Nem hiánya jellemzi-e leghívebben a Jelenvalót?
Cecil M. Joepardy

 

A fragmentum úgy viszonyul a műegészhez, mint nászutazás a házassághoz.
Tsúsó Sándor

VÁLASZ EGY INTERJÚ-KÉRDÉSRE (7)

Közhelyes a megállapítás: mindenkinek az élete rejt magában legalább egy regényt. Megírhatót. Az enyém ellenben egy megírhatatlant is. Amely valahogy úgy élt bennem zárványként, mint titkos, ki nem fejlődött iker a fejlett, egészséges testvérben. Olyan történetet, amelyet ugyan megéltem, de soha nem sikerült irodalmi szöveggé szublimálnom. Többször megküzdöttem vele, ám mindannyiszor alulmaradtam: láthatatlan ikerpárom nem engedte magát kibontani, ott kuporgott továbbra is bennem, nem járulva hozzá sem ahhoz, hogy egykének mondjam magam, sem ahhoz, hogy súlyos örökségemet megoszthassam általa.

 Rejtőzködő történetem, habár begubózott, mégsem merevült statikus mozdulatlanságba. Ha fejlődni, növekedni nem is tudott, ám önnön megírhatatlanságához új és újabb adalékokat csatolt, ezek amolyan légző gyökérként kapcsolódtak hozzá, kinyúló csápokként, amelyeket nekem magammal kellett hordanom, combomra, karomra, később már derekamra tekerve. A dolog hovatovább egyre kínosabbá kezdett válni, úgy éreztem, messziről meglátszik rajtam, valami hallatlanul fontosat titkolok, itt az ideje, hogy megírjam, s ezáltal színt valljak.

 Amikor a nem létező regény ötlete felmerült bennem és elkezdtem struktúráját építgetni, akkorra a magamban hordott titkos regény külső csápjai már nyakam köré tekeredtek, nem halogathattam hát tovább, hogy kimetsszem belsőmből a zárványt, s ha megírni képtelen is vagyok, a hiányregény üresen meredező vázába helyezve mégis valami majdnem-életet, pszeudo-létezést kínáljak számára. Amelyet, ha vonakodva is, elfogadott.

 Így jött létre a Szembesülés című regényhiány.

AZ ANTIKVITÁS KÖZVETÍTETTSÉGE (8)

Az ógörög nevek senkit ne tévesszenek meg. A színhely nem a napfényes Hellasz, és a cselekmény sem az ókorban játszódik. Ahogy Raymond Queneau írná: a regény szereplői valóságosak, ezért képzeletbeli személyekhez való hasonlóságuk csakis a véletlen műve lehet. Ám kulcsregénynek mégsem nevezhetjük a Szembesülést, már csak azért sem, mert óvjuk attól a Nyájast, hogy valamely intellektuális pasziánszra vetemedjék, miáltal azonosítási kísérletei elvonnák a figyelmét magáról a lényegről. A regény a belletrisztika szabályait, nem pedig az élet banalitását követi, tehát a műből levont bárminemű következtetésnek a valóságra vonatkoztatása hibás logikájú művelet. Érjük be esztétikai konklúziókkal. Vagyis vegyük a művet annak, ami, és nem annak, ami nem.

 Ha azonban mégis – emez intő szó ellenére – a Nyájas feltett szándéka lenne, hogy feltérképezze: hol, miben, hogyan fedik a regényben leírtak a valóságot, egy segítő szempontot kínálhatunk számára, éspedig: soha ne a műben foglaltak (epizódok, nevek, helyszínek) megfelelőit, azonosait keresse a való életben, hanem ellenkezőleg: emlékképeit, tapasztalatait, közvetlen és közvetett úton szerzett ismereteit igyekezzen ráhelyezni a regény szövetére, így keresve az átfedéseket. A módszer az útlevélvizsgálat metodológiáját utánozza. Figyeljük meg, a jól kiképzett és tapasztalt határőr előbb mindig az arcunkat fürkészi, szemünkbe néz, és csak aztán veszi szemügyre a fényképünket a passzusban. A magyarázat nyilvánvaló: valóságos arcunk részletekben sokkal gazdagabb, így árnyalt, összetett benyomás hagy a szemlélőben. Ennek az összhatásnak kell megfelelnie a fotónak. Fordított sorrend esetében egy degradált, csak egyes (bár lényegi) vonásokat tartalmazó, részletszegény fénykép elemeit keresné az arcunkon, és sokkal nagyobb eséllyel megtalálná akkor is, ha a fotó hamis. Mint ahogy aki nem nézi meg előbb a valódi százdollárost, az nem látja a hamisítvány gyengéit. Tehát: előbb idézze fel a Nyájas a saját argoszi emlékeit, aztán pillantson rá a regény epizódjaira. Talán megkockáztatható a kísérlet eredményének a prognózisa: az egymást fedő gócpon­tok közti viszonyrendszer bizonyos valóságos összefüggések lényegére is fényt deríthet. •••|

 Mint a valóságtól, épp úgy eltér a regény a görög történelem tényeitől és a mitológia hagyományaitól is. A szereplők puszta nevükön és sorsuk egy-egy mozzanatán túl nem sokat örököltek ókori elődeiktől. Az egyezések és különbözések valamennyi vonatkozásának feltárása már-már lehetetlen vállalkozás lenne, és mindenképpen túlmutatna a jelen kereteken. A legszembetűnőbb eltéréseket azonban talán érdemes megemlítenünk.

