| |
Kovács Imre Attila
A kisebbségi író mint antropológus
Azt tapasztalom, hogy nem az ellenfeleim akadályoznak az előrejutásban,
hanem azok a barátaim, akik olyan hibákat tulajdonítanak nekem,
amelyek miatt nem áll módjukban segíteni rajtam. A baj az, hogy
képzelt fogyatékosságaimmal együtt szeretnek, s így feltétlen
ragaszkodásuk soha nem készteti őket véleményük megváltoztatására.
Az előítéletesség és a szeretet sorsom körüli összefonódása "kisebbségbe"
szorít, de ez igen alkalmassá tesz engem más - akár etnikai -
kisebbségi helyzet sajátként való átélésére.
I.
"A rosszlábú kisebbségi író (oh, mennyi hendikep!) már az első
objektum bejáratánál megtorpant, mert meglátta a kétemeletnyi meredek
lépcsősort. Némi tépelődés után úgy döntött, hogy hátralévő éveit
megpróbálja anélkül leélni, hogy látta volna Garibaldi zubbonyát."1
Rögtön kikívánkozó - és léhán poentírozó - észrevételem, hogy: lám, nem
kényszer a zubbony! Balla D. Károly 1999-ben írt munkája "átnyúl" mai
szövegiségekig, illetve mai tapasztalataink tovább konfigurálják az
idézett olvasmányt. Például az első mondatban felbukkanó objektum szó
az Internet-sztár, Szalacsi figurájára utalva bővíti a kontextust.
Szalacsi gátlástalanul nyilatkozik, sőt magyarázkodik egy értelmi
képességeit meghaladó tudományos kérdés kapcsán ("zojjektum"). Az író
viszont belátható okból nem vállal "élményközösséget" a kulturális
zarándokhellyel, s objektumként tárgyiasítja. Alkalmatlan fizikai
állapotban "őrültség" két emeletet kapaszkodni egy halott ember
zubbonyának szemrevételezéséért.
Csakhogy az író kultúrát tisztelő ember. Az esetet nem úszhatja meg
(kötelező) lelkiismeret furdalás nélkül. A szöveg úgy teremti meg az
elfogadható arányt a fogyatékosság kényszere és mulasztás szándékossága
között, hogy az idézet első mondatában a személyt "zárójelezi" -
rosszlábú, kisebbségi, író, az irdatlan lépcsősort csak méterekről
felismerő, tétova alak -, a folytatásban ezzel szemben már Garibaldi
zubbonyának élet-értékén ironizál.
A fogalmazás némely fordulatában ott bujkál a "kiegyensúlyozott
abszurd" félmosolya is. Miképpen torpanhat meg, s egyáltalán: miféle
száguldásból fékeződhet bele a tépelődés statikájába az író, ha
egyébként nehezen közlekedik? Ja, kérem, a nyelv száguld itt az
elmésség állította akadályokon át-átlendülve. A lépcsősor alján toporgó
kultúrlényre az alkalom egyszeriségén, a turista-reflexen túl Garibaldi
szimbolikus jelenléte hat. Ott fenn a romantikus szabadsághős, az
egység katonája, alant a maga lábába gabalyodott "civil", akinek egész
hátra lévő élete mentes lesz a hősies történelem csinálástól, az
egyesítés szép rögeszméjétől. Mit is kezdhetnének egymással?
Garibaldi zubbonya a nemzeti emlékezet hegyére tűzött zászló. Az
ominózus lépcsősor is jelképiséget hordoz: a szakaszolt tér-időhöz
kötött emberi szenvedés próbapályája. Ezt nagyon is jól "érti" a
kisebbségi, akár felkapaszkodik a kíváncsiskodókra mért lépcsőfokokon,
akár megmarad "földszintes" utazónak. Tudja, hogy gyakorlatilag
mindegy, hogy meddig és mihez vezetnek a fokok, mert maga a megtett út
volna a tanulság, a szenvedéssel elegy haladás, amit ő "helyből" átél,
mondhatni: versenyen kívül.
