Megvilágosodások

Az olvasó észrevehette, hogy hosszú ideje meghatározó értékek születnek a határon túli, nemzetiségi sorban élő vagy repatriált írók szépprózai műveiben. (Egy-két név mutatóba: Szilágyi István, Gion Nándor, Bodor Ádám, Grendel Lajos.) Ismerik az élet alapvető értékeit, van érzékük a tragikumhoz, tisztában vannak a lét alapvető kockázatával, és meg tudják különböztetni a veszélyeztetőket a veszélyeztetettektől. Humoruk, ha élnek vele, ugyancsak morális érzéken alapul. Hőseiknek sorsa van és izgalmas dolgok történnek velük, ezért a regény vagy az elbeszélés is érdekes. Sorsuk összeforr a történelemmel, amely kisebbségi helyzetüket előidézte, de megtanultak elfogulatlanul gondolkozni a közös közép-európai sorsról.

Balla D. Károly Kárpátalján szerezte meg azt az élettapasztalatot, amelyet íróként kamatoztat. Eddig inkább költőnek ismertem. Olyannak, aki nem csupán a kisebbségi sors mélyvilági tényeinek feltárásával sokkolja szerencsésebb övezetekben élő olvasóit, hanem formaművészként is a legkiválóbbak közé tartozik. Az egyéni életérzést nem csupán a nemzetiségi helyzetben élő magyarok jelképének tekinti, hanem a világon bárhol élő ember esélyeit is mérlegeli benne. A költő prózáját azzal az érdeklődéssel olvasom, amely megilleti a nyelvhez való alkotói viszonyt, azt, amit versben már bizonyított. Nem csalódtam: szorosra fogott leírásai, finom táj-és helyzetábrázolása avatott elbeszélőre vall. Van olyan műve, melyben mintha Illyés tündéri leírásával, a Kamaszizmok tündérszárnyán című téli képsorával kelne versenyre jóval komorabb formában (Az űr szele). Novelláinak vonalvezetése, idősík-váltogatása vagy éppen kollázstechnikája a modern széppróza számos vívmányának mély ismeretét igazolja. Két vagy több támpontból elindított elbeszélései biztos kézben tartott műveletek. Látszólag egymástól függetlenül fut két vagy több szál, majd váratlanul, de a kellő pillanatban összetalálkoznak. A meglepetés sosem hiányzik; ez azonban nem öncélú hatáselem, hanem egy sokkal magasabb síkon érvényesülő szemléletmód eszköze. A déjá vu élménye például olyan lelki élmény, amely a tudatban játszódik le, mégis túlmutat a gondolaton, mert követhetetlen, mint az álom, amelynek törvényszerűségei kisiklanak az érvek és ellenérvek keresztrejtvény-hálójából. Az álom pedig úgy táplálkozik a test és a lélek közös emlékezetéből, hogy mire fölébredünk, már más játékszabályok irányítják tudatunkat, mint amelyek irányításával az álomképek előgomolyogtak.

A hősök egy része mintha vendég volna saját életében. Létkörülményeik abszurditása okozza, hogy úgy érzik, mintha elveszítenék azt a valakit, akit saját személyükkel azonosnak véltek. Bűnök és mulasztások terhelik lelküket, mert nem képesek kézbe venni saját sorsukat. Ám sokszor úgy olvasom ezeket a túltelítettségig tömény érzelmi-gondolati oldatokat, mintha nem is a történésekben, hanem a szereplők rendkívül felfokozott lelki életében játszódnának le a tragédiák. A novellák sokszor igen csattanósan végződnek, egészen váratlan összefüggések felvillantásával, de ez mégsem megvilágosodás a szónak olyan értelmében, ahogy a dolgok racionális felismerését sugalló művekben hozzászoktunk. Ellenkezőleg, valaminek az irracionalitása „világosodik meg”: az, amire nem lehetett számítani, ami sehogy sem szükségszerű, ami kibújik a törvény fölfeslő szövedékéből – hogy a racionalitásban a végső határig eljutó és azon túlra pillantó József Attilát idézzem.

Nem is tudom, melyik darabra hívjam fel külön a figyelmet. Remek a Lapszus, A főilluminátor, az Egészen a tengerig és a Mélyen elmerülve, hogy csak néhányat említsek. Jó érzés tölt el, hogy az egzisztenciális megvilágosodás határszituációit – mint valami kimerevített filmkockákat – a magyar nemzetiségi sors hiteles dokumentálásának szolgálatába állítja napjaink egyik legtehetségesebb írója.