szabad fórum  |  hozzászólás

Elkészült Csöngéék ballagási meghívója (eléggé ízlésesre sikerült), tegnap szét is postázott néhányat a közelebbi családtagoknak és barátoknak, illetve hát mi is kaptunk belőle egyet. Ilyenkor voltaképp illenék meghatódni, de valahogy ezekkel az iskolai dolgokkal kapcsolatban nekem minden eszembe jut, csak az az egy nem, hogy elérzékenyüljek. Szerencsére ezt Csönge elég jól tolerálja, és ő maga sincs megilletődve sem az alkalomtól, sem önmagától.

*

Adódott volna megint egy "kuncsaftom". Úgy két-három hónaponként áll elő hasonló helyzet: valaki vagy magától, vagy közvetítő révén eljut hozzám azzal a kéréssel, szeretné, ha elolvasnám és véleményezném a műveit. Egészen mostanáig soha nem mondtam az ilyen megkeresésekre nemet (legfeljebb kicsit halogattam a teljesítését). Félelmetes utánaszámolni: 25 éve, 1980 óta foglalkozom mások kézirataival. Istenem, ha összeszámolnánk, hány értéktelen és süvöltően dilettáns vers és novella ment át a kezemen! Annak idején a Lendület és a József Attila Stúdió részéről nagyon komoly levelezést folytattam az "írogató pajtásokkal". Bár a mérce nem volt túl magas, gyakorlatilag mindenki potenciális szerzőnek számított, aki néhány verssort össze tudott rímeltetni és értelmes prózamondatokban el tudott mondani egy történetet (külön rovatot tartottunk fenn a Lendületben a kezdők számára Ave Talentum címmel; emellett ott volt a Postabontás rovat: ebben nyilvánosan válaszoltam a kéziratküldő fiataloknak), mégis elég ritkán fordult elő, hogy valaki így, beküldött kéziratai alapján indult volna el a pályán. (Egyetlen példára azért emlékszem: a Kőszeghy Elemérére. A munkácsi tanítóképző diákja volt, amikor első verseit beküldte és biztatást kapott.) Inkább az történt sorozatosan, hogy néhány publikációig feltornázták magukat a kezdők, aztán pedig eltűntek - tehetség, vagy inkább elszántság hiányában.

Aztán következett a Hatodik Síp, majd a Pánsíp korszaka: a felkért szerzők mellett mindig voltak szép számmal írásaikkal önként jelentkezők; javarészt itt is reménytelen esetek. Ebből a korszakból azért mégis van komoly sikerélményem: a négyek (Bagu, Cséka, Lengyel, Pócs) indulása.

Az öt évvel ezelőtt kezdődött internetes korszakom leginkább csak abban különbözött a korábbitól, hogy a jelentkezők közt egyre kevesebb lett a kárpátaljai és egyre több a magyarországi, kárpát-medencei, sőt, távolabbi, még óceánon túli is. Az arány is jobb lett: akiket nem én kértem fel, hanem ők találtak meg a világhálón és küldték el írásaikat, gyakran már másutt publikáló szerzők voltak, képviseltek valamilyen színvonalat. Persze szép számmal akadtak ellenpéldák is.

Na most én egészen mostanáig az a szerkesztő voltam, aki nemcsak elolvasta a beérkező küldeményeket, hanem hosszan és részletesen válaszoltam rájuk, és még a teljesen reménytelen esetekben is taglaltam, miért nem jó, ami nem jó. Emlékszem például, milyen alaposan elemeztem a kanizsai tüzoltóparancsnok rémisztően rossz verselményeit. Csak ritkán fordult elő, és főleg az utóbbi időben, hogy türelmem fogytán, némi gúny és nyers őszinteség bevetésével, inkább az elriasztást választottam biztatás helyett.

Tavaly két kezdő novellista keresett meg Mo-ról. Nevüket sem írták meg, csak a nickjüket és e-mailjüket tudtam, mégis foglalkoztam a munkáikkal. Nem sikerült megkedvelni őket... Legutóbb pedig sógornőm ajánlotta be egyik tanítványát: érettségi előtt álló, bonyolult lelkületű fiatalember, aki, úgy tűnik, a versírásban keresi azt, ami az életéből hiányzik. Nem tehettem meg, hogy elutasítom és nem foglalkozom küldeményeivel érdemben: ha meg is írtam, hogy amit művel, annak egyelőre semmi köze a költészethez, igyekeztem rávezetni arra, hogy ennek számára mégis jelentősége van. Most meg teljesen ismeretlenül újra egy novellista. Neki is ajánlott valaki engem; úgy látszik, híre ment, hogy nem vagyok egy lerázós típus. Most mégis megpróbáltam elejét venni annak, hogy elküldje írásait. Arra gondoltam: mivel az ilyen jelentkezések végcélja mégiscsak a publikáció, a megjelenés, és mivel nekem már, hálistennek, semmilyen fórumom sincsen, amelyben külső szerzők írásait segíteném nyilvánosságra, ezért, erre is hivatkozva, inkább azt ajánlottam, forduljon a városában működő kitűnő folyóirat szerkesztőihez, vagy, mivel végzős bölcsészhallgató egy másik városban, kérje tanárai szakmai véleményét. Ha tetszik: mindkét helyen ez a hozzáértők munkaköri kötelességéhez tartozik. Én meg önző módon inkább a saját kézirataimmal foglalkozom.

