Szirtes Gábor elküldte a Szembesülés borítótervét. Nagyon szép, tartózkodóan dekoratív, ízléses. Kérésem szerint van rajta madár (mindkét legutóbbi pécsi könyvemen volt!), és az alapszín is a kért kékes árnyalat. A Pro Pannonia kiadó megint kitett magáért. (Babonából nem tűzöm ide a képet, még egészen kicsiben sem...)

*

Tegnap megírtam a havi Mozgó-naplót. Igazság szerint efféle munkát akkor is kellene végeznem, ha nem lenne rá felkérésem. A napi jegyzetekben óhatatlanul egy csomó érdektelen dolgot is rögzítek, ezen felül gyakoriak az átfedések, és persze olyasmire is akad számtalan példa, hogy a leírtakat néhány nap vagy hét múlva már másképp fogalmaznám. Igazítani, stilizálni, árnyalni való is akad mindig; kiérleltebb gondolatok, pontosabb meglátások, jobb poénok... - a nyomtatott megjelenés és folyóiratközlés magasabb igényeihez igazodóan. Így tehát a havi összefoglalók készítésekor voltaképp új írás születik, a napi jegyzetek inkább csak amolyan nyersanyagul szolgálnak. Ha pedig egyszer végre majd sikerülne kötetbe szerveznem a most már kilencedik (!) éve íródó naplómat, akkor nyilván még ezeket a fésültebb anyagokat is újra megszűrném és javítgatnám.

Mindez azért érdekes, mert felveti a "hamisítás" problémáját: teljesen hiteles akkor lenne a napló, ha mindent úgy hagynék benne, ahogy az adott napon rögzítettem; a legkisebb utólagos módosítás is voltaképp hamisításnak minősülhetne. Igen ám, csakhogy ez az én szövegem, az én szerzői tulajdonom, és az a legkevesebb, ha megengedem magamnak, hogy egy-egy közlés előtt dolgozzam rajta; a hitelességet pedig nemcsak úgy lehet/kell megteremteni, hogy érintetlenül hagyom aznapi első megfogalmazású mondataimat, hanem úgy is, hogy utólag pontosabban, lényegre törőbben és jobb stílusban fogalmazom meg a korábbi friss, aktuális élményeket. Olyasmi ez, mint amikor egy előszóban elhangzó előadás szövegét a szerző utólag, pl. egy folyóiratközlés előtt megszerkeszti. Vagy amikor a magnóval rögzített interjúból kiszűri a pongyolaságokat, netán utólag beleír fontos, ám valamiért kimaradt gondolatokat. Azt hiszem, az ilyesmi nem lépi át a szerzői szabadság és autonomitás ésszerű határait.

Ennek ellenére, hogy valahogy érzékeltessem, az utólagos közreadások nem azonosak a napi jegyzetekkel, hanem szerkesztett változatok, azt a módszert alkalmazom, hogy elhagyom a napra pontos dátumozást, és csupán a hónapok szerinti tagolást hagyom meg. Ezt a gyakorlatot követtem már akkor is, amikor még nem írtam webnaplót, és közlésre szánva éves összefoglalókat készítettem (ilyenek jelentek meg pl. a Beszélőben, Tisztásban, Véletlen Balettben).

Amikor aztán ezek közül pl. a 97-es, 98-as és 99-es évek anyagát beleszerkesztettem a Manzárd rendszerébe, akkor valamelyest feldúsítottam őket, beléjük dolgoztam néhányat az akkor főleg személyes érzékenységek miatt kihagyott jegyzetek közül.

A dolog tehát oda-vissza működik: előfordul, hogy kihagyok-tömörítek valamit publiklás előtt, de akadt példa az ellenkezőjére is, amikor "visszaszerkesztem" a kihagyott részleteket.

Mindezeknek az eredménye pedig, természetesen, nem valamiféle szigorú és levéltári hitelességű, napra-pontosságú és hűségi kronológia, hanem valójában írójegyzet, "irodalmi" napló.

*

Az itt látható fotográfia eredetije a Kárpáti Igaz Szó mai számában jelent meg, és három igen derék szocialistát ábrázol (bár egyikük decemberben még harcos szocdem volt...). Láthatóan igen erőst szeretik egymást, különösen figyelmünkre méltó a kicsit kinőtt zakójú legmagasabbik kézvállratevős gesztusa ("Kérem, ez az én barátom, ne tessék bántani!"). De nem ezért tűztem ide, hanem azért, mert ha a cikkből nem derült volna ki, hol készült a felvétel, egy bizonyos jelből nagyjából akkor is lokalizálni tudnám a helyszínt. Én ugyanis sehol másutt, csak a világnak egy bizonyos országában (és utódállamaiban) láttam eddig olyat, hogy a képeket ne egyszerűen csak felakasszák a falra, hanem bedöntsék őket olymódon, hogy az akasztójukra zsineget kötnek, azt rögzítik a falba vert szeghez, alsó keretét pedig kicsit megemelik, és az alája vert 2 pici szögre támasztják. Így a kép lefelé néz, ami talán egy nagyon magasra akasztott festmény esetében lehetne indokolt, ám ha szemmagasságban is ilyen metódussal fixáltak egy képet valamely hivatali helyiségben, akkor meglehetős biztonsággal tudhatjuk, a világnak mely sarkában erősebb ez a hagyomány az ész- és célszerűségnél.