzük be a középnemzedék rezidenciáját, átadva a két gyereknek a korábban lakott két emeleti szobát, addigra a padlás már roskadásig megtelt kacatokkal. Sebaj, mindent lehordunk a pincékbe, van ott még hely. Pedig már nem volt. A dolgot csak úgy lehetett megoldani, ha a tárolmányokat egymásra halmozunk, nem törődve azzal, hogy a hátrább kerültek ezzel végképp hozzáférhetetlenné válnak.

Ja, közben még autós emberek is lettünk, a bátyám tíz éve már használatlan garázsában autó ugyan nem volt, de kanna, hordó, kompresszor, üveg, kerék, felni, festék, olaj, tömítés, alkatrész annyi, hogy előbb ki kellett üríteni, hogy a saját kocsinkkal beállhassunk. Minden garázs-cucc is a pincében kötött ki.

A teljes krach négy évvel ezelőtt következett be, amikor a földszint egy részén nagyobb fajta felújítás vált szükségessé, a konyha és a fürdőszoba négy évtizede szolgáló berendezését ki kellett cserélni. Természetesen a régi konyhabútor, a félig szétmállott ajtótáblák, a csempére váltott kopott linóleum, a széteső hokedlik nem a szemétre, hanem a pincékbe kerültek. Ettől kezdve már be sem lehetett lépni egyikbe sem.

Nos, ezeknek a jobb sorsra érdemes helyiségeknek a kiürítését tette most elkerülhetetlenné két körülmény.

Az egyik, hogy anyósom tavaly megözvegyült, egyedül maradt beregszászi házukban a nagy kerttel. Magát ugyan még jól ellátja, de a ház karbantartásával és a földecske művelésével már nem boldogul. Meg hát a magány sem olyan jó dolog, és miért kellene magában élnie annak, akinek alig hetven kilométerre lakik az édes és egyetlen leánya meg a két unokája. Hogy mi vagy a gyerekek valaha is Beregszászba költözzünk, az képtelen ötletnek látszott, így az egyetlen megoldás: anyósom költözzön hozzánk. Igen ám, de hová?

Említettem: a hegyoldal dőlésében a mi pincéink csak az utca felől nézve vannak a föld színénél mélyebben, az udvar felől szabályos földszinti szobák, pár lépcsőt kell fellépni az ajtajukig, amúgy pedig szép napfényesek, déli fekvésűek. Bármelyik megfelel lakószobának, csak le kell padlózni, nagyobb ablakot kell berakatni, ki kell festetni, meg kell oldani a fűtést. No és persze: előtte ki kell üríteni. Hát igen…

A lomtalanítás elkerülhetetlenségének másik oka az, amiről egy korábbi naplójegyzetben már írtam: három éve botrányosan rossz nálunk a vízellátás. A Weöres Sándor-féle Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő ungvári kollégája egyetlen megoldásként egy nagyobbfajta víztartály és szivattyú felszerelését javasolta – a legtöbb szomszédunknak már van ilyen. Sehol a lakásban erre nincsen hely (meg hogy is festene két ilyen otromba dolog a négy éve végre kicsempézett fürdőszobában), így csak a mélyebben fekvő pinceszerűségek valamelyike jöhetett szóba. A probléma pedig ugyanaz: előbb ki kell üríteni, mert mostanra nemhogy ezer literes tartály, de jószerével egy liter szilvabefőtt sem férne el bennük.

Családtagjaink egészségi állapotát, életkorát és fizikai erőnlétét tekintve mindössze ketten jöhettek szóba a háládatlan feladat elvégzésére. Évám és Kolos fiunk neki is láttak a dolognak, elkezdték kihordani az utcára lomjainkat. A házunk előtt már takaros halom éktelenkedett, amikor az elsőre munkába vett pincében még nem is látszott a hiány. Rá kellett jönniük, hogy kettecskén hetek alatt sem végeznek, arról nem is szólva, hogy egyes tárgyakat még megemelni sem tudtak.

Szerencsénkre azonban a városban alighanem folyamatos portyán lévő félhivatalos nagybani guberálók már első nap felfigyeltek az utcai kincsesbányára. Rövid értékfelmérő turkálás után (mutasd meg a szemetedet…), oda nyilatkoztak, hogy ha van még az effajta készletből ott, ahonnan ez kikerült, ők ingyen és bérmentve vállalják a kicipelést – ha övék lehet az egész szajré. Ez nagyon jó üzletnek tűnt, bár azt is közölték nyomban, hogy az elszállításért fizetni kell, de a teherautót megszervezik.