A remény álomszerű, "lágy" irracionalitása elől menekülve az önmagából
táplálkozó logika körére vált. A sorozatos hendikep - sugallja - valami
fordított értelmű, ezáltal a tótágast álló világban pont így
valóságossá váló helyzeti előnyt eredményez. (Hogyan győzhetnének, ha mindig ott futnak előttük a lekörözöttek?) Igen ám, de a kisebbségi helyzet - Nyugat-Európa bevehetetlen kapujában ácsorogva, tehát itt és most - nem a folyamatban létel definiálható szektora. Az előny már nem viszonyt fejez ki, hanem minőséget, a mozdulatlanság bölcsességével
megnevezhető homályos többletet. Balla D. példája szerint értelmezve:
azt a teljesítményt, hogy a rosszlábú kárpátaljai kisebbségi oly
mértékben képes kapcsolatot találni, és ezen keresztül saját
léthelyzetét is jellemezni a nyugati kultúrszimbólumokkal, amelyhez
mérten fölösleges ambíciónak tetszhet Garibaldi zubbonyát színről
színre látni.
Az utolsó híd című - kvázi - novella (a műfaji kérdéseket későbbre
hagyom) a kisebbségi lét szabálytalanságát a széthulló világegész
horizontja előtt próbálja artikulálni. Balla D. megfelelő eszközt talál
a töredékességek keretbe illesztéséhez: az epikai alany beszámol a vele
történtekről. Az utazásnak van kiindulópontja, tartama, célja. Az egyes
állomások nem kapcsolódnak össze ok-okozatiságot imitáló szigorral,
mégis a napló utólag "sorsszerűvé" (megtörténten biztossá, mégis
irodalmilag "szétírttá") teszi az út krónikáját. Ami csak úgy kóvályog,
a síkba horpad vagy tudati "halmazállapotot" vált, s közönségesen nem
leli a helyét a nem-valódi világok egymásba alakulásának végtelen
folyamatában, az reális teret és időt kap a történetmondás primitív
rendjében.
Az utolsó híd - mondjuk így - arról szól, hogy a kisebbségi írót
meghívják egy olaszországi konferenciára, amely a nyugati emigráció
anyaországba való hazalátogatásának és/vagy visszatelepülésének a
problémáit tűzte napirendjére. Odáig azonban hosszú az út. A barátaival
tartó író és felesége átél egy-két kalandot, mire Torre Pellice "komfortos, de kicsit unalmas világ"-ába
ér. Persze addig és később sem az úti kalamitások számítanak, hanem a
kiutazással maguk mögött hagyott háború, az, hogy a NATO időnként
megszórja bombával a Balkán turbulens régióját. Az író "gyomorszája
tájékán jelentkező pszichoszomatikus eredetű szorítás, amelyet minden
kisebbségi teljes természetességgel él át a nap 24 órájában", egyre
erősebbé válik, többek közt azért, mert nem igazán tudja eldönteni,
hogy ki kit bombáz. Az olasz táj és kultúra vendégeként el kellene
képzelnie, hogy a támadó raj a környékről, Vicenzából száll fel.
Magasabbra, mint amilyen közel tették az éghez a torinóiak Garibaldi
zubbonyát. Kérdés, hogy van-e "olasz" Olaszországban, s főleg a
NATO-ban? És van-e "magyar", azok után, hogy Magyarország "túlzott szerepvállalásra" ragadtatta magát "ebben a bonyolult ügyben"?
Minden összekeveredik: Torre Pellice konferenciázó és a Délvidék
fenyegetett magyarjai, a süllyedő Európa és a fölébe röptetett,
bombákkal súlyosbított hivatalosság. Bizony, a félelem cseppet sem
elméleti; "ehhez képest" a tanácskozás szolid vagy bölcs
igazságkeresése részévé válik annak a virtuális valóságnak, amellyel
pont - az útinaplóban végig rejtve maradó, s így a látszatoknak ki nem
tett - Kárpátalja áll a leghatározottabban szemben. Egyszerűen létezése
okán. Az teszi valódi hazává, hogy rá alapozódik a létmegértés. A
kisebbségi író csak kárpátaljaiként képes "konkretizálni" a
zavarodottságát, mert ehhez sem a múltját "elárasztó" vagy a
rosszlábúak fölé tornyozó Európa, sem a rész-magyarság
rész-bombázásában segédkező Magyarország nem kínál támpontot.
A novella "drámaiságát" az értékvesztés fatális elkerülhetetlensége
növeli. Ekként válik az utolsó újvidéki híd felrobbantása miatt érzett
megrendültség "arányossá" a kisebbséget az anyaországgal összekötő
bizalom elvesztésének a szomorúságával, s viszont. Az utazás során
szerzett benyomások felidézése, a számos epizód gondos időrendi
taglalása, az előjelek és párhuzamok kompozícióba rendezése a híd - bizalom
"teljes" metafora köré építik a szöveget. Én azért megbontom az íróilag
konstituált, mű-ként megnyilatkozó szövegvilágot, s egyetlen, számomra
viszont döntő jelentőségű részletkérdésre irányítom a figyelmemet.