*

Amint sejteni lehetett: beállt a patthelyzet a magyar államelnök-jelölésben és -választásban. Továbbra sem igazán értem a szocialisták csökönyösségét, amellyel csak és kizárólag Sziliben gondolkoznak; no nem minha a Fidesz szimpátia-szavaztatásának látnám értelmét; de annak legalább sejteni vélem a motivációját és önös célját. De hogy az MSZP mit céloz az eb karóhoz kötésével, azt nem tudom kitalálni, mert leginkább önmagukra nézve látom veszélyesnek. Közben meg, olvasom, felmerült, hogy Szili akár Hiller helyére is kerülhet, ha az utóbbi belebukik ebbe az elnökjelölésdibe. Ez legalábbis elgondolkodtató. Szili Katalin neve ugyanis nem először merül fel ebben a vonatkozásban: legutóbb is a pártelnök-jelöltek közt volt, majd visszalépett (ha jól emlékszem). Na most akkor azt kellene hinnem, hogy valaki egyaránt alkalmas egy nagy baloldali párt vezetésére (azaz a pártérdekek legerőteljesebb megjelenítésére) és a pártokon felül álló, hivatalból semleges államelnöki szerepre? Nem olyan ez egy kicsit, mintha az merülne fel, hogy valaki egyformán megfelelne egy kuplerájba Madamnak - és az erkölcsrendészet főnökének. Az egyik csak bejön.

*

Őszintén szólva most már valóban kíváncsi vagyok, belebukik-e Orbán ebbe a tokaji ügybe, vagy ez is elmaszatolódik, mint annyi más. Bárhogy is: én jobban szeretném, jobban szerettem volna, ha a politikája vall kudarcot, ha politikusként kap elutasítást, ha a magyar jobboldal vezéreként süllyed el, s nem egy ilyen ügy miatt. Ez erkölcsi bukás lesz - én pedig szívesebben venném, ha politikai magatartása miatt bukna meg. Így sokan hihetik, hogy jó uton járt, csak rálépett egy banánhéjra, s nem fog kiderülni, hogy maga az út volt súlyosan elhibázott.

[Dr. Csíky László szobor-karikatúrája]

Linkajánlat: Kárpátalja irodalma az internete

Több mint 200 link!

Linkajánlat: Majoros Sándor irodalmi honlapja

Ugyanitt: novellapályázat

A múlt héten repültem – életemben először. Nem a munkahelyemről – onnét már jóval korábban röppályára állítottak –, hanem a szó valóságos értelmében. Egyik ismerősöm megkért, hogy üljek be vele egy Socata-típusú kisgépbe, és amíg Budapest fölött körözünk, készítsek a város nevezetességeiről légi felvételeket. Keresve sem találhatott volna nálam alkalmatlanabb embert erre a feladatra, ezért habozás nélkül igent mondtam neki.

Be kell vallanom: eleve irtózom mindenfajta ballisztikus vagy levitációs jelenségtől. Egyszerre félelmetes és borzasztó számomra az a tudat, hogy egy háztömb méretű gépezet csak úgy röpködhet a levegőben. Nem beszélve arról, hogy ha az embert repülésre teremtette volna az Isten, akkor szárnyakat is adott volna neki. És most mégis vállalkoztam erre a képtelenségre. Azzal mentegettem magam, hogy nem is lesz ez igazi repülés, mert hát a Socata – elég csak ránézni – ugyanazt a szerepet tölti be az aeroplánok között, mint a Polski Fiat a gépkocsik népes táborában. Talán ez a kaland is csak valamiféle átmenet lesz a siklás és a lebegés között, ami – Leonardo munkáira emlékezve – még bőven beleférhet az elveimbe.

A légi ügyekben jártas barátaim még aznap fölokosítottak, hogy kis géppel lehet csak igazán nagyon zuhanni.

>>>tovább