Nos, hamarosan öt markos férfi kezdett munkálkodni pincehelyiségeink kiürítésén, megkezdődött az érdemi lomtalanítás, likvidálása a használatból kiesett, kiöregedett, elromlott, üzemképtelen, kiselejtezett, kilukadt, megvetemedett, szétfeslett, elkopott, beszáradt, szétrozsdállt, megszuvasodott, elázott, kiégett, eldugult, megrepedt, felhasadt, levált, felhólyagzott, kifakult, elkoszlott, beszakadt, szétmálló holmiknak, amelyeket, tudjuk, a háborús nemzedék tagjai szerint nem szabad kidobni, mert egyszer még, bizony-bizony, jók lehetnek valamire. De nemhogy nem jók semmire, hanem puszta meglétük is elfelejtődött az évtizedek során, továbbá pedig amúgy is megközelíthetetlenekké váltak az elébük-fölébük tornyozott „fiatalabb” lomok miatt. Hetvennyolc éves apám időnként megjelent a tett helyszínén, erőtlen kísérletet téve, hogy az örökkévalóságnak megmentse a félig elporlott ajtófélfákat, a széteső szekrényeket, a négy (!) üzemképtelen és a műszerészek által javíthatatlannak ítélt Robotron villanyírógépet, a hasonló állapotú hatalmas ősrégi légkondicionálót, felszedett padlódeszkát és linóleumot, ágysodronyt, beszáradt nagy festékes tégelyeket, gyerekeink kiérdemesült járókáját, az alja nélküli vedreket, ládák, dobozok, kannák, hordók tucatjait, több kilónyi görbe rozsdás szeget, az összegabalyodott kötelek és falból kiszedett huzalok nagy kötegeit, a két repedt vécékagylót, csorba üveglapokat, az ülőke nélküli hintát, az ismeretlen eredetű két gyűrött Lada-ajtót és néhány ócska autógumit, az összecsapzott belsejű matracot, a törött fogasokat, a lukas locsolócsövet, lábatlan fotelok és támlátlan székek sokaságát, kopott és szétfoszlott szőnyegeket, anyám lánykori vedlett foncsorú tükrét, a kisházban egy télén át fűtésre és főzésre egyaránt használt rozsdás dobkályhát, a beleszáradt habarcstól súlyos teknőket, a tető szigeteléséből maradt szuroktömböket, bátyám harminc éve kiselejtezett, kerék nélküli motorbicikli-csónakját, kibelezett első televíziónkat, a nyele nélküli mákdarálót, a kirándulásainkra magunkkal hordott, mára betét nélküli és lukas szűrőjű turista-kávéfőzőt, a minden szobából kiszorult, burkolata-szakadt íróasztalt, törött csempék és cserepek százait, kályhacsöveket, üvegtelen akváriumot, leszakadt ereszt, elvesztett kulcsú lakatokat, nem záró zárakat, nem kapcsoló kapcsolókat, a kiszuperált hősugárzókkal, rezsókkal, csillárokkal, nyeletlen vasalókkal teli ládát…

A nagy böhöm teherautó kétszer fordult, kétszeres borsos áron, mindkétszer jó púposra megpakolták – és az apraja még így megmaradt harmadnapra, ezt már elhordták kézben és talicskán az önkéntes köztisztaságiak. Nagyjából kiürült a két nagyobb helyiség. Amit apámnak mégis sikerült megmentenie, illetve amiről Éva és Kolos úgy ítélték, hogy még valóban jó lehet valamire, netán reális értéket képvisel, az átkerült a harmadik pincehelyiségbe - hogy aztán majd azt is lomtalanítani kelljen. Hiába, minálunk az a szokás, hogy mielőtt kidobnánk valamit, évekig hurcolgatjuk a házon belül új és újabb tárhelyekre.

No, épp időben ürült ki a fürdőszobához legközelebbi pince, mert vízvezeték-szerelőnk beszerezte és elhozta, így már volt hová tenni a csöveket, szelepeket, csapokat, a szivattyút és a hatalmas, ezer literes, fekvő helyzetű és türkizkék színű műanyag tartályt. Ez utóbbi, a család egybehangzó véleménye szerint, tengeralattjáróra hasonlít leginkább, erre emlékeztet hengeres alakja, tetején csavarodó fedele, periszkópként meredező csöve. Hát valóban, mondtam erre én, de mégis nagy a különbség. A tengeralattjáró esetében kívül van a víz – ennek meg a belsejében lesz. Ha lesz. Ha jut.

Bennem ugyanis felötlött, hogy a nálunk kialakult tűrhetetlen vízhiánynak egyik oka éppen az effajta hatékony szivattyús házi ivóvíz tározók üzemelése: mivel már a legtöbb szomszédunknak van, ők eddig elszívták előlünk a vizet. Most hogy már lesz nekünk is, mi kicsit visszaszívjuk tőlük és teljesen elszívjuk azok elől, akiknek még nincsen. Ha pedig már mindenkinek lesz, akkor azzal adtunk a szarnak egy pofont, mert egymástól szívhatjuk csak el, a város ugyanis ezután is csupán annyit fog a csőhálózatba ereszteni, mint eddig. Ez tehát a „mindenki tercel” esete…

Ám ha egy kicsit sok járulékos költség árán is, de végre konganak az ürességtől a pincék. Amíg anyósom beköltözik, kedvére cirkálhat bennük a türkiz tengeralattjáró. Úgy hallottam, a kapitányát Tolja Kovaljovnak hívják.