Bár a nap és az év nem egyezik (20 esztendő távlatából ez már amúgy sem sokat számít), de az év stimmel: 1985-ben írtam (hogy a 86-os Kárpáti Kalendáriumban, születése 75. évfordulójára megjelenhessen) az egyik első olyan nem-szépirodalmi munkámat, amelyet azóta is vállalhatónak gondolok, ezért is gondoltam méltónak arra, hogy vele indítsam idén megjelent Peresztrojkácska c. digitális könyvemet. Most pedig azért tettem elérhetővé honlapomon a Gizi néni c. tollrajzot, mert Az álommás címen folytatásokban itt alább a 12 közléshez érkezett "önéletírásomban" épp Drávai Gizella felbukkanásához értem. Összekapcsolódhat tehát a két lényeges momentum: a megismerkedés és a búcsú.

Drávai Gizella, Gizi néni (1911-1981)
(Kovács Alfréd fotója a 70-es évek közepéről)

(Gizi néniről lásd még Csanádi György írását ITT.)

Visszarévedéseim egy másik vonalon is futottak ebben a hónapban. A Mozgó Világban megjelent Példám képei című naplómban Gizi néni legeslegjobb barátnőjére és legnagyobb ellenlábasára, Horváth Annára emlékeztem néhány sorban, igyekezve a lehető legtömörebben megfogalmazni, mit jelentett nekem, és mi okozta eltávolodásunkat egymástól. Itt vettem búcsút Eörsi Istvántól is.

*

A hétvégém ezúttal internetes és webes bütykölődésekkel telt. Először is készítettem egy alkalmasnak látszó újabb főkaput a rendszerembe való belépéshez, katt ide:

web szöveg marketing - ivóvíz kezelés

Ezen kívül, mivel a honlapjaimra helyezett egyik statisztikai mérő reklámablakokat kezdett lövöldözni, eltávolítottam a főbb és az aktuális oldalakról (a teljes archívum megtiszítása túl nagy munka lett volna, így a régebbi oldalakon még jelentkezhet ez a kellemetlenség). Egyben valami új - persze ingyenes - statrendszert is kerestem pótlására. Igazán jót sajna nem találtam, így most nem tudom elég pontosan mérni, hogy az egyes naplóoldalaimat hányan olvassák - naponta, hetente, havonta. Hogy a naplómat összesen mennyien, az mérhető, de engem az egyes napi jegyzetekre vonatkozó felbontás is érdekelne.

Egészen szépen haladok ezzel az Álommással. Még ízlelgetem a műfajt, kóstolgatom benne magamat. Érdekes, ahogy írás közben jutnak eszembe a régi történések, jelentéktelen mozzanatok. Közben éles különbséget érzek a valaha már végiggondolt és a még soha fel nem idézett epizódok között. A harmincegynéhány évvel ezelőtti események újrajátszása közben ugyanis hol olyasmihez érek, amit valamilyen formában már feldolgoztam (megírtam vagy gondoltam rá, tűnődtem rajta), vagy olyasmihez, amit az elmúlt három évtizedben egyszer sem fejtettem ki a memóriámból. Ezek az utóbbiak frissen, nyersen, érintetlenül - manipulálatlaul - jönnek elő, de eléggé elmosódottan (elkoptatta őket az idő). Amivel viszont már foglalkoztam korábban, az "készen van", kerek, éles, pontos - épp csak abban nem lehetek biztos, hogy vajon a primer élményre emlékszem-e avagy legutóbbi feldolgozásom eredményére. Mert hát ezek a feldolgozások óhatatlanul eltolhattak hangsúlyokat, bizonyos akkor érvényes szempontok alapján történhettek, a hiányzó kockákat pedig - ez könnyen meglehet - fantáziámmal töltöttem ki. Amikor tehát most újra előveszem ezeket az emlékeket, okom van kételkedni abban, vajon valóban az 1974-es élményemet látom-e, avagy azt, amilyennek ezt az élményt mondjuk 10 évvel ezelőtt, például a Szembesülés vagy más munkám írása közben láttattam akkori interpretációmban. Mit, mennyit, hogyan tettem hozzá vagy vettem el belőle? Akkor szépirodalmat műveltem, most viszont önéletírok, illene tehát az akkori feldolgozottságot lehántani az eredeti élményről. Sikerülhet? Nem vagyok biztos az eredményben, így aztán az Álommás valamilyen szinten mégiscsak belletrisztika, amely nem élhet meg írói fantázia nélkül, óhatatlanul tartalmaz fikciós elemeket. Így tessen hát olvasni!

AZ ÁLOMMÁS, 12. / A következő epizód, amit fel tudok idézni: Drávai Gizella felbukkanása.

Sok-sok órája tartott már agysejtjeink nyúvasztása, talán a fogalmazásírás vége felé járhattunk, amikor a terembe, ahol néhány tanár tartott szemmel minket, berobbant egy karakteres arcú, felső testét picit előre döntve tartó „öregasszony” (sejlik, mintha lila kiskosztümben lett volna), és rekedtes, elcigarettázott hangján ezt kérdezte egyik felügyelőnktől, hogy „Na melyik itt a Balla gyerek?” Nekem eléggé kellemetlen volt a dolog, nem szerettem, ha ballagyerekeztek, de felálltam, hogy én vagyok.

Bizonyos, hogy gyerekként többször is találkoztam Gizi nénivel: apám íróként, szerkesztőként gyakran megfordult Beregszászban, anyámmal többször is vele tartottunk. Ilyenkor, függetlenül attól, hogy mi volt az utazás fő célja, Horváth Annához mindenképpen elmentünk, és bizonyos, hogy néhányszor Drávai Gizellához is. De az utolsó ilyen alkalom elég rég lehetett, inkább kisgyerek koromban, mert akkor, 17 évesen, én nem emlékeztem rá, és persze ő sem ismert volna fel a sok pulya (ez az ő szava!) között. Érdekes, hogy Anna alakja viszont folyamatosan élt bennem, talán, mert hozzá gyakrabban betértünk, illetve mert ő is rendszeresen jött hozzánk Ungvárra (ellentétben Drávaival), így a gyerek- és kamaszkori emlékek közt az ő esetében nem volt szakadás. Gizi nénit viszont minha akkor és ott láttam volna először.

Odajött hozzám, elém csapott zsírpapírba csomagolt néhány üzleti süteményt azzal, hogy egyem meg, mert biztosan éhes vagyok (percekkel korábban vehette a sarki cukrászdában), és ha itt végeztem, ne menjek el, hanem… Itt vagy az következett, hogy várjam meg a folyosón, amíg zsűritagként ő is befejezi a tesztkérdések ellenőrzését, vagy az, hogy ő vár meg néhányunkat, vagy pedig az, hogy megmutatta, melyik pulya tudja, hol lakik ő, és majd együtt menjünk hozzá, vagy valami egészen más haditervet közölt, de a lényege mindenképpen az volt, hogy innen a Franko utca 43-ba kell mennem. Kell. A meghívás vissza nem utasíthatóan kategorikus volt. Hiába is mondtam volna, hogy még a szálláshelyünkre sem jelentkeztem be.

Hányan és hogyan mentünk hozzá, azt megint csak nem tudom felidézni, a következő éles kép már...

Folyt. köv.