 Az ógörög drámák úgy tudják, hogy Oresztész és Elektra testvérek: mindketten az argoszi királyi pár, Agamemnon és Klütaimnésztra gyermekei. Apjuk összeesküvés áldozatává válik: a hatalomra törő unokafivért a királyné bújtja fel a gyilkosságra, és Egiszthosz el is veszi a törvényes uralkodó életét, trónját – és feleségét. Elektra segítségével a száműzetésből hazatérő Oresztész bosszút áll a trónbitorló rokonon és az áruló édesanyán.

 A Szembesülésben más a szereposztás.

 Egyedül Elektra van a helyén; ő is csak annyiban, hogy itt is Agamemnon és Klütaimnésztra leányaként látjuk viszont. Nincs azonban szó sem erőszakos halálról, sem bosszúról – és a szereplők viszonya is más. A közéletből kiszorított Agamemnon életét súlyos kór oltja ki, s Klütaimnésztra megözvegyülvén egyedül neveli tovább Elektrát, miközben gyanakvással és idegenkedéssel figyeli a nagy rivális, az olümposziak kegyét elnyert Egiszthosz működését, sikereit, talán még boldog családi életét is. Ennek a másik családnak a gyermeke Oresztész, aki fiatalemberként (két évvel Agamemnon halála után), mit sem tudva a szülők ellenségeskedéséről – váratlanul találkozik a kamasz Elektrával. A kapcsolatukban rejlő feszültség a regény fő mozgató erejévé válik, olyan befolyássá, amely megszabja számos fejlemény jellegét és irányát. A testvéri szál hiánya ellenére tehát az Oresztész–Elektra összetartozás sok mozzanatában emlékeztet a görög tragédiák fatális egymásrautaltságaira.

 |••• szabadon kezeli a szerző a helységneveket is. A regény fő helyszíne Oresztész és Elektra szülővárosa: Argosz. Tágabb értelemben Argosz annak a vidéknek, tartománynak, közigazgatási egységnek (más írótársak szavával: [1]övezetnek és [2]körzetnek) a neve, amelyet a regény itt élő szereplői szülőföldjüknek tekintenek, olyan formációnak, amely a valódi haza hiányát pótolhatja. Hellasz történeti földrajzának ellentmondva ugyanezen tartomány másik jelentős városa Korinthosz, a két idős hölgy, Darrávia és Püthia lakóhelye. Korinthoszi születésű továbbá Júlia, Éva, Püladész és több mellékalak. A harmadik fontos város: Athén. Elhelyezkedése a regény sajátos álgörög térképén egyértelmű, világos: az argosziak főváro­suk­nak tekintik a gyönyörű metropoliszt, holott útlevelet kell váltaniuk, ha oda akarnak utazni. Ennél sokkal nehezebb Spárta értelmezése. E toponíma egyfajta távoli, idegen világot jelent, olyan helyet, ahonnan az argosziak számára elfogadhatatlan elvárások és tendenciák szűrődnek be. Ám mielőtt bármely kínálkozó azonosítás csapdájába beleesnék a Nyájas, említsük meg, hogy az Olümposz is szerepel a műben, alig félreérthető jelentéssel. Hogy Spárta és az istenek lakhelye milyen viszonyban áll egymással, világítsa meg újra egy idézet: „Az olümposziak többsége, így maga Zeusz is spártai származású volt. Aki máshonnan, például Argoszból vagy Korinthoszból került a halhatatlanok közé, annak a spártaiak között minduntalan bizonyítania kellett rátermettségét, elkötelezettségét, azt, hogy méltó az istenségre. Erre leginkább úgy nyílott módja, ha saját származási helye fölött gyakorolhatta hatalmát. Így tett a janicsárból lett félisten, Vresgábiász is, amikor Korinthosz helytartója lett. E minőségében megerősödvén a Spártától mentalitásában, hagyományaiban, vallásában erősen elütő Korinthoszra épp spártai mentalitást és hagyományokat igyekezett ráerőszakolni, élve az olümposziak mindenhatóságával. A hivatalában hozzá forduló földijeivel csak spártai nyelven volt hajlandó érintkezni, magát a spártai nyelvszokás szerint szólíttatta meg, és a hasonló magatartást elvárta valamennyi alattvalójától. Olyannyira, hogy – ezt szem- és fültanúk egybehangzóan állították – a hozzá hasonlóan tősgyökeres korinthoszi Csandosszal, a helybéli napilap főszerkesztőjével még magánbeszélgetései során is spártaiul váltott szót. Nem csoda hát, hogy Zeusz szívesen látta az Olümposzon, s amikor a korinthosziaknak végre sikerült kiutáltálniuk városukból, akkor Vresgábiász felfelé bukott, Argoszba került nemzetiségi háromnegyedistennek.”

 Mint ahogy a szereplők és helyszínek neve esetében, úgy minden más vonatkozásban is keverednek az ókori vagy kreált szavak a mai hétköznapiság rekvizitumaival (farmernadrág, fénykép, rágógumi, metró stb.), illetve az újkori műveltség és a modern szubkultúra fogalmaival. Ágnes például egyszer ezt találja mondani: „Szerelem az, ha Bachot úgy játszom, mintha Liszt lenne”, Püthia korinthoszi papnő pedig az Apollóra történő hivatkozások közt váratlanul Németh Lászlóról kezd beszélni: „Ne a regényeit olvasd, azok nem egyebek, mint egy-egy szociológiai elmélet szépirodalmi demonstrációi. Vedd elő a drámáit, vagy még inkább a tanulmányait. Megvan neked A minőség forradalma?” Az Athénba érkező Oresztész meg éppenséggel a Help c. Beatles-filmet nézi meg a Filmmúzeumban, zajos tinédzserek csoportjába keveredve.

 Mindezek nem véletlen anakronizmusok, hanem az intertextualitás követelményének megfelelő és a szerző alkotói koncepciójába beemelt stílusjegyek. A teremtett írói világ kontextusában nem is hatnak zavarólag, inkább csak megbizsergetik az olvasói fantáziát, amely így kénytelen folyamatosan készenléti állapotban maradni, miközben a befogadó pótlólagos intellektuális élményhez jut. És ez az élmény, tegyük hozzá, nem merül ki a fogalmak azonosításában, az időben össze nem illő elemek leleplezésében, hanem az értelmezés mélyebb rétegeiből fakad. Az antikvitás ilyen közvetítettsége feszültséget okoz a mű referencia-terében, miközben ugyanis tudatunk – például – Agamemnon tógája és tanítványainak farmernadrágja között oszcillál vagy a „csernobili világítótorony” fogalmát értelmezi, aközben felszínre kerülnek olyan hermeneutikai összefüggések, amelyekről •••|

HIÁNYLEXIKON (9)

Anakronizmus, szándékos Írói fogás, amelyet megfelelő történelmi ismeretek hiányában alkalmaz a szerző. Félve attól, hogy olyan fogalmakat talál használni, amelyek az adott korszakban már vagy még nem léteztek, szándékosan és nyilvánvalóan, lehetőleg sorozatosan megszegi a korhűség követelményét, azt a látszatot keltve, mintha ez nem hiányos tudásának a következménye, hanem írói koncepciójának a része lenne.

Athén Argosziak vissza-visszatérő álma: Athénba utazni – útlevél nélkül.

Ars longa, vita brevis Zseniális ember lehetett, aki feltalálta az időhiányt, amelyre azóta is előszeretettel hivatkoznak mindazok, akik egészen más okból mulasztanak el valamit elsajátítani vagy elvégezni.

Esszéregény Olyan írásmű, amelynek létrehozására akkor szánja magát az író, amikor egyetlen életképes története sincsen ahhoz, hogy valódi regényt írjon.

Intertextualitás, hermeneutika, referencialitás A modern irodalomelmélet kulcsszavai. Előfordulási gyakoriságuk leghitelesebb mutatója a szakmai felkészültségnek. Szakdolgozatok, értekezések, monográfiák értékelésekor az elbíráló professzorok külön rubrikába jegyzik, hányszor fordulnak elő a munkában, majd a kapott számokat egyenként felszorozzák a Derrida-, Gadamer-, Chomsky- és Wittgenstein-idézetek számával, az egészet összeadják és elosztják a kézirat oldalszámával. Az így kapott úgynevezett SZE-Kulcs a szakmai megfelelőség egyetlen hiteles fokmérője.

Írói koncepció Alkotói segédeszköz, amellyel a hiányzó tehetség hatékonyan pótolható.

Kulcsregény Fantáziaszegény és félénk író olyan prózaműve, amelynek szereplőiben ráismerni egy vagy több kortársára. Nagyobb kreatív tehetséggel a megfigyelt prototípusokból igazi regényalakokat alkothatna, több bátorsággal pedig tényirodalmat művelhetne, ehelyett ezzel a köztes megoldással sikerül vérig sértenie azokat is, akik a regényt olvasva magukra ismernek és hiányosnak találják erényeik ábrázolását, és azokat is, akik megbántottan tapasztalják, hogy az ő alakjukat az író nem tartotta rögzítésre érdemesnek.

Szülőföld Az argosziak szóhasználatában a haza szinonimája. Valójában azonban a tényleges haza hiányának megnevezésére szolgáló kifejezést. Az itt élők valahogy úgy ragaszkodnak szülőföldjükhöz, mint önérzetes szegények a nincstelenségükhöz: ha már soha nem lehetnek gazdagok, akkor legalább magukévá szeretik az örökös nélkülözést.