A textus a következő: "...a
háború [...] hírei alig kaptak egy-egy utalásnyi visszhangot az
előadásokban és felszólalásokban. Egyedül a rádiós kolléga tartotta
fontosnak, hogy prezentációja kezdetén [...] egyperces hallgatással
adózzon a balkáni konfliktus áldozatai előtt. Aztán az egyik fárasztó
nap estéjén is, baráti beszélgetés keretében, amelyet az íróházaspár
folytatott ungi származású "földijével", az anyaországba több
évtizednyi nyugati emigráció után visszatelepült atyai jó barátjával, a
bombázásokra terelődött a szó. Ám a csevegés hamarosan éles szópárbajjá
fajult. "Erről én mást gondolok", szólt halkan az író, mert remélte,
hogy ezzel elejét veheti annak, hogy vitapartnere egyre
kinyilatkoztatásszerűbben kifejtett véleménye propagandaszöveggé
váljon. De nem: a friss híreket éjszakánként több nyelven is
végighallgató, roppant tájékozott és egyes összefüggéseket bizonyosan
sokkal jobban ismerő partner nyilvánvaló elkötelezettsége nem engedte,
hogy a más szempontú, más élethelyzetek kialakította aggályok
megingassák a hivatalos állásponttal pontosan megegyező nézeteit. Az
egyik bombázott hídra tévedt autóbusz polgári áldozataival kapcsolatban
például kifejtette, hogy aki légiriadó idején nem otthon ül, hanem
potenciális célpontok közelébe merészkedik, az magára vessen. Nem a
bombázók vétkesek, hanem azok a felelőtlenek, akik odaállnak a hulló
bombák alá.
Az író rossz szájízzel tért nyugovóra."
Az idézetben szereplő volt emigráns eszerint felelőtlennek tartja
azokat a civil személyeket, akik a bombatámadások ideje alatt nem
rejtőznek el. Tegyük fel, hogy a háborús cselekmények eltervezését és
megindítását körültekintő diplomáciai és hadászati mérlegelés előzte
meg, forgatókönyvek sokasága készült, többkötetnyi kutatási és
hírszerzési jelentésre alapozva. A támadók valószínűleg semmit sem
bíztak a véletlenre, szempontjaik elfogadtathatók vagy áterőltethetők
voltak a világpolitika erőcsoportjainak formális vagy informális
döntéshozó szervezetiben. Ezzel a széleskörű és gyilkos precizitással
szemben a megtámadottnak elég, ha annyi esze van, hogy féltse az
életét.
A NATO tervei implicit módon építettek az életösztönre; a pusztítás, az
erős hanghatások, a robbanásoktól megrázkódó föld félelmet váltanak ki,
tehát akinek nem kötelessége, nem fog az események közelébe
merészkedni. Az író "atyai jó barátja"
szerencsére a vita hevében sem mondja ki, hogy aki olyan hülye, hogy
légitámadás idején "városnézésre" megy, az okkal (ha nem is joggal) hal
meg. Ugyanis nagyon egyszerű volna a háború primitív logikáját, mely
szerint csak győztesek és vesztesek vannak, azokba az ingatag tanokba
átfordítani, amelyek erősek és a gyengék küzdelmeként határozzák meg az
emberi haladást.
A probléma másik vonatkozását abban látom, hogy a nyugati (racionális)
észjárás nem képes (hajlandó?) még kísérletet sem tenni e halállal
kacérkodó, tehát irracionális magatartás okainak vagy indítékainak
megvizsgálására. Hogy miféle gyanútlanság, vak jámborság, hadtudományi
debilitás, fatalizmus, fanatizmus, gandhista "trucc" vagy
magamutogatási kényszer váltja ki a polgárok "demonstrációját"? Miért
buszoznak háborúban a hídon?
Ugyanazon érzésvilágból fakadóan, mint ami miatt a novellában szereplő
kisebbségi író megütközik Velence "lakatlanságán", hogy úgymond: hová
tűntek az őslakosok a süllyedő városból?
Balla D. híd-metaforája meglehetősen sokoldalú: lehet konkrét
tárgyiasság (ilyen a Pón átívelő, a torinói kirándulásuk alkalmával
lefényképezett híd), lehet a kommunikáció kifejezője (a nyugati
magyarságot az anyaországhoz kötő információs-kulturális kapcsolat),
lehet morális érték (bizalom). A hiányzó hídnak két fajtája "van". Az
egyik látszólag építészeti mű, de az utazót nem vezeti sehová, baljós
és haszontalan (a politológus professzor képtelen a társaságot Vicenza
főterére szállítani; autójukkal monoton köröket ró a külvárosban,
miközben mindig egy hidat övező terecskére téved; utóbb kiderül, hogy a
NATO repülőgépei Vicenzából indultak bevetésre). A másik "nem-híd" a
civilizációs szakadék fölött húzódik, és hiányával teszi még
émelyítőbbé a mélységet.
Itt példaként a sor végére kerülő konkrét, lebombázandó híd a NATO
szempontjából nem számít kulturális vívmánynak; csak megsemmisítendő
stratégiai célpont. A lakosság ellenben napi normális életéhez
tartozónak ismeri; a híd korrigálja a táj egyenetlenségeit, töréseit,
tehát lehetővé teszi, hogy egyetlen utazásban (történetben?) járjon
dolgai végére. Ismét kérdezem: miért használja mégis a civil népesség
háborús konfliktus idején? Nos, azt hiszem, hogy van egy úgynevezett belső híd,
amely nem két eltérő "egyediséget" kapcsol össze, hanem a
sajátnak-tudottban biztosít folytonosságot. Ez a modell kielégíti mind
a modern individualitás felbomlásáról, centrum nélküli
szakadozottságáról szőtt elméleteket (épp a belső híd
szükségessége jelzi a struktúrálatlanság állapotát), mind az identitás
(mármint az, hogy a magunk kontinuus "elmesélése" egy közös narratívára
utal) emlegetéséről lemondani nem akaró szemléletmódokat.
A belső híd
és a mindennapi környezethez tartozó híd - jelentését és jelentőségét
tekintve - igen hasonlatos: amiként elképzelhetetlen, hogy a bombázók
berepülhessenek a fejekbe, úgy az sem lehetséges, hogy a "mi hidunkat"
bárki a földdel tegye egyenlővé. A belső híd, ez a folyamatosan
"hullámzó" és "dekonstruálódó" identitás(ok) fölé vont átjáró kivetül
és folytatódik a reális tájban mint a közönséges jövés-menés aktuális
terepe.
A NATO végül is nem tudja lebombázni a hidat, mert nem az övé. És
megérteni sem tudja ezt az érvelést, mert a hidat csak lebombázni
tudja.
II.
Balla D. Károly szövegét tanulmányozva két erős észrevétel
formálódott ki bennem: az első, hogy írásának paradoxális sajátosságai,
amelyeket az értelmezés során - szándékaimmal egyezően -
felnagyítottam, tulajdonképpen a hagyomány kérdéskomplexumát
reflektálják, a másik, hogy a kultúraközvetítésben "érdekelt"
beszédmód, az emlékezés rekonstruktív technikája és a történetmondással
a világegész illúzióját mégiscsak megteremtő diszkurzus a kisebbségi
irodalmak tárgyalásának egy új nézőpontja tekintetében mintaértékű
lehet. Lássuk a részleteket!
A hagyomány evidenciája (nem is nagyon bonyolult "áttételek" révén) az
évszázados tudományelméleti válság következtében gyengült meg. "Arról
a válságról van szó, amely a mikrokozmosz fölfedeztét követően
sokkhullámként rázta meg az abszolút empirizmus és egzaktság kettős
illúziójában ringatódott természettudományokat, melyek a nyomukban
kibontakozó technikai fejlődés visszahatásaként hirtelen úgy álltak az
érzékszervileg közvetlenül érzékelhetetlen korpuszkuláris világ
jelenségei, valamint az előtt a tény előtt, hogy a newtoni
paradigmarendszer ezekre csak korlátozott körben volt applikálható,
mint megannyi megrökönyödött spekuláns árfolyam-összeomlás után a
tőzsdén. Itt nem egyszerűen egy paradigma került válságba, hanem maga a
paradigmatikus tudomány."2 Lényegében ismeretleméleti
krízisről van szó, arról a kínos körülményről, amelyet Heidegger a
normál tudományokra is vonatkoztatható módon úgy fogalmazott, hogy a
tudomány nem gondolkozik.
Vajda Károly Tudományos hagyomány, hagyományos tudomány című tanulmányában - saját gondolatmenetébe illesztve - a dianoia és az epistémé közötti differenciából indul ki. A dianoia
"mint elgondolkozás a mérlegelés tervszerű, célzatos, meglévő konkrét
tudásként szavakba önthető tapasztalatokból kiinduló gondolkozásra
utal, mely meglévő elemeket variál tovább", az epistémé viszont "olyan
eszmélést fejez ki, melyben a megértés belátó tudásból fakad. Azaz
olyan fölismerést takar, ahol a megismerő lényegiségéből fakadó
lényegiségen, ha tetszik minőségen keresztül ismer föl. Ez a fajta
gondolkozás nem sajátítható el oktatási anyagok (egy kulturális
hagyaték) áttanulmányozása révén."
A harmadik fogalom, amellyel e kettőt kölcsönösen megvilágítja, a paradoxon. Tovább idézve: "irányt
tévesztünk, ha a paradoxont modern kori értelemben, ellentmondásnak
gondoljuk el. A görög eredeti ugyanis sokkal többet árul el a
paradoxonok lényegéről... [...] Paradoxon-nak nevezték mindazt, ami a
kézzelfoghatóan szavakba önthető tapasztalatokra épített, elvárással
teli véleménnyel (doxa) szemben valami váratlannal állt elő. [...] Azaz
a paradoxon olyan élménykör, mely a dianoia jellegű megismerést
epistémével képes átitatni."
A hagyomány - s ebbe beleértendők a szokásos humaniórák-reáliák
megkülönböztetésben szereplő ismeretformák is - elsősorban nyelvi
élményrendszer, amely paradoxális létmódjából fakadóan bizalomra épül. "Az
átadó generáció mint távozó nemzedék lemond a hagyományban a
hagyományozottról, a hagyománnyal megajándékozott nemzedék, akinek a
hagyományt gondjaira bízták, viszont nem fölmondja a hagyományt a szó
egyik értelmében sem, hanem megfelel neki, válaszol a hagyomány rá
vonatkozó kérdéseire. Más szóval elsajátítja a hagyományt. Hagyomány
csak személyesen lehetséges."3
Az ókori magatartásmintákból és szómagyarázatokból merítő, ám
példaanyagát a modern fizikához kapcsoló Vajda "reneszánsz"
kísérletében a hagyomány párbeszéd-szerűségét, dialogikus
kölcsönösségét és a paradoxban explicite jelen lévő játékosságát
hangsúlyozza. Úgy vélem, hogy a normál tudományok megújítását és
humanizálását kezdeményezve Vajda hozzásegíthet az irodalom
válságjelenségeinek jobb megértéséhez is.
Mindezt Balla D. Károly Az utolsó híd
című írásának általam megfontolásra ajánlott részproblémáira vetítve,
elmondható, hogy noha Balla D. szkeptikus a hagyomány jelenlévő formáit
illetően, mégis képviseli azt, legfőképp a paradoxitás szövegszervező
működtetésével és a játékosság bizalom-elvét csak "slusszpoénként"
felfüggesztő, egyébként elszánt megvalósításával.
A természettudományok körében nem annyira szembetűnő a tudomány
válsága, mert ott az ipar nyomása, a technika inspirációi elég
feladatot adnak, ennél fogva az alapkutatások körül lengedező elméleti
és módszertani kételyek megmaradnak a műhelymunka hűvösében. A humán
tudományok pozíciója más: a szaktudományos elit megjelenítette gondok
nem kerülnek a nagy nyilvánosság elé, mivel a tömegtársadalmak
fenntartása, működtetése szempontjából nem kifejezetten nyugtalanítóak.
Az irodalomtudományban a '60-as évek strukturalizmusa és a '80-as évek
dekonstruktivizmusa után a kultúratudományokhoz "húzó" tendencia
figyelhető meg. Ennek során "talált egymásra" a kulturális antropológia
és az irodalomtudomány.
A kulturális antropológiában az "új
kihívást az idegen kultúrák megértésén, interpretálásán és olvasásán
túlmenően az idegen kultúrák reprezentációi, a kulturális leírások
jelentik"4, vagyis az antropológiai szövegeket
mindinkább irodalmi szövegként olvassák, amihez épp az irodalom kínál
filológiai és poétikai apparátust. Például Balla D. útirajzában
(naplójában) - ha az irodalomtudomány hajlandó volna saját szövegeit
antropológiai szövegként kezelni - jelen van a metafora, a figuratív
nyelv és a narratíva is.
Balla D. kvázi-antropológusként viselkedik Olaszországban: a maga
kisebbségi kultúráját képviseli és tolmácsolja az anyaországba
visszatérő emigránsoknak, illetve a nyugati kulturális idiómát alakítja
át magyar "frázisokká". Az utolsó híd
megírásával pedig valódi "antropológiai tettet" hajt végre, amennyiben
a kultúrák közti közvetítés alkalmas eszközeként egy (irodalmi)
etnográfikus szöveget hoz létre.
Az az elgondolás sem áll távol tőlem, hogy a kisebbségi magyar
irodalomhoz tartozó munkákat sajátos etnográfiai szövegeknek tekintsem,
amelyekben a többségi kultúrát megfigyelő "bennszülött etnográfus"
fordít le azok számára, akik ugyanazt a nyelvet beszélik, mint ő. A
globalizáció hatása - amely az antropológia szemléletbeli megújulását
kikényszerítette - nagyjából olyan, mint amilyen történelmi és
kulturális tapasztalatokból az elcsatolt részek magyarsága már a 20.
század elején részesült. "A
globalizáció mindenekelőtt annak a kimondott-kimondatlan antropológiai
kiindulópontnak mondott ellent, amely szerint az egyes kultúrák térben
lokalizálhatóak, homogének s egymástól területileg elválasztott és
lehatárolt entitások. A szociál- és kultúrantropológiai tradíció a
kultúrát az egy meghatározott helyen megtalálható emberek csoportjához
rendelte, vagyis alapvetően egymás segítségével, egymásra fordítva
határozta meg a csoport, a tér és a kultúra fogalmait." Azonban az antropológiai kutatások "...rámutattak arra, hogy a kultúrák nem eredendően kapcsolódnak meghatározott helyekhez".
A kisebbségi irodalmak bemutatásának, elemzésének szokatlan útjait
jelölhetné ki az az új "antropológiai" fordulat, amely - a
témaválasztásától függetlenül - mint a kulturális antropológia
szövegállományába is tartozó megnyilatkozásokat venné szemügyre
(például) a határon túli irodalmak termését.
Jegyzetek
1. Ezt a két mondatot önkényesen ragadtam ki Balla
D. Károly: Az utolsó híd című írásából. Egyelőre ne a mondatokra
figyeljünk, hanem a "kiragadás" gesztusára, amely vagy aszerint
bizonyul önkényesnek, hogy szemben áll egy feltételezett írói intencióval,
vagy úgy, hogy az interpretátor az elemzés olvasóját - vélhetően
- egy metafizikus rögeszme labirintusába csalja. Szerencsére és
újabban nem számolunk a kizárólagos hitelességű szerzői "üzenettel",
és a befogadóban is erős késztetések vannak a logocentrikus tudatmanipulációval
szemben. Az önkényesség hangsúlyozásával így legfeljebb a szövegrészlet
"értelmességét" vonjuk kétségbe, azt, hogy bármifajta értelem (de
kinek az értelme?) feltárulhat az idézet és a befogadó közötti diszkurzusban.
Az önkényességet jobb, ha nem a tudományos ethoszon esett sérelemként
vagy logikai vétségként fogjuk fel, hanem természete szerint, vagyis
mint jelentés-tulajdonítást.
2. Vajda Károly: Tudományos hagyomány, hagyományos tudomány. Literatúra,
1997/2., 141.
3. Esetleg gyanakodhatnánk a megszűntetve megőrzés dialektikája
"lólábának" az ő kilógására (egyébként: miért ne?). A veszteségre
asszociáltató megszűnés és a vagyonvédelmi szakfeladatot konnotáló
megőrzés összekapcsolásánál "időbelibb" a játéknak (mint kommunikációs
szituációnak) a folyamatosságára, "szövegelésére" hivatkozni. Elkerülendő
a "soha nem lesz már úgy, ahogy eddig volt" rezignáltságát és a
paradoxonban csak anomáliát látó intellektuális résenállás erőltetett
"komolyságát".
4. N. Kovács Tímea: Kultúra - szöveg - reprezentáció: kulturális
antropológia és irodalomtudomány. Helikon, 1999/4. 487.
|
|
