Elővette a mappát, amiben édesanyja rendben katalogizálta nagyapja hagyatékát. Sorba olvasta a címeket, a keletkezés és a digitalizálás dátumát. Végül megakadt a szeme az egyiken. Elmosolyodott, és kihúzta a helyéről a vékony műanyag csíkot. Elővette az univerzális szemüveget, és a felső keretének jobb oldalához helyezte. Pár pillanat, és a lapocska a bal oldalon jelent meg, a szerkezeten az apró zöld led villogása abbamaradt, folyamatos fénnyel nyugtázva, hogy készen áll a megjelenítésre. Visszarakta a mappába a csíkocskát, felvette a szemüveget, és kényelmesen hátradőlt az immár fotellá átalakuló székben.

 

Miután elhelyezkedett, a szemüveg pár pillanat alatt kalibrálta magát a szeméhez, majd felajánlotta, hogy az új értékekkel vagy a már eltárolt alapértékekkel kezdjen dolgozni. Elégedetten nyugtázta, hogy a masina még mindig tökéletesen működik, és kedvenc beállításánál maradt: amíg el nem fárad a szeme, addig olvas, utána kedvence, Láng József szintetikus, ugyanakkor teljesen élethű hangja fogja tolmácsolni az írást. A szemüveg elkezdte a vetítést, megjelent a címlap:

Ösztönösen lehunyta a szemét. A szemüveg mérlegelte a helyzetet és feltette kérdést: Olvassam? Nem válaszolt a kérdésre, inkább megkereste szemével a hálózati csatlakozás pontot, és fellépett a világhálóra. Bár tanult a peresztrojkáról, azért nem árt felfrissítenie a korról alkotott képet. Hogy teljesen képben legyen, rákeresett a szerzőre is, bár tanulmányaiból jól emlékezett az ezredforduló kárpátaljai magyar irodalmának jeles képviselőjére. Visszatért a könyvhöz, és dobta a kérdést. Elmosolyodott, mikor odáig ért, hogy Tiszteletpéldány – hogy örülhetett nagyapó neki. Most már zavartalanul olvasta végig az „Elöljárót” és a kordokumentumnak szánt irodalmi művet. Csak néha állt meg, hogy egy-egy régies szó pontos jelentését lekérdezze a világhálón.

 

ELÖLJÁRÓ

Furcsa érzés önmagunk nyomába taposni. Újra végigjárni azt az utat, amelyen először úgy indultunk el, hogy nem tudtuk, mi vár ránk a végén, siker vagy bukás, netán valami langyos semmilyenség. És magáról az útról sem tudhattuk biztosan, nem tévút-e, nem vezet-e zsákutcába, vagy fölösleges kitérők után nem visz-e bennünket ugyanoda, ahonnan elindultunk.

Furcsa érzés szembesülni 15-20 évvel ezelőtti önmagunkkal. Fintorgunk egy letűnt kor ezerszer szajkózott kulcsszavait olvasva, mosolygunk a naiv megközelítéseken, bólintunk egy-egy pontosabb és bátrabb kijelentésen – de valahogy nehéz újra átélni, miért voltak akkor annyira fontosak a ma jelentéktelennek látszó apróságok.

Ilyen időket éltünk, legyintünk kis sóhajjal, és közben akaratunk ellenére mégis elragad bennünket valamiféle nosztalgia, visszarévedünk egy mindenképpen izgalmasnak mondható korszakra, arra az időre, amikor először recsegni-ropogni kezdett, majd váratlan gyorsasággal összeomlott a sokszor öröknek és rendíthetetlennek látszó Szovjet Birodalom, és mi nem tudhattuk, nem nyomnak-e agyon bennünket a fejünkre hulló törmelékek. Utólag visszatekintve alig értjük, miért gondoltuk akkor úgy, hogy nincs vesztenivalónk, és az első őszintén kimondott szavak után miként is szoktunk rá az igazság drogjára olyannyira, hogy azóta sem tudunk ettől a szenvedélyünktől szabadulni.

Itt állunk szemben a mai valósággal és szemben akkori önmagunkkal, és azt mondjuk, jól van, jól van ez így. Igaz ugyan, hogy mi csak annyira feleltünk meg a kor kihívásainak, amennyire erőnk, tehetségünk, bátorságunk és bölcsességünk engedte, de bárhogy is nézzük: részesei voltunk valami egyszerinek, múlhatatlannak, egy olyan korszaknak, amely ma már történelem, s amelynek mégis csak valamiféle krónikásaivá szegődtünk.

Egy biztos: az akkori évek nyomot hagytak rajtunk, bennünk. Hogy nekünk is sikerült-e egy halovány, futó jelet rónunk az idő folyton változó arcára – azt ítélje meg az olvasó. És a köztudomásúan hálátlan utókor.

Ungvár, 2005. január

 

Talán megbocsátja nekem Balla D. Károly barátom, hogy a most kiadott, pontosabban letölthető könyve ürügyén a digitális irodalommal foglalkozom, és nem magával a kötet tartalmával, hiszen ő a szememben mindig is a hiteles magyar és kárpátaljai irodalom (és közélet) etalonja, kútfője volt és lesz.

Szinte biztosra veszem, ha nem is ilyen formában, de a jövőben a szép kötésű és nyomdaillatú könyvek már „csak” a lakás díszei lesznek. Helyette egy jóval praktikusabb technikai eszköz veszi át a klasszikus könyv helyét. Lehet, hogy ez nem egy szemüveg, hanem egy A4-es vékony műanyag lap lesz vagy bármi más, de a változás elkerülhetetlennek látszik. Az ilyen típusú olvasásnak a következő előnyei lehetnek:

-         a műanyag olvasószerkezet elnyűhetetlen, törhetetlen, vízálló, kis helyen is elfér;

-         az olvasni kívánt szöveg be- vagy a világhálóról letölthető;

-         a betűméretek és stílusa állítható;

-         az ismeretlen szavak gyorsan megkereshetők akár a világhálón, akár egy eleve rendelkezésre álló értelmező szótár segítségével;

-         jegyzeteket írhatunk anélkül, hogy összefirkálnánk a könyvet, ráadásul nincsenek szamárfülek;

-         a könyvek kis lapkán tárolhatók, egy arra alkalmas dobozban, vagy mappában egy egész könyvtár elhelyezhető;

-         egy hangprocesszor még azoknak is élménnyé varázsolhatja a könyvet, akik hátrányos helyzetűek;

-         nagyon sok fa és ezzel együtt még több élőlény menekülne meg, hiszen papírra nincs szükség.

 

Fölmerül persze a kérdés, hogy mi lesz a kiadókkal, a terjesztőkkel, a szerzői jogvédelemmel. Ha jól meggondoljuk, természetesen őrájuk is szükség van a jövőben. Ugyanúgy ki kell adni, illusztrálni, terjeszteni és védeni kell ezeket az írásokat. Csak másként, olcsóbban. S ha olcsóbb, akkor szélesebb rétegben elérhető. Olvasni, megismerni, átélni helyzeteket, eseményeket talán a legjobb a világon.

Hogy nem vagyok egyedül, aki a digitális irodalom jövőbeni lehetőségeit „vizionálja”, legyen itt másik kedves barátomnak, Fűzfa Balázsnak, a szombathelyi Berzsenyi Dániel Főiskola docensének már sokszor idézett véleménye:

„A könyv persze megmarad – mint a szépirodalom élvezetének forrása –, de lehet, már csak néhány évtizedig. Mert egy laptopot az ágyba is magunkkal vihetünk, vagy olvasólámpa és pipafüst mellett dolgozhatunk vele, sőt, elkészült már a »lapozható«, külsőre könyvet formázó számítógép is. Mint információforrás a könyv már ma elveszítette elsődlegességét.

Ha tetszik, ha nem, az irodalom – velünk vagy nélkülünk, de egészen biztosan – radikálisan átalakul.” (Fűzfa Balázs: A szövegértés világértés?) 

 

A digitális irodalom palántái már a földben vannak, egyik hajtása – Balla D. Károly Az Ung Ungvárnál sorozat első, Peresztrojkácska című kötete – lassan kibontakozik virtuális világunkban.