Megjelent kritikák
Berniczky Éva: A tojásárus hosszúnapja

Esze Dóra:

Világ a világ mögött

Berniczky Éva: A tojásárus hosszúnapja
(Magvető Kiadó, Budapest, 2004)

Kezdjük mindjárt a címadó novellával. A tojásárus hosszúnapja egyáltalán nem köthető az ünnep vallási vonatkozásaihoz, szót sem ejt Jom Kippurról, de hangulatát illetően kicsit tényleg hasonlít a hosszúnap megszorítottságokban, kibírnivalókban bővelkedő szelleméhez, és ez egységesen elmondható a kötetről. Ezekben az írásokban nem jellemző a felszíni mozgás, szereplői többnyire kerülik a kommunikáció bármely nyílt formáját, közlésvágyuk jószerivel nincs, érzelmeiket nem viselik nyíltan. Van itt elegendő áthághatatlan szabály, amelynek porszemnyi alávetettjei mindahányan, minek az életet még bonyolítani is.

Berniczky Éva ehelyt átlagosnak mondható technológiája a következő: kontextusba vet bizonyos elemeket, amelyek kavarognak a levegőben, tülekednek rövid ideig, majd valahol - nem az olvasó szeme láttára - valami becsap, megtörténik, véget ér, és az általános antihős dekoratívabb tulajdonságait magán viselő, azokat számos esetben puszta vezetéknévbe tömörítő főszereplő legféltettebb kincse ott hever a lába előtt.

Berniczky könyörtelen kézzel és megnyugtató fesztelenséggel nyúl a meseszerűhöz. A koszorúkötő szeme szakadatlanul párás, de csak mert évekkel ezelőtt eltömődtek és úgy maradtak a könnycsatornái (A tojásárus hosszúnapja). Az autóbusz félig a földbe temetve meredezik a nap alatt - v. ö. Répamese -, mégis utazik rajta, aki a faluban valamerre tart (Körzeti szerelmek műsora). Az öltönyben izzadó tudós kinyitja az aktatáskáját, belőle galambraj tör az ég felé Velence egy sikátorában (Szt. Arkagyija part). A fantasztikus részletek azonban valamiféle antracitrealizmus építőkövei. Szaturnikus világ ez, nem kényelmes, még ha "kívülről egészséges" is (Körzeti szerelmek műsora), többnyire fordítva működnek a dolgok, és minden garantáltan sötét. Ahogy ugyanebben a novellában olvashatjuk, "hologramos kérdések" kerülnek felszínre, valóságtartalmuk egyik felét mindig eltakarja a másik, és ez borzalmasan kellemetlen. Akit az erkölcsi szomjúság hajt az irodalomhoz, azt Szeréna néni, Gyurik mester, Teofánia nővér vagy Janó igencsak megdolgoztatja a pénzéért. Ezen alakok szinte semmit nem csinálnak, nem egyszer mégis ugyanazt a kábító hatást gyakorolják az olvasóra, mint egy jókötésű Balzac- vagy Tolsztoj-figura. Egy hajolni képtelen test takarásában, a lélek mélyében vadlakodik és kavarog mindaz, ami elfojtatott a transzmutált időben - és elemi erővel loccsan az olvasó képébe. "A káosz oltára elnagyolt, sohasem sejtheted, mikor alakul renddé." (Halász a hálóban) És ugyanebben az írásban: "Szeretnéd megérteni, de gondolkozni a legrosszabb". Ó, dohos pincéink trágár menedéke, lejjebb úgysem csúszhatunk.

Sötét és antracit, igen: ami világos, abból itt baj támad és traumát sejtet. Eduárd Vengerszkij élőhalott kicsi felesége kizárólag babarózsaszínt visel (Szt. Arkagyija part). A tojásárus hosszúnapjában életreszóló sebet ejt egy nadrágkosztümnyi, tojáshéjszínű matéria. A sokkolóan kiváló A paradicsommadár című írásban Boró néni csúnyaságát csak kiemeli a habos menyasszonyi ruha, mely titokzatos szövetségre lép a gonosz fiúk világító fehér bőrével, a Boró nővére ölén himbálózó fehér fenékkel, a menyasszony pállott ártatlanságát felhorzsoló jégdarabokkal, no és persze a szereplők minden bűnét eltakaró damasztabrosszal, amely áruló módon egyetlen vérvörös foltban mégis vádjelet tár a násznép elé (ők sem kivételek). Fehér a halott kislány pulóvere A bábozódás korában (ahol egyébként egészen mellékes virtuozitással villant egyet a szerző az egymásnak feszülő báb, bába, és baba szavakkal), ám ugyanehelyt Gedő bácsi színvak (sőt az egyik szeme kék, a másik... de ki emlékszik arra már?). A színek a mi világunkhoz képest fordított szerepeltetése tükröződni látszik abban is, hogy ez egy egyszeres csavarral működő régió. Teofánia nővér valójában Lina néni, de ez csak álca: a második a megtévesztés, az első az igazi. Mert Teofánia nővér "odafenn albérlő" (Laterna magica).

