régi fórum

új fórum

Frisseim:

Manzárd a Mozgóban Blogom a NOL-on  Újabban megjelent: A mohó elalél | Időnek előtte | Tanácstalanul Ariadné pulóvere Mokrinka csókja Kettős álompor

Hírek Kárpátaljáról:

google weboldal optimalizálás

linképítési seo szakember

05. jan. 31.	7 éve írtam: Diólevéllel  |  napló, 98/jan.
Hogy az esszékötetem megjelenése újra csak halasztódni látszik, azt főleg azért gondolom szerencsétlen fejleménynek, mert az utóbbi években a kárpátaljai magyar irodalomról írt néhány átfogóbb elemzésemnek a könyvbéli közreadásával egyszer s mindenkorra le szerettem volna zárni az ezzel a témával való "beható" foglalkozásomat. A lezárás voltaképp már 2002-ben megtörtént, bár néhány korábbi írásomat még aktualizálni tudtam (pl. Sáskajárás után), a 2005-ös könyv alakú megjelenés kedvéért pedig éppenséggel új előszót, illetve "felújított" indító esszét készítettem a frissebb "eredményekre" is reagálva, így idei dátumot írhattam alájuk - de ezek már inkább csak utaltak a legújabb fejleményekre, az érdemi összefoglalások a 2-3 évvel ezelőtti állapotot rögzítik. (Ami kevés azóta történt vagy jelent meg, afölött jószerével elsiklom, leginkább jelentéktelenségük és érdektelenségük miatt.) Most tehát még áthidaltam ezt a fáziskésést, ám ha tovább tolódik a kiadási határidő, akkor óhatatlanul oda a naprakészség, és ezt az aszinkronitást csak úgy tudnám elkerülni, ha foglalkozni kezdenék a legújabb kiadványokkal és jelenségekkel, NZM összegyűjtött verseivel és harmadik regényével, VFL két újabb (és feltételezésem szerint megintcsak újraközlő) beszerezhetetlen verseskötetével, az Együtt szánalmas számaival, azzal, hogy a KISzó irodalmi rovata máris elsorvadt, irodalmi pályázata pedig fiaskóval végződött (a zsűri nevében nyilatkozó Horváth Sándor - két szokásos "engedtessék meg" kíséretében - voltaképp beismeri a múlt csütörtöki lapban, hogy egyetlen publikálható írás sem érkezett az erőpróbára) - mindezt számba venni ugyan megerősítése lenne mindannak, amit korábbi írásaimban mint rossz tendenciákat, mint veszélyt említettem, de semmi kedvem kezemet dörzsölve mondogatni, hogy "na ugye". Így hát, azt hiszem, inkább egy másik utat választok: ha sikerül valami módon mégis sajtó alá segíteni az anyagomat, akkor most már "visszafelé" fogom szerkeszteni, és úgy igazítom, hogy egy általam lezártnak tekintett korszak dokumentuma legyen, és meg se próbálja a naprakészség látszatát kelteni. "Végeztem" a témával, nem akarom felmelegíteni: szóljon majd a könyv arról, milyennek láttam akkor, amikor még érdekelt. Mindez most nemcsak azért jutott eszembe, mert (miután újra elég sokat dolgoztam a kéziraton, most mégis) eldöntöttem, nem írom alá a kiadóval a számomra anyagilag kedvezőtlen szerződést, hanem azért is, mert az UngParty archívumát rendezve újraolvastam 2002-es naplójegyzeteimet, és arra a megállapításra jutottam, hogy éppen 3 esztendeje, annak az évnek a januárjában húnyt ki bennem véglegesen valami, ami ugyan akkor már régen nem ragyogott, de pislákolása még sokáig megmaradt volna, ha nem történik az, ami történt. Szeretném ezt most felidézni, és eltűnődni a hogyanokon és miérteken. * 2002. január. [...] Egy írótárs némileg fenyegető magánlevele. Térjek meg és vissza azonnal közéjük, máskülönben kiközösítenek. Ám hogy tudnának kiközösíteni, ha egyszer nem vagyok köztük? Lám, milyen óvatos voltam 2002-ben, akkor még nem neveztem néven a levélíró Nagy Zoltán Mihályt. Talán azt hittem, csak elméjének időleges elborulásával magyarázható a kettőnk kapcsolatában teljesen váratlan ellenséges hangnem, vádaskodás, fenyegetőzés. Azt hittem, csupáncsak felhergelte valaki ellenem (Dupka?), majd csak lehiggad, és az indulatot, amelyet az övétől eltérő nézeteim váltottak ki belőle, baráti levelezésünkkel, ahogy eddig, okosan csillapítani tudom, megértetve vele, hogy amiért mást gondolunk az irodalomról, attól még nem kell egymásban ellenséget látnunk. Tévedtem. Miután néhány közeledésemre nem reagált, neki el nem küldött fiktív levelben "válaszoltam" januári támadására. Ebben még el is viccelődtem azon, talán csak nem egy lapot ígértek neki cserében azért, ha élesen ellenem fordul. Mire az írásom megjelent, NZM már az Együtt főszerkesztője volt. [...] 2002. január 26-án szűk körű baráti fogadás keretében Ungváron átadtuk az UngBereg Alapítvány és a Pánsíp szerkesztősége által alapított KÁRMIN-díjat (BAGU LÁSZLÓnak), a KÁRMIN-különdíjat (TRILL ZSOLTnak) és a Váradi-Sternberg János Díjat (KOVÁCS ELEMÉRnek). Laudációt tartottak (a díjazottak sorrendjében: Berniczky Éva (Ungvár), Lőkös Ildikó (Budapest) és Beregszászi Anikó (Beregszász). Ez volt az utolsó ilyen jellegű alkalom. 96-tól adtuk át évente előbb csak a KÁRMIN, később a VSJ-díjat is, voltaképp ezeknek a kellemes téli összejöveteleknek a gyakoribbá tételét célozta a Pánsíp Irodalmi Szalon létrehozása. Ez az utolsó nagyon jól sikerült buli volt, de nekem akkora már megkeseredett a szájam íze. Alig pár nappal azelőtt érkezett NZM fent említett levele, amiben irodalmi diktátornak nevezett és azzal vádolt, hogy a Szalon-összejöveteleken a saját individualista nézeteimet próbáltam rájuk (?) erőltetni (de "ők" keményen ellenálltak), Vári Fábián László pedig nem sokkal előtte válaszolta azt egy lap évösszegző összeállításában a riporter kérdésre (Ön mit csinálna másként ebben az esztendőben?), hogy ma már nem fogadná el az év elején kapott, "díjnak nevezett" oklevelet. (Ő volt előző évben a VSJ-díjasunk.) Mitagadás, ez nagyon fájt: kis alapítványunkat működtetve nem kevés munkával járt ezen díjak összegének és az ünnepség költségeinek az előteremtése. (Eleinte az alapítványi alaptőke kamata képezte a díjat - 96-ban még jó magas volt! -, később pályázgatni kényszerültem. De ebben az utolsó évben, 2002-ben pl. már egy székesfehérvári konferencia nem vártan magas, utólag megajánlott előadói honoráriumát - azaz személyes jövedelmemet - fordítottam erre a célra.) Ezen felül pedig egészen eddig azt gondoltam, írótársaim örülnek ezeknek a szakmai-baráti összejöveteleknek (amikor is - erre kínosan vigyáztam - nem az egymással ellenségeskedő két magyar tábor egyikéből vagy másikából válogattuk a meghívottakat, hanem igyekeztünk egyensúlyt tartani), azt hittem, büszkék a díjaikra, és hogy megbecsülik az ugyan nem túl magas, de a körülményeinkhez képest nem lebecsülendő pénzösszeget, amelyet alapítványunk teljesítményük méltó elismerése céljából mindig előteremtett, kigazdálkodott, megpályázott. Ám a barátaimnak gondolt két írótársam támadása ezt a feltételezésemet semmissé tette, és mindez, ha nem is kizárólagos jelleggel, de döntő mértékben hozzájárult ahhoz, hogy elhatározzam: véglegesen felhagyok minden olyan tevékenységgel, ami összefügg az irodalomszervezéssel, "kivonulok" nemcsak a kárpátaljai közéletből, hanem a kulturális és irodalmi életből is. Ez a folyamat persze nem ekkor és nem ezzel kezdődött, hanem talán azzal, hogy előbb kilépdestem az érdekvédelmi (kulturális? értelmiségi? - milyen komikusak ma már ezek a jelzők a pártszerűen működő formációkra vonatkoztatva) szervezetekből, aztán a pályázati rendszerek elfogadhatatlansága miatt ezeknek is hátat fordítottam, könyv- és lapkiadói munkámat beszüntettem csakúgy, mint a monstre rendezvények szervezését (Könyvnapok) - de az Alapítványt és a Szalont talán még hosszabb ideig fenntartottam volna, ha a sokasodó nehézségek és a működtetésük érdekében vállalt kompromisszumok mellé még nem társul az is, hogy legtöbbre becsült írátórsaim is ellenem fordulnak (a harmadik csalódást okozót ebben az összefüggésben most nem is említem - pedig ő kétszeres KÁRMIN-díjas...). Utólag visszagondolva az akkor és azóta történtek voltaképp érvénytelenné teszik mindazt, amit a hetvenes évek végétől kezdődően a kárpátaljai magyar irodalommal összefüggésben tettem. Negyedszázad az életemből. Hosszú házasság, és bár igyekszem úgy tenni, mintha nem lett volna az, mégis: keserű válás követte. DE! Szándékosan nem írtam fentebb azt, hogy irodalémért, vagy érdekében cselekedtem, netán azt, hogy az oltárán áldoztam - ugyanis! Ugyanis egyrészt, mint ezt a következmények mutatják, egyáltalán nem biztos, hogy valóban az érdekét szolgálta mindaz, amit elvégeztem; másrészt meg, hát igen, soha nem éreztem áldozatnak: a magam örömét és dicsét ugyanúgy megtaláltam benne, mint egy jól befejezett novellában. A Hatodik Síp vagy a Pánsíp egy-egy új száma, a Galéria vagy az UngBereg egy-egy megjelent könyve, egy jól lebonyolított Könyvnap, egy ügyesen megszervezett és nívósan lebonyolított előadássorozat vagy szalon-összejövetel - mindez semmivel sem szerzett kevesebb örömöt és megelégülést, mint privát írói sikereim. Továbbmegyek. Az őszinte szembenézés kimondatja velem: a saját írói eredményeim sem biztos, hogy ugyanolyan súlyt kaptak volna a szakmában és a befogadói közegben, ha nem társul mellé a szervezés, a lapszerkesztés, a kiadói munka. Ezek erősítették egymást, így teljesen igazságtalan lenne úgy beállítani a helyzetet, mintha a legkisebb mértékben is feláldoztam volna az íróságomat a "közmunkáért". Erről nincs szó. Arról azonban van, hogy ennek a "közmunkának" jószerével egyetlen olyan eredményét sem tudom felmutatni, amely máig ható valós értéket képviselne. Ez pedig, ha tetszik, életemnek alighanem a legnagyobb kudarca. Egyszer talán illett ezt is bevallanom.
Lásd még: Tedd le a lepkafogódat, Yonathán

Napló 2005. január 31. Balla D. Károly Manzárd. Irodalom, Kárpátalja. Google weboldal optimalizálás. Honlap SEO és linképítés