Nahát! Tudtommal soha nem írtam haikut, mégis bekerültem a magyar haiku-szerzők társaságába: LÁSD. Gondolom, az történhetett, hogy néhány háromsoros aforizma-versem véletlenül megfelelt a japán háromsoros, 17 szótagos versformának, ezért aztán valaki a teljes Fabatka-ciklust beválogatta ebbe a gyűjteménybe. Mókás! Majdnem úgy jártam, mint az úrhatnám polgár. Én sem tudtam, hogy haikuban írok.

*

Bolond világ. Harmadik napja egyfolytában folyik a tüzijátékozás, petárdázás. Szilveszter éjszakáján szinte szünetmentesen zengett és villogott az ég: már sötétedés után kezdődtek a szórványos lövöldözések, aztán kapott derekasan mint a három éjfél, az „orosz”, az „ukrán” és a „magyar”, egy-egy óra különbséggel, de szinte egybefüggően. Elsején aztán gyakorlatilag egyész nap tartott a puffogás, tagnap kicsit alább hagyott, de még ma is legalább 8-10 alkalommal hallatszott-látszott a város más-más pontjairól a több perces sziporka és durrogás.

*

Éva házi kenyere tegnap nagyon jól sikerült. Bár én az ünnepek utáni túlétkezések miatt amolyan böjtnapot tartottam (volna), de ennek nem tudtam ellenállni. Tibor levélben érdeklődött a recept iránt, István pedig újabbakat küldött.

*

Elkészítettem a 2001-2003-as interakcióim közös nyitó oldalát, vagyis a Pánsíp Irodalmi Szalon alrhívumát úgy rendeztem újra, hogy a 2003-ig lezárt minden akcióm (virtuális kollektív interjúk, internetes konferencia, virtuális könyvbemutatók) anyaga átlátható egységet alkotva legyen kezelhető: LÁSD. A későbbi projektumokat már az új Pánsíp-szalomba rendezem át. Ennek lesz része a talán még nem végleges verziójában elkészült és újraszabott Egy mondat a...

*

Mező Feri telefonhívása. Mivel tematikus szám készült, és erről csak késve értesítettek, így kimaradt a naplóm a januári Mozgóból. De a februáriba várják az újat.

*

Évával a napokban kölcsönösen elolvastuk és ma elküldtük rendeltetési helyére az ösztöndíjunk beszámolójául szolgáló könyvnyi kéziratainkat. Én egy másik nagy anyagot is továbbítottam: a CyberBooks Kiadónál tervezett publicisztikai sorozatom első digitális „kötetét”. Kilenc írás 1985-1990-ből. Mindegyikhez hosszabb-rövidebb jegyzetet is írtam (főleg keletkezésük és megjelenésük történetét idéztem fel), ma hozzárittyentettem egy kis előszót is (lásd alább). Holnap értesít a kiadó a továbbiakról.

*

Két készülő interjú. Az egyikhez az alanya, B.N., egy korábbi esszém címét választotta címül; e-mailban kérdezi, beleegyezem-e. Megírtam, hogy részemről a szerencse. Legalább növekszik az idézettségi indexem :) (A szöveget is elküldte, izgalmasnak látszik; ha majd megjelent, belinkelem.) A másik egyelőre egy felkérés, még nem mondtam rá igent - de hát nem sokszor utasítottam el ilyesmit (legfeljebb a KISzó Kulcslyuk rovatának...). Ja: mindkét lap erdélyi. Ami persze csak véletlen egybeesés.

Elöl járó

   Furcsa érzés önmagunk nyomába taposni. Újra végigjárni azt az utat, amelyen először úgy indultunk el, hogy nem tudtuk, mi vár ránk a végén, siker vagy bukás, netán valami langyos semmilyenség. És magáról az útról sem tudhattuk biztosan, nem tévút-e, nem vezet-e zsákutcába, vagy fölösleges kitérők után nem visz-e bennünket ugyanoda, ahonnan elindultunk.
   Furcsa érzés szembesülni 15-20 évvel ezelőtti önmagunkkal. Fintorgunk egy letűnt kor ezerszer szajkózott kulcsszavait olvasva, mosolygunk a naiv megközelítéseken, bólintunk egy-egy pontosabb és bátrabb kijelentésen – de valahogy nehéz újra átélni, miért voltak akkor annyira fontosak a ma jelentéktelennek látszó apróságok.
   Ilyen időket éltünk, legyintünk kis sóhajjal, és közben akaratunk ellenére mégis elragad bennünket valamiféle nosztalgia, visszarévedünk egy mindenképpen izgalmasnak mondható korszakra, arra az időre, amikor először recsegni-ropogni kezdett, majd váratlan gyorsasággal összeomlott a sokszor öröknek és rendíthetetlennek látszó Szovjet Birodalom, és mi nem tudhattuk, nem nyomnak-e agyon bennünket a fejünkre hulló törmelékek. Utólag visszatekintve alig értjük, miért gondoltuk akkor úgy, hogy nincs vesztenivalónk, és az első őszintén kimondott szavak után miként is szoktunk rá az igazság drogjára olyannyira, hogy azóta sem tudunk ettől a szenvedélyünktől szabadulni.
   Itt állunk szemben a mai valósággal és szemben akkori önmagunkkal, és azt mondjuk, jól van, jól van ez így. Igaz ugyan, hogy mi csak annyira feleltünk meg a kor kihívásainak, amennyire erőnk, tehetségünk, bátorságunk és bölcsességünk engedte, de bárhogy is nézzük: részesei voltunk valami egyszerinek, múlhatatlannak, egy olyan korszaknak, amely ma már történelem, s amelynek mégis csak valamiféle krónikásaivá szegődtünk.
   Egy biztos: az akkori évek nyomott hagytak rajtunk, bennünk. Hogy nekünk is sikerült-e egy halovány, futó jelet rónunk az idő folyton változó arcára – azt ítélje meg az olvasó. És a köztudomásúan hálátlan utókor.