"Megmenekültünk", sóhajtanak Dombi bácsiék A bábozódások korában, amikor behajtanak az árokba. Gedő bácsi néhány sorral lejjebb a homlokára csap: Dombi nem vezethet, hiszen ivott - az pedig egyetértően kiszáll a kocsiból, ki tudja, hány órával a táv után és mintegy három méterrel a cél előtt. "Szerencséjükre egy fia lámpa sem világolt", hangzik hűs természetességgel a Körzeti szerelmek műsorában, ugyanitt Pricsinyi elhallgatja, hogy az álmaiban nemi erőszakol, mert nappal gyáva hozzá. Fosókaszilva, szutyok és faggyúgolyó képviseli a természetet, és gépi kávé poharából faragnak fehér művirágot a temetési koszorúra, "s a fenyőgallyak üde zöldjében az élet szánalmasan keveredik az elmúlással". Hogyan is ne: "Aranka teste észrevétlenül különvált szellemétől, itt csak az utóbbi tévedhetett el, az előbbi minden egyébbel összetartozott..." (A tojásárus hosszúnapja).

Átjárást sejtet az egyik világból a másikba, hogy a kötet közepe táján találunk néhány egyes szám első személyben írott novellát. Mintha a narratíva akarna hídként funkcionálni: ha az elbeszélő önmagát választja a kikezdhetetlen gránitsors közegéül, máris könnyebben találunk kapaszkodót. Az eljárás azonban valójában nem old meg semmit. A kötet kicsengése mind az első ("Lelkét mind gyakrabban szállta meg a kétely, talán nem is vele, valaki mással esett meg az élete..." - Földet az égtől), mind a záró novellában ("Egyre konokabb meggyőződéssel hitték, valami félreértés folytán rekedtek félúton a paradicsom és a földi világ között..." - A madárjós) ugyanaz: a meseszerű nyomok dacára itt mese nincs. Csak Blasztula és Talánszása és gasztronom és szamogon, meg esetleg egy elmosódott fénykép egy feketében járó asszonyról, akit Libakedvesnek (!) szólít a mellé sodródott idegen. Fekete és fehér ugyanúgy összeájul, mint élet és halál.

A szövegek pengéjén helyenként igazán kár az indokolatlan csorbulásokért. Egy Berniczky kvalitású írónak nincs szüksége az olyan fordulatokra, mint legideálisabb, vagy a teljesen jelentésmentes ez az egész (ami az elektronikus média jóvoltából lassan ártatlanóvodaszlenggé mossa a merthogyot), Madame Chauchat nevét nem írhatja Chauchot-nak, nem szerencsés, hogy "a képeknek (...) szaga volt", és természetesen nem "elől és hátul". A mondatfűzés néhány elenyésző esetben bizarrból átcsap zavarrba: "A várakozók együtt tenyésztették ki a legízesebb átokban a jóindulatot [eddig a megszokott technikáról van szó], amelynek spórái ideális körülmények között egészséges és szükséges fehérjévé lényegültek, kielégítették a rászorulót, amíg bekéredzkedhettek a soron következő lestrapált piacolós autóba, amelyből a vezetőét kivéve valamennyi ülést kiszedték, így nem esett valami kényelmesen bennük az utazás, de félretéve a kényeskedést, meg lehetett szokni [ez már sok]" (A tojásárus hoszszúnapja), és időnként kevesebb magyarázat több volna. Ám, mint mondani szokás, annyi baj legyen. A kárpótlás alaposan dokumentált. Húsz Berniczky mondatból vagy tizenkilenc visszahoz az életbe. Olykor huszonegy.