05. jan. 2.
7 éve írtam: napló, 98/jan.
Lassúdad évkezdés, lustácska napok. Tegnap és ma: a 2004-es Pánsíp Szalon fontosabb oldalainak az „újraalkotása”, elhelyezése a Kettenklub rendszerében - holnapra talán ebben a formájukban is elérhetővé válnak a legutóbbi interakciók. Ma a publicisztikai e-book-sorozatom első darabjához kellene megírnom az előszót - egyelőre hozzá sem fogtam, inkább a honlapot bütyköltem. Egy kis kedélytelenség is eluralkodni látszik rajtam.
*
Ünnepi jókívánságok, levelek, telefonok; a gesztusok mellett pár új hír, kisebb beszélghetések. Jóskát kínozza a gyomorfekélye, Ildikó munkahelyet vált. Dóra nehezményezi, hogy az archívumból nem lehet elérni az Alkarpatraz-t. (Megoldottam.) Tibor bá' rákérdez: olvastam-e a legutóbbi Együttet. Nem olvastam. Kérdezem, ez hanyadik tavalyi szám. A harmadik. Én bizony az előzőt sem láttam, és a 2004/1-esbe is csak a neten böngésztem bele még tavasszal. Elgondolkodom a dolgon. Igen, teljesen megszűnt az igényem arra, hogy „itthoni” irodalmat vegyek magamhoz. Azelőtt nem jelenhetett meg olyan sor íróinktól, amit, akár többször is, el ne olvastam volna. Ismertem minden új munkát, bárhol is jelent meg, ambicionáltam, hogy hozzájussak. Még a nagyon rossz regényeken (pl. Szöllősy) is átrágtam magam és a teljesen érdektelen vagy dilettáns verseket sem hagytam ki (mondjuk Zseliczki, Balla Teréz, Demján Miklós). Talán Weinrauch Katalin volt az egyetlen, akit egy idő után „elvből” nem olvastam, de őt is csak azért, mert az írásait a legnagyobb jóindulattal sem tudtam irodalomnak tekinteni. Aztán sorra értek a negatív hatások. Ígéretes fiataljaink elköltőztek, s nekem látnom kellett VFL és Füzesi a,úgy sem túl tágas költészetét beszűkülni, Horváth Sanyi ki sem bomlott prózáját kocsmai monológokká degradálódni. A végső kiábrándulást NZM minden tőle elvárható minőséget alulmúló kisregénye és Fodor Géza azelőtt általam is a legmagasabbra tartott költészetének elkeserítő visszafejlődése eredményezte. Még megírtam a Sáskajárás után c. opuszomat - de ezzel meg is szűnt az érdeklődésem a kárpátaljai magyar irodalom - mint olyan - iránt. Az ember egy ideig riogatja magát a rosszal, a silánnyal, a folytonos újraközlésekkel, a szerkesztetlen könyvekkel, kötelességének érzi, hogy véleményt alkosson róluk, és észrevételeinek a nyilvánosságra hozatalával talán hozzájáruljon valami egészségesebb szemlélet, nagyobb műgond, kiteljesedő alkotásmód kialakulásához. Aztán belefárad, beleun, és megérti, hogy teljesen fölösleges erőfesztés a hibákra és gyengékre rámutatni: épp ez ellenkezője történik annak, amit elérni szeretne.
Így hát, Tibor bátyám, nem olvastam az Együttet, és mivel a kiadóknak-szerkesztőségeknek eszükben sincs elküldeni újdonságaikat (persze a szerzőknek sem), így az utóbbi időben már semmilyen erőfeszítést nem teszek, hogy a megjelent kiadványokat megszerezzem. Ámbár az Igaz Szó jár, mégse nagyon nézek bele a Hóvégékbe.
*
Éva ma az egyik legtradicionálisabb asszonyi tevékenységre adta a fejét: leállt kenyeret sütni. Délelőtt kint volt a városban, de csak egyetlen helyen árusítottak kenyeret, ott pedig négy tömött oszlopban tolongtak a sorbanállók, így eldöntötte, hazajön, begyúrja és megkeleszti a tésztát, kemence híján beveti a sütőbe. Épp most kezdtek el terjengeni a semmihez nem hasonlító illatok. Talán ez jobbra fordítja kicsit nyomott hangulatomat.