|
|
ELÖLJÁRÓ Furcsa érzés önmagunk nyomába taposni. Újra végigjárni azt az utat, amelyen először úgy indultunk el, hogy nem tudtuk, mi vár ránk a végén, siker vagy bukás, netán valami langyos semmilyenség. És magáról az útról sem tudhattuk biztosan, nem tévút-e, nem vezet-e zsákutcába, vagy fölösleges kitérők után nem visz-e bennünket ugyanoda, ahonnan elindultunk. Furcsa érzés szembesülni 15-20 évvel ezelőtti önmagunkkal. Fintorgunk egy letűnt kor ezerszer szajkózott kulcsszavait olvasva, mosolygunk a naiv megközelítéseken, bólintunk egy-egy pontosabb és bátrabb kijelentésen – de valahogy nehéz újra átélni, miért voltak akkor annyira fontosak a ma jelentéktelennek látszó apróságok. Ilyen időket éltünk, legyintünk kis sóhajjal, és közben akaratunk ellenére mégis elragad bennünket valamiféle nosztalgia, visszarévedünk egy mindenképpen izgalmasnak mondható korszakra, arra az időre, amikor először recsegni-ropogni kezdett, majd váratlan gyorsasággal összeomlott a sokszor öröknek és rendíthetetlennek látszó Szovjet Birodalom, és mi nem tudhattuk, nem nyomnak-e agyon bennünket a fejünkre hulló törmelékek. Utólag visszatekintve alig értjük, miért gondoltuk akkor úgy, hogy nincs vesztenivalónk, és az első őszintén kimondott szavak után miként is szoktunk rá az igazság drogjára olyannyira, hogy azóta sem tudunk ettől a szenvedélyünktől szabadulni. Itt állunk szemben a mai valósággal és szemben akkori önmagunkkal, és azt mondjuk, jól van, jól van ez így. Igaz ugyan, hogy mi csak annyira feleltünk meg a kor kihívásainak, amennyire erőnk, tehetségünk, bátorságunk és bölcsességünk engedte, de bárhogy is nézzük: részesei voltunk valami egyszerinek, múlhatatlannak, egy olyan korszaknak, amely ma már történelem, s amelynek mégis csak valamiféle krónikásaivá szegődtünk. Egy biztos: az akkori évek nyomott hagytak rajtunk, bennünk. Hogy nekünk is sikerült-e egy halovány, futó jelet rónunk az idő folyton változó arcára – azt ítélje meg az olvasó. És a köztudomásúan hálátlan utókor. Ungvár, 2005. január. |
