Ma
sakkoztam Csöngével! A bejelentés két dolog miatt fontos. Első,
hogy leányom tőlem függetlenül megtanulta a legzseniálisabb
szellemi játékot és velem már egészen tisztességes tudás birtokában
ült le megküzdeni. A másik, hogy én talán 5-6 éve nem tologattam
a bábokat, így igencsak jólesett egyik legnagyobb kedvtelésemhez
viszatérni.
Amikor
Évával már tervezgettük, hogy gyerekünk lesz, akkor nagy bölcsen
kifejtettem, hogy én újszülöttünkkel nyilván semmit sem tudok
majd kezdeni, hiszen még csak beszélni sem lesz képes az istenedta.
A nevelésébe majd akkor fogok bekapcsolódni, mondtam, ha már
rendesen el lehet vele beszélgetni és eléggé okos lesz ahhoz,
hogy megtanítsam sakkozni.
Persze
ezt nem gondoltam teljesen komolyan, de akkor még valóban nem
volt fogalmam arról, hogy már a pár napos csecsemővel is milyen
jól el lehet "diskurálni". Kolos hosszú órákat töltött
az ölemben (koraszülött volt, állandóan "pótetetni"
kellett), és igen alaposan megtapasztalhattam, milyen roppant
gazdag és árnyalt kommunikációra képes, mennyi mindent ki tud
fejezni a legapróbb szemmozgással, homlokráncolással, ajakbiggyesztéssel.
Mennyi mindent tud közölni még azelőtt, mielőtt nevetne vagy
sírna, és azt is hányféleképpen tudja!
Így
aztán olyan nagyon nem is vártam, hogy sakkozni megtaníthassam.
Alkalomadtán azért persze megtörtént a beavatás, kiskorában,
ha nem is túl sűrűn, de gyakorta játszottunk. Az igazi élvezetes
játszmákig azonban nem jutottunk el.
Nekem
meg valahogy soha nem adatott meg, hogy hosszabb időn át állandó
sakkpartnerem legyen. Gyerekkoromban és kamaszként bátyámmal
játszottam viszonylag rendszeresen, aztán az egyetemista koromban
kialakult társaságomban Emesével és Imrével (vele még később
is, habár csak alkalomszerűen, de elég sokáig, barátságunk megromlásáig),
ifjú házasként pedig Évával. De a rövid intenzív korszakokat
minden esetben a ritkuló majd elmaradó partik váltották fel.
Lehet,
hogy öreg tatusként majd Csönge fog felvidítani, amikor néha
elém penderül hóna alatt egy sakktáblával?
Éva
a minap azzal szórakoztatott bennünket (Csöngét és engem), hogy
a Forrás frissen megjött dupla nyári számából gyerekvereseket
olvasott fel. A kecskeméti folyóirat nyaranta tematikus és összevont
számokkal jelentkezik, ezúttal a "Kicsi versek" és
a "Gyermek és irodalom" hívószlogenek köré szervezték
a szerkesztők az anyagot. Kedvenceinkkel kezdődik: Tóth Krisztina,
Szabó T. Anna... Mégsem az ő verseiknél, hanem Határ Győző bravúros
remeklésénél kezdtünk gurgulázva kacagni.
Nekem
meg, amikor mindezt leírom, az az idétlenség jut eszembe, hogy
a Londonban élő idős költő nem határokon túli magyar, hanem
magyarokon túli Határ.