Maxwell-démon vagy házimanó

Egy régebbi írásomat olvasva a minap újra el kellett ezen a dolgon gondolkoznom.

James Clerk Maxwell (1831-1879) skót fizikus nevéhez fűződik a hipotézist, miszerint ha gázt tartalmazó két tartály összekötő nyílásába olyan lényt - démont - tudnánk helyezni, amely az egyik irányba csak a lassúbb molekulákat, a másik irányba pedig csak a gyorsabbakat engedné át, akkor az egyik tartály felmelegedne, a másik pedog lehűlne, akár gőzgépet is működtethetnénk általa. Tudományosabb megfogalmazásban: a termodinamika második főtételének ellentmondva munkavégzés nélkül csökkenthetnénk a rendszer entrópiáját, semmiből keletkező energiához jutnánk. Azaz megvalósulna a perpetuum mobile, az örökmozgó.

 
kísérlet előtt - és kísérlet után >>

Hű de remek!! A fizikusoknak később persze leesett a tantusz, rájöttek, hogy a démon „működtetéséhez” információt kellene közölni vele, amely alapján a gyors és lassú („meleg és hideg”) molekulákat megkülönböztethetné, az információ megszerzése és közlése pedig éppen annyi munkavégzést kívánna, mint amennyit a hőmérsékletkülönbségből nyerni lehetne.

Az információ és az energia tehát egymás ekvivalensei – tudjuk azóta.

Az alapötletből kiindulva állítólag sci-fi szerzők alkották meg a másodfajú démont, amelynek az lenne a funkciója, hogy az információt felfogja és közölje az elsődleges démonnal.

Egy magyar szakember pedig, a debreceni egyetem oktatója, Buda Mariann csaknem tíz évvel ezelőtt írt tanulmányában az Internet lehetőségeit és veszélyeit elemezve állapította meg, hogy az információ közlését válogatásnak, szelekciónak kell megelőznie, így a fiatalokra zúduló adattengerből a tanárnak – mint harmadfajú démonnak – kell kiszűrnie az éppen szükséges ismereteket.

Az új fogalom és felvetés akkor ráirányította a figyelmet a problémára (később szakemberek többször hivatkoztak rá, magát a tanulmányt is több helyen újraközölték), értelmezni azonban, szerintem legalábbis, inkább csak szimbolikusan lehetséges. A hírközlésben ugyanis előbb van a mindent felfogó antenna (vagy más jelfogó), és csak aztán a szűrő, a kívánt hullámhosszt kiszűrő rezgőkör (vagy más szelektor). Előbb van a minden internetes tartalom befogadására alkalmas netkapcsolat, és csak e mögé lehet beiktatni a szörfölést korlátotzó szűrőszoftvert. Ha a másodfajú démon az információ vevője, befogója, akkor a szűrés nem elé, hanem mögé kell. Vagyis a szelektáló tanárdémont az elsőfajú és a másodfajú közé kell beiktatni. (A neve lehetne mondjuk másfeledfajú...)

Ha pedig feljebb akarunk haladni az információláncon - és ezt már én okoskodtam ki, - akkor a harmadfajú démon nem az, aki-ami szelektál, hanem az információ előállítója, rögzítője és elindítója. Vagyis például az új ismereteket alkotó tudós. Vagy - miért ne fényezmén kicsit a szakmánkat - a valóságot esztétikummá emelő és a fikciókat alkotó író.

Amikor erről az elképzelésemről képzeletbeli festőbarátomat értesítettem, azt vártam, hogy örömmel egyetért majd elgondolásommal és általában minden alkotóművészt besorol a magas démoni csoportba. Ehelyett azonban így reagált: „Tévedésben vagy, nagy fehér testvérem. Még hogy a tanár és tudós és író démoni szerepben! Ugyan! A média az igazi démon. És ezt mozgatja a fődémon: a pénz és a hatalom – vagyis az információ tényleges birtokosai. Az összes többi nem démon, hanem legfeljebb manó és kobold. Csupa kis Pumukli.”

No, le is lombozódtam kellőképpen. Szépróként legalábbis. Hiába emelem tehát a valóságot egy másik szférába, írói fikcióimmal hiába állítok elő információt, ténykedésem legfeljebb egy kis manó csínytevésig élesedhet.

Az utóbbi időben azonban közíróként is gyakran meresztgettem a körmömet, no meg intenzíven blogolok. Ezért is kellett újragondolnom ezt a dolgot.

Én bizony úgy érzem, hogy sikerült betennem a lábamat az információáramlás egyik pici ajtónyílásába.

Az még nem dölt el, hogy ebben a résben jut-e nekem valamilyen "démoni" szerep, vagy majd szépen rámcsukják az ajtót és mehetek vissza az ágy alá házimanónak.

manza.dr.hu

Télikert építés - terasz beüvegezés - energiatakarékos